A fenti címmel jelent meg az izraeli Jediot Ahronotban XVI. Benedek pápa auschwitzi látogatását értékelő írás. A magyar sajtó igen szűkszavúan tudósított az eseményről, jobbára az egyházi történések tálalásakor megszokott áhítatos szellemben üdvözölve a látogatás tényét. A katolikus püspöki kar félhivatalos lapja, a Magyar Kurír honlapján egyenesen a pápai látogatáskor feltűnt szivárvány isteni eredetét firtató kérdés fogalmazódott meg. Eközben nyugat-európai és izraeli lapok vezető helyen és hosszú kommentárokban elemezték az auschwitzi látogatást, s neves történészek reflektáltak a pápai beszédre.
E reagálások többsége az egyházi megnyilatkozásokat sajátos természetüknek megfelelően rigorózus pontossággal, mintegy diplomáciai terminológiaként kezelték, ahol minden szónak, illetve minden szó mellőzésének jelentősége van. Ennek nyomán XVI. Benedek auschwitzi beszédét sokan erkölcsi bukásként értékelték. "A krematóriumoknál, a világ legnagyobb zsidó temetőjénél állva a pápa egyetlen szóval sem említette meg az antiszemitizmust, s nem utalt arra, hogy az itt meghalt zsidók azért haltak meg, mert zsidók voltak" - nyilatkozta Abraham Foxman, az Anti-Defamation League tekintélyes zsidó szervezet igazgatója. A pápa beszédét számos zsidó vezető, így Riccardo Di Segni, Róma főrabbija és Amos Luzzato, az Olasz Zsidó Közösségek volt elnöke is kritizálta. Több sajtóorgánum hívta fel a figyelmet arra (pl. Le Monde, május 29.), hogy jóllehet a pápa - amúgy helyesen - megemlékezett a haláltábor lengyel, roma, Szovjetunió-beli és német áldozatairól, ám az elpusztított lengyelek említésekor nem hangzott el, hogy a hatmillióból hárommillió lengyel zsidó volt.
A tekintélyes német történész, H. A. Winkler a pápa beszédét apologetikusnak nevezte, minthogy az egyház feje Auschwitzban nem említette meg az antiszemitizmus tényét. S valóban: XVI. Benedek az Auschwitz utáni ún. "holokauszt-teológia" nagy alapkérdéseit megismételte ugyan, rákérdezve arra, vajon "mi lehetett az oka Isten elrejtőzésének", s a Mindenható "vajon hogyan volt képes tolerálni a rossznak eme triumfálását", ám eközben - amint azt a Figaro május 29-i cikke hangsúlyozza - a máig égető kérdés - a még nuncius korában a Vatikán és Hitler közötti konkordátumot előkészítő - XII. Pius hallgatása nem került szóba. Márpedig éppen a pápa nem tehetné meg, különösképpen mikor maga hangsúlyozza, hogy világunkban "újra sötét erők látszanak felbukkanni", hogy a történelem legsötétebb időszakára emlékezve az emberi felelősség és szolidaritás kérdését zárójelbe téve azt csak a metafizikai-teológiai dimenziókban láttassa. Róma főrabbija nem véletlenül emelte ki, hogy "a hangsúly Isten távollétére helyeződött, ahelyett, hogy az ember hallgatására és az emberi felelősségre" koncentrált volna a Vatikán feje. "A pápa drámai kérdésével - "hol volt ekkor Isten?" - figyelmen kívül hagyta az igazán fontos kérdést: hol voltak az emberek?" - olvashatjuk a Jediot Ahronotban. Árulkodó, hogy a közvéleménykutatások szerint a németek kétharmada azt várta a "pápájuktól", hogy bocsánatot kérjen Auschwitz-ban. "Inkább tisztában voltak egy ilyen bocsánatkérés fontosságával, mint maga a Szentszék" - teszi hozzá az izraeli lap, mintegy megismételve a Der Spiegel elmarasztaló megjegyzését az elmaradt mea culpa miatt.
XVI. Benedek beszédének legkritikusabb része a beszámolók szerint az a törekvés, amelynek jegyében a pápa a németek és a keresztény egyházak felelősségét kísérelte meg relativizálni. A pápa egyrészt a holokausztot "bűnözők egy csoportjának" tulajdonította, akik a "német népet is képesek voltak félrevezetni", másrészt a zsidók elpusztítását azzal magyarázta, hogy a nácik a kereszténység gyökerét akarták kitépni, mintha - amint erre a Die Zeit is felhívta a figyelmet - az egyház maga is az antiszemita vérengzés áldozata vagy célpontja lett volna. Morálisan aligha magyarázható, hogy a pápa megemlékezéséből miért maradt ki éppen az emberi és ezzel együtt az egyházi dimenzió. Aligha elfogadható, hogy pusztán "az Istent elutasító és a hitet kigúnyoló cinizmus" lett volna a holokauszt mozgatórugója, hiszen a keresztény Európa közel két évezredes, sötét előítéletektől terhelt zsidóellenessége, gyilkos pogromjai és teológiailag is megalapozott antijudaizmusa jelentős mértékben járult hozzá a későbbi, faji alapon szerveződő antiszemitizmus széles körű elfogadtatásához. Ha e fölött szemet hunyunk, egy csapásra feleslegessé válik az egyház középkori antijudaizmusával, annak társadalmi következményeivel és a Szentszéknek a II. világháborúban elfoglalt pozíciójával való kendőzetlen szembenézés, miként fel sem merül a Vatikánnak a világháborút követő és mára egyre tisztábban kirajzolódó aktivitása, amelynek során a pápai állam több háborús bűnös menekülését szervezte meg és bonyolította le jelentős anyagi ráfordítással és a kapcsolati tőke több kontinensre kiterjedő networkjével. "Nem csekélységről van szó" - írja az International Herald Tribune, majd így folytatja: "ha a holokausztot egy szűk "bűnözői kör" által elkövetett tettnek tekintjük, melynek semmi köze a nyugati civilizációnak "a másik" iránt tanúsított magatartásához, miként az a kereszténység részéről a zsidóság iránti megvetésben testet öltött, akkor a "másokkal" szembeni jövőbeli bűnök gyökerei is sértetlenek maradnak."
A pápai beszéd ugyanakkor egy immár évek óta jelen lévő elemet is tartalmazott, amelyet egyre többen a Soa "krisztianizálásának és kisajátításának" (Sergio Minerbi) vagy "keresztény annektálásának" (ld. Le Monde, május 29.) neveznek. Ez a szándék az 1979-es pápalátogatással vette kezdetét, amikor II. János Pál "mai világunk Golgotájának" nevezte Auschwitzot, folytatódott a lengyel karmeliták auschwitzi megtelepedésével, s XVI. Benedek mostani beszéde is mintha erről az irányultságról tanúskodott volna.
A tényekkel és bűnökkel való őszinte szembenézés hiányából fakadóan, s az egyházi és emberi felelősség eliminálásával a pápai beszéd nélkülözte a valódi morális katarzist. Ez mindenesetre komoly kérdéseket vet föl az egyház - utóbbi időben újra egyre többet hangoztatott - morális szupremációjával kapcsolatban.