„A vallás kezd a globális politika, a nemzetközi biztonságpolitika és az amerikai külpolitika egyik

legdöntőbb elemévé válni. Biztonság- és külpolitikai szakértők hagyományosan vonakodtak a vallási

tényezőt számításba venni, az új globális helyzet azonban egyre jobban aláhúzza a vallás fontos

szerepét a nemzetközi kapcsolatokban.” A washingtoni Pew Forum által nemrégiben szervezett

szeminárium bevezető gondolatai beszédesen tanúskodnak arról, hogy paradigmaváltás zajlik a

nemzetközi kapcsolatokban és biztonságpolitikában. Az Egyesült Államok Hírszerző Közösségének

folyóiratában megjelent tanulmány szintén arra hívja fel a figyelmet, hogy 9/11 és az azt követő időszak

koncepciótlan kapkodása a stratégiai tervezés alapvető hiányosságairól tanúskodott, s e hiányosságok

közül az egyik legfontosabbként a civilizatorikus és vallási tényezők vizsgálatának nagyfokú elhanyagolását

említik a szerzők. Az USA hírszerzése által készített egy másik - már a fenti hiányosságok pótlását

célul kitűző - jelentés megállapítja, hogy nem csupán az iszlám, hanem általában a vallások politikai

aktivitása prominens helyet fog elfoglalni az elkövetkező évtizedben. Samuel Huntington sok

tekintetben úttörőnek tekinthető munkája után az elmúlt években ugrásszerű gyarapodásnak indult

a témával foglalkozó szakirodalom.

A vallás „benyomulása a nemzetközi eseményekbe” szerte a világon komoly viták tárgyává vált

. A skála rendkívül széles: a nemzetközi terrorizmus jelenségétől a Vatikán (Szentszék) Európában

is egyre inkább erőre kapó politikai törekvéséig számos, egyre szembetűnőbb jel mutat ebbe az

irányba. Míg az Egyesült Államok Külügyminisztériuma által készített jelentés 1980-ban nemigen

jelölt meg vallási alapon működő terrorszervezeteket, addig az 1998-ban készített hasonló anyag

szerint az akkor létező terrorszervezetek mintegy fele már vallási célkitűzésekért harcolt. De a vallások

fokozódó politikai térnyerését figyelhetjük meg az egész déli hemiszférában, mialatt az Európai Unióban

szintén ismét komoly vita folyik az egyházak, különösen az Apostoli Szentszék diplomáciai, politikai

ambícióiról. A Newsweek hírmagazin egyenesen „új keresztesháborúról” ír ezzel kapcsolatban, és annak

a meggyőződésének ad hangot hogy a „konzervatív keresztények, a Vatikán és az iszlám militánsok

közös ügyet találnak az Istenért való harcban a szekuláris Európában.” Az Egyesült Államok

elnökválasztási kampányát pedig számos elemző szerint kifejezetten a vallásos szavazók minden

eddiginél sikeresebb mobilizálása döntötte el. Ismét hangsúlyozandó: szó sincs arról, hogy a fent említett

jelenségek minden tekintetben egy kalap alá tartoznának. Mégis, közösen tanúskodnak egy olyan

történelmi korszakváltás beköszöntéről, amelynek következményei korunk alapvető politikai premisszáit

ingatják meg.

„Álláspontom az, hogy a vélekedés, amely szerint egy szekularizált világban élünk, hamis. A világ ma,

néhány kivételtől eltekintve, éppolyan izzóan vallásos, mint bármikor volt, néhány helyen még annál is

inkább. Ez azt jelenti, hogy a történészek és társadalomtudósok által megalkotott szakirodalom, melyet

egyfajta „szekularizációs elméletként” emlegetnek, alapvetően téves”, írja Peter L. Berger a The

Desecularization of the World című könyv bevezetőjében. Ennek ellenére komoly politikai elemzések

születnek - és futnak törvényszerűen zátonyra - továbbra is a társadalmi-politikai élet e meghatározó paradigma-váltásának figyelmen kívül hagyásával. Philip Jenkins, a téma egyik jeles kutatója jegyzi meg

keserűen, hogy míg az ezredforduló csaknem zsongott az évszázad legnagyobb eseményeit összefoglaló

listák összeállításától, addig ezen listák szinte egyike sem tett súlyuknak megfelelő említést a vallási

természetű folyamatokról. Pedig - fogalmaz a szerző - “épphogy a vallási változások a legjelentősebbek,

egyenesen a legforradalmiabbak a kortárs világban. Nemsokára eljöhet az idő, amikor a vallási tényezők

ezredfordulós figyelmen kívül hagyását olyannyira komikusan rövidlátónak fogjuk látni, mintha a XVIII.

század elemzéséből mellőznénk a Francia Forradalom említését.”

Jenkins fentebb idézett munkája kísérteties pontossággal hívja fel a figyelmet a vallási gyökerű konfliktusok

ránk vetülő árnyékára. Még évekkel a szeptember 11-i terrortámadás előtt „jósolja meg” az iszlám

fogantatású, vagyis kifejezetten vallási célkitűzéseket magában foglaló konfliktusok által jelentett globális

méreteket öltő válságot. A szerző egyetért Huntington híres teóriájával, amely szerint a vallási-civilizatorikus

dimenzió hallatlanul föl fog értékelődni a nemzetközi politikában. Azonban ő is felhívja a figyelmet az

euro-atlanti értelmiségi körökben szinte teljesen ismeretlen jelenségre: „a McWorld-öt fenyegető legsúlyosabb

támadást nem a Jihad jelentheti, hanem inkább az, amit talán a keresztes hadjárat erőinek hívhatunk, vagyis a

Harmadik Világ.” Huntington, hasonlóan sok más kutatóhoz, figyelmen kívül hagyja ugyanis azt a tényt, hogy

a demográfiailag legdinamikusabban növekvő térségek illetve országok jelentős része igenis keresztény. A nagy

erővel folyó missziós munkálatok mellett tehát a természetes népszaporulat egyben hallatlan mértékű vallás- és

egyházszaporulattal is jár. Az afrikai és latin-amerikai térség országai százmilliókban mérhető módon növelik a

keresztények - elsősorban római katolikusok - számát. A statisztikák szerint 2050-re várhatóan minden 2

muszlimra 3 keresztény fog jutni, miközben a világ kimagaslóan legnagyobb szervezett vallása továbbra is, sőt

egyre inkább, a római katolicizmus lesz.

A Harmadik Világ kereszténysége azonban nagymértékben különbözik az Ó- és Újvilág kereszténységétől.

Ez a kereszténység ugyanis erőteljesen tradicionális irányultságú, emellett pedig a természetfeletti erők evilági

beavatkozását a mindennapi élet szerves részének tartja. Ehhez társul még az egyházi hierarchia és tekintély

- különösen a római katolikusokra jellemző - feltétlen tisztelete és az egyházi és politikai szféra egységébe

vetett mély meggyőződés. Ha tekintetbe vesszük, hogy lassan csak minden ötödik keresztény lesz nem

latin-amerikai és fehér, azaz, nem a harmadik világ rendkívüli vitalitással terjeszkedő vallási világához tartozó,

akkor megértjük, hogy mindez felmérhetetlen hatással járhat a világ vallási és következésképpen politikai

világának további fejlődésére. A szekularizált illetve individualista vallásosság rohamosan veszít a tömegekre

gyakorolt hatásából, míg a tradicionális, természetfeletti erőkre támaszkodó és az egyházi hierarchiát támogató

kereszténység minden eddiginél jelentősebb tényezővé növi ki magát.

Különösen érdekes a kereszténység geopolitikai súlyának alakulása szempontjából Kína szerepe. A kevesek

által ismert témával kapcsolatban David Aikman, közelmúltban megjelent, revelatív munkájában arról ír, hogy

az elkövetkezendő harminc éven belül Kína népességének egyharmada minden valószínűség szerint keresztény

lesz, Kínát téve az egyik legnagyobb keresztény nemzetté a világon. Hozzátéve mindehhez, hogy ezek a

keresztények egyben Kína vezetői is lehetnek, a világ legnagyobb gazdaságát tartva irányításuk alatt.

A tömeges migráció nagy szerepet játszhat a deszekularizációs folyamat szempontjából még mindig legkevésbé

érintett Európa esetében is. Az európai népesség kedvezőtlen demográfiai összetétele régóta okoz komoly

fejtörést az érintett országok vezetőinek. Az USA Hírszerző Közössége által kiadott - fentebb már említett

- jelentés szerint a jelenlegi helyzet súlyos töréshez vezethet a világ gazdasági fejlődésében. Az euró-atlanti

térség irányából ily módon megnyilvánuló szívó hatáshoz járul a Harmadik Világban tapasztalható számos

olyan tényező, amely pedig az ottani, összehasonlíthatatlanul fiatalabb összetételű népesség észak felé mozgását

kényszeríti ki. Ha a bevándorlás kulturális-vallási hatásait mérlegeljük, jó ha szem előtt tartjuk a bevándorló

tömegek arányát. Frankfurt lakosságának például már mintegy 30 százalékát teszik ki a bevándoroltak, de

számunkra ennél is érdekesebb lehet, hogy Bécsben ez az arány már 20 százalék, ami 1989 óta duplázódott meg.

És szó sincs arról, hogy a bevándorlók többsége muszlim lenne. Tömegek érkeznek a déli térség keresztény

országaiból, ily módon transzplantálva a térségre jellemző tradicionális kereszténységet. Mindehhez járul az is,

hogy a Harmadik Világból érkezettek körében hagyományosan nagyobb a szaporulat, illetve, hogy ez a réteg

sokkal intenzívebb vallási buzgalmat ápol. Az elemzők arról beszélnek, hogy manapság így egyenesen egy

fordított „hittérítésnek” lehetünk tanúi.

Tény emellett ugyanakkor, hogy Európa-szerte már most megerősödőben van a „vallási politikai fundamentalizmus”

, az az irányzat, amely újult erővel jelenti be igényét a „vallási értékek” és tekintély érvényesítésére a politikai

szférában. Az EU alkotmánya körüli viták és Rocco Buttiglione biztosjelölt megbuktatása alapvetően erre a

kontroverziára vezethetőek vissza. „Az európaiak a militáns keresztény jobboldalt ezidáig hajlamosak voltak

amerikai monopóliumnak tekinteni. … Ma a vallás Európában jobban össze van fonódva a politikával mint a

közelmúltban bármikor. … a vallási feszültségek kezdenek beszivárogni a kulturális szférába. És a háború

utáni Európa számára ez egy új és aggasztó jelenség,” fogalmaz Alan Riding az International Herald Tribune-ben.

„A kereszt és a hitvallás kérdése a jövőben ismét nagy fontosságra tehet szert az európai politikai vitákban,”

állapítja meg Jenkins, s az elmúlt időszak fejleményeit tekintve csak igazat adhatunk ennek a megállapításnak.

Ami a „déli kereszténység” terjedésének vallási vonatkozásait illeti, a már említett transzcendens hangsúlyú és

egyházias vonulat mellett talán az egyik leglényegesebb várható hatás e vallási irányzat sajátos politikai

irányultságából fakad. A Harmadik Világban ugyanis nem csupán az iszlám az, amely a politikai szféra

egyfajta reszakralizációját hirdeti. „Amennyiben a kereszténység ilyen iramban növekszik számban és kulturális

befolyásban az elkövetkező évtizedekben, joggal tehetjük fel a kérdést,” írja Jenkins, „vajon nem ez a hit

fog-e a világ döntő részének vezető politikai ideológiájává válni. Akár keresztény államok új sorát is magunk

elé képzelhetjük, melyekben a politikai élet elválaszthatatlanul összefonódik a vallási hittel.” A nemzetközi

kapcsolatok vesztfáliai rendszerének - a nemzetállami szuverenitás mellett - alappillére volt a vallás

társadalmi értelmezésének, vagyis mint a politikai közösség szempontjából legitimációs jelentőséggel

bíró tényezőnek a kirekesztése a nemzetközi kapcsolatokból, vagyis a vallásos hit egyfajta „privatizálása.

” Manapság egy ezzel ellentétes - természetesen korántsem csupán a Harmadik Világra korlátozódó -

folyamatnak lehetünk tanúi, melynek során a vallás társadalmi értelmezése kerül egyre inkább előtérbe,

a vallás megélésének individuális aspektusára fektetett - a reneszánsz, a protestantizmus, a felvilágosodás

és a modernitás által egyaránt erősített hangsúly helyett.

A keresztény ideológiai alapon álló társadalmak illetve politikai alakulatok terjedésével a keresztény

középkorral kapcsolatban emlegetett keresztény, globális eszmei és kulturális közösség („Christendom”-

„keresztény világ”) kialakulása áll küszöbön az elemzők szerint. Mindez egy olyan egyetemes politikai

rend országokon átívelő egységének koncepciójának megalkotását idézi fel, amelyben a lojalitás fókusza

- akárcsak a középkori keresztény Európa esetében - az egyes országokat illetve államokat meghaladó

szintre összpontosul. Ez a szint pedig - ahogyan a történelmi előd esetében - nyilvánvalóan ennek az

egyetemes eszmeiségnek valamilyen autoritása lehet majd. „A vatikáni diplomácia nagy korszakának

küszöbén állunk,” írja Jenkins.

E modell azonban több, nagyon súlyos kérdést is felvet. Elsőként itt van mindjárt az iszlámhoz vagy a

világnézeti mássághoz való viszony kérdése. „Teokrácia és vallási törvény, tolerancia és kisebbségi jogok,

térítés és hitehagyás problémája lesznek a hazai és nemzetközi politika legmegosztóbb kérdései az

elkövetkező évtizedekben. … Csak remélhetjük, hogy az új Res Publica Christiana nem ütközik

egy ugyanolyan militáns muszlim világgal, a Dara al-Islam-mal, máskülönben tényleg egy teljes fordulatot

teszünk hátrafelé és visszatérünk a tizenharmadik század legrosszabb időszakaihoz,” írta Jenkins

két évvel 9/11 előtt.

A deszekularizációs tendencia a keresztény újjáéledés és a revitalizálódó iszlám jelentette vallási

konfliktusok veszélyén túl paradox módon e vallási ellentét meghaladása irányába is mutat. Azonban

ez a jelenség - megintcsak paradox módon - legalább olyan súlyos kérdéseket vet fel, mint a

meghaladni vélt ellentét.

Úgy tűnik, olykor a közös ellenség, a szekularizmus elleni összefogás fontosabbnak bizonyul a mégoly

erős vallási ellentéteknél is. Ékesen bizonyítja e megállapítást, hogy a Szentszék számos alkalommal

kötött szövetséget - nagy felháborodást kiváltva - fundamentalista iszlám országokkal a liberális

szabadságjogokat kodifikálni kívánó egyes ENSZ konferenciák során. Az egyház számára az a törekvés,

amely az államról következetesen mintegy leválasztja és az egyénre bízza erkölcsi kérdések eldöntését

(pl. abortusz, családmodell, nők egyenlősége, stb.) egyet jelent a politikai rend teljes erkölcsi nihilizmusával

. A temporális-politikai rend és a szakrális-egyházi tekintély közötti felbonthatatlan, szerves kapcsolat

koncepciójával, a politikai és jogi rend szakrális legitimációjával szemben a modern demokráciák azon

tétele, amely ab ovo elutasítja valamiféle „objektív” - azaz szakrális - erkölcsi rend jogi és politikai

elismerését és manifesztációját, valóságos istenkáromlás, a megtestesült Gonosz műve e vallási csoportok

szemében.

A szekuláris állammal szembeni metafizikai harc a lényege a vallási terrorizmus napjainkban megfigyelhető

jelenségének is. Az „al-Qaeda” névjegyet viselő - valójában egyfajta „franchise-rendszerben” működő

- terrorcsoportok ma már valójában függetlenek az anyaszervnek tekintett, Bin-Laden nevével fémjelzett

szervezettől. A számos terrorszervezetet egy valami köti össze: ez pedig a vallási meggyőződés motivációja.

Létezésük, küldetésük ugyanis mélyen gyökerezik abban a kultúrában, társadalomban és civilizatorikus

miliőben, amelyből származnak. És amelynek van egy napjainkban egyre erősödő vonása. Ez pedig a

szakrális - isteni - rend politikai érvényesítésére irányuló „kozmikus háború” eszméje.

A vallások politikai követeléseinek fölerősödése és a vallási erőszak azért olyan kérlelhetetlen, mert a

vitatott kérdéseket egy sokkal tágabb, spirituális küzdelem részeiként kezeli, azaz egy abszolút skálán

megjelenő dichotomikus ellentétként, hangsúlyozza Mark Juergensmeyer. A vallási politikai fundamentalizmus

megközelítésében a modernitáshoz szervesen kapcsolódó, a felvilágosodás óta elterjedt szekularizmus és

az azt képviselő államok a Gonosz eszközei, amelyek a káosz és a teljes morális szétesés állapotában vannak.

A keresztény kultúrkörben a modern állameszme azon sajátossága jelent különösen nagy botránykövet,

amely egyfajta pozitivista alapra helyezi a politikai és jogi berendezkedést „az egyház tekintélye,

mint az igazság és a társadalmi önazonosság alapja helyett” (Juergensmeyer). E vallási irányzat

képviselői a „szekuláris kormányokat majdhogynem transzcendens szenvedéllyel gyűlölik” és „olyan

forradalmi változásokról álmodnak, amelyek eredményeképpen megalakulhatna egyfajta isteni rend a

zokon a romokon, amelyre a legtöbb szekuláris társadalom egyébként modern, egalitáriánus demokráciaként

tekint,” írja Juergensmeyer. Aki hangot ad azon véleményének is, hogy a vallási erőszaknak addig nem lesz

vége, míg valamilyen kiegyezés nem születik a vallási szenvedély mérséklése melletti elköteleződés, illetve a

vallás bizonyos mértékű közéleti-erkölcsi szerepének elismerése között. „Különös módon tehát,” írja a

vallási erőszakra végső soron a vallás újbóli felértékelése kínál orvosságot.”

Juergensmeyer idézett könyvének megjelenése óta eltelt idő csak még sürgetőbbé tette a nemzetközi

közösség számára az általa felvetett probléma gyökereinek feltárását. A fent említett kiegyezés perspektívája

azonban meglehetősen kétes kimenetelű. (Nem beszélve most arról, hogy a vallások általa is sugallt,

általános erkölcsi jobbító szerepével kapcsolatban sokan joggal hangoztatják erős fenntartásaikat, nem

minden ok és konkrét tapasztalat nélkül állítva, hogy a morális etalon elvileg és sajnos a gyakorlatban sem

a vallások, egyházak privilégiuma.)

Mindeközben a nemzetállami rendszer gyöngülésével ismét feltűnnek a láthatáron a pre-Vesztfáliai-rendszer

neomedievalista körvonalai: „Elképzelhető, hogy a szuverén államok el fognak tűnni és nem egy világkormány

váltja fel őket, hanem a modern és szekuláris megfelelője annak az egyetemes politikai szerveződésnek,

amelyben a nyugati kereszténység [Christendom] létezett a középkorban,” szól Hedley Bull híres, még a

hetvenes évek legelején megfogalmazott elmélete. Az általa elemzett politikai, gazdasági tendenciák fényesen

igazolódtak, sőt fölerősödtek. A szekularizáció elmélete azonban - ahogyan a fentiekben láthattuk - azóta

megdőlt, és ez alapvetően befolyásolja a formálódó neomedievalista világrend alapjául szolgáló valamiféle

- szükségszerűnek tartott - egyetemes ideológia természetét. „Lehetséges,” írja Paul Lewis a New York

Times-ban, „hogy a cybertér és a gazdasági globalizáció a világot a középkorba tolja vissza?” Napjaink

politikai egységesülését Stephen J. Kobrin, a University of Pennsylvania professzora “a Római Birodalom

utáni középkori vágyakozáshoz” hasonlítja a Journal of International Affairs-ben megjelent tanulmányában.

„A politikai hatalom és tekintély földrajzilag nem volt behatárolható a középkori Európában és ugyanígy

valószínűleg nem körülírható egy egymást átfedő elektronikus hálózatok által szervezett, digitalizált

világgazdaságban sem. Ha a középkorra, az utolsó premodern időszakra gondolunk, az segíthet

elképzelnünk a posztmodern jövő lehetőségeit,” írja Kobrin. „Folyamatban van egy „középpont”

keresése, olyan valakié, aki azzal az egyetemesen elfogadott autoritással rendelkezik, melyet a

középkori pápák igényeltek maguknak,” olvashatjuk a kétségkívül paradigmaváltást sejtető sorokat.

Az egyébként a középkorban is mintának tekintett Római Birodalommal való analógiára történő

hivatkozás érdekes módon az Egyesült Államok kortárs nemzetközi politikai szerepével kapcsolatban

is egyre gyakrabban fordul elő a szakmunkákban. Különösen fontos azonban az a történelmi tapasztalat

- ahogy pl. Simes is felhívja rá a figyelmet -, hogy „a birodalmi hatalmak gyakran megváltoztatják

preimperiális kormányzati és működésbeli berendezkedésüket”.

A nemzetközi kapcsolatok formálódó, pre-vesztfáliai jegyeket tükröző, neo-medivalista rendszere,

illetve az USA hegemonikus, „birodalmi” törekvései által előhívott történelmi analógiák ugyanis

tartalmaznak egy olyan lényegi elemet, amelyet a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó elemzők,

illetve maga a politika elit még nem kellőképpen tudatosítottak. Ez pedig a vallási tényező központi

szerepe mindkét analogikus - vagyis a római és a középkori - rendszerben. Az az egyetemes

politikai közösség, amely mindkét modellnek létalapja volt, ugyanis csakis egy egyetemes vallási

háttéren volt elképzelhető és - meglehetősen kétes áron, ideig-óráig - fönntartható. Róma, a

köztársaságból a birodalomba vezető átmenet során terjesztette ki fokozatosan az egyetemes

birodalmi vallást - és egyetemes birodalmi polgárjogot - majd kapcsolta ezt össze az uralkodói

kultusszal. A középkori rendszer („Christendom”) hasonlóképpen, egy egyetemes vallási rend

elfogadásán és kizárólagos politikai legitimációs tekintélyére alapulva működött. Mindez egyfajta

„birodalmi” logika alapján történt. A pre-vesztfáliai sajátosságok újbóli feltűnése a nemzetközi

kapcsolatok - és ebbe a nemzetközi kapcsolatok elméleti tudománya is beleértendő - horizontján

törvényszerűen hívja elő a vallások szerepének átértékelődését e deszekularizálódó korban. „A

vallás visszatérése a vesztfáliai száműzetésből a nemzetközi kapcsolatok középpontjába új lehetőséget

nyit meg … melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha e poszt-vesztfáliai globális világ valódi

egyetemességre törekszik,” fogalmaz Hatzopoulos és Petito. Úgy tűnik, a posztmodern kor

„birodalmi kísérlete” számára továbbra is csábító kísérlet lehet a politikai közösség egyfajta

szakralizációja. Mindenesetre e koncepció jegyében jelentette ki Jean-Louis Tauran érsek,

II. János Pál pápának az ENSZ közgyűlése előtt 1995-ben elmondott beszédét magyarázva,

hogy „az ENSZ-nek egy olyan erkölcsi központtá kell válnia, ahol az emberi szívbe írt egyetemes

irányelveket hirdetnek meg.” János Pál megfogalmazása szerint végső soron egy olyan „egységes

politikai közösséget” vagy „autentikus nemzetközi közösséget” kell felépíteni, melyben „mindenkinek

Isten vigyázó tekintetének alávetve kell együtt élnie”.

Az ENSZ, mint globális politikai szervezet és az Egyesült Államok, mint a végrehajtó politikai akarat

mellett egyetlen olyan tényezőt ismerünk, amely eséllyel pályázhat az „új világrend” hiányzó harmadik,

vallási zárókövének szerepére: ez Róma. „Létezik egy hallgatólagos megegyezés a nagy nemzetközi

politikai és pénzügyi vezetők között, mely szerint mindazok az attribútumok, melyek a Szentszék

georelígiózus hatalmát és képességeit adják, ugyanezt a hatalmat és képességet biztosítják számára

politikai téren is. Világi szemekben a Római Egyház gyakorlatilag egyedül áll - s nem csupán a vallási

és etikai csoportosulások között - mint az első megvalósult, működő és teljes mértékben független

geopolitikai hatalom a jelenlegi nemzetközi politikai arénában”, írja Malachi Martin, a téma egyik l

egavatottabb egyházi szakértője. Majd hozzáteszi, hogy Róma nagyon is tudatosan törekszik e szerep

betöltésére: A Római Katolikus Egyháznak a 20. században továbbra is ugyanaz a georelígiózus,

következésképpen geopolitikai célkitűzése mint ami az 1. század óta folyamatosan. … II. János Pál,

mint a Krisztus helytartója cím jogos birtokosa az államok közössége, mint politikai közösség feletti

végső ítélőbírói címre tart igényt.”

Ez a terv azonban meglehetősen kétes reminiszcenciákat ébreszt. Jenkins komoran festi le az

elkövetkezendő időszakot: „Elképzelhetünk egy olyan

jövőt, amelyben az egyházak a kormányzat szolgálatába állnak, a keresztény társadalom megalkotása

jelszavával, amit egy ennek megfelelő erkölcsi törvényhozás tetőz be. … A nyugati politikusi elit sohasem

tűnt ki az iszlám problematikájának megértésével, azonban az új évszázad nagy politikai ismeretlene,

leghatalmasabb aduja valószínűleg … a kereszténység lesz. … A régies „Christendom” („keresztény világ”)

kifejezés bizonyos potenciális rémálmokat idéz fel az általunk elképzelt jövőről. A legutóbbi ilyen rendszer,

a középkorban, minden volt, csak nem egy elegyítetlen áldás az egyház és a társadalom számára. Míg egy

közös kultúrát és eszmevilágot nyújtott, a korszaknak ugyanúgy jellemzője volt a széles körben elterjedt

intolerancia is, amit legvégletesebb formájában az agresszív keresztes hadjáratok, az eretneküldözések és

vallási pogromok szimbolizáltak.”