A két versengő javaslat olyan, mint két sziget a káosz tengerén, mozdíthatatlan, különböző, mint élet és halál, anyag és úr. Hogy me- lyik a helyes, nem deríthetjük ki tiszta logikával; jelenleg csak egy hitbéli lépés vezethet el egyiktől a másikig. De a tárgyi bizonyítékok felhalmozásával végül elérjük az igaz választ. Úgy hiszem, az erkölcsi érvelés minden szinten lényege szerint kibékíthető a természettudományokkal. Minden gondolkodó embemek megvan a véleménye arról, hogy melyik premissza helyes. Az igazi szakadék azonban nem a vallásos hívők és a szekularisták között húzódik, ahogy azt gyakran feltételezik, hanem a transzcendentisták, akik úgy gondolják, hogy az erkölcsi vezérelvek az emberi elmén kívül léteznek, és az empiristák között, akik azt gondolják, hogy azok az emberi elme találmányai. A vallásos és vallástalan meggyőződés közti választás, valamint az etikai transzcendentista és az empirista meggyőződés közti választás a metafizikai gondolkodás egymást keresztező döntései. Egy etikai transzcendentista, aki az etikát függetlennek tartja, lehet ateista, de feltételezheti egy istenség létezését is. Ezzel párhuzamosan egy etikai empirista, aki az etikát pusztán emberi alkotásnak tartja, lehet ateista, de hihet egy teremtő istenségben (bár nem a törvényadó Istenben, a hagyományos zsidó-keresztény értelemben). A legegyszerűbb fogalmakkal kifejezve, az etikai megalapozás lehetőségei a következők:

Hiszek az erkölcsi értékek függetlenségében, beleértve az Istentől való függetlenségüket is, illetve
hiszem, hogy az erkölcsi értékek pusztán az embertől erednek; Isten létezése külön kérdés.

A teológusok és filozófusok szinte kivétel nélkül a transzcendentizmusra összpontosítanak, mint az etika igazolásának eszközére. A természeti törvény Grálját keresik, mely összefogja a morális életvitel kétségektől és kompromisszumoktói mentes független elveit. A keresztény teológusok, Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae-béli érvelését követve általában úgy gondolják, hogy a természeti törvény Isten akaratának kifejeződése. E nézet szerint az emberi lények kötelessége szorgalmas okfejtéssei felfedezni a törvényt és beleszőni mindennapi életük gyakorlatába. A transzcendentális elkötelezettségű szekuláris filozófusok a teológusoktól jelentősen különbözőnek tűnhetnek, de igazából igen hasonlóak, legalábbis az erkölcsi érvelésben. Bármi legyen is végső eredete, a természeti törvényeket erős és minden racionális személyre magától értetődően érvényes elveknek gondolják. Röviden, a transzcendentisták és a teológusok lényegében ugyanazt mondják, akár hivatkoznak Istenre, akár nem.

Amikor például Thomas Jefferson John Locke-ot követve a természeti törvényből vezette le a természetes jogok doktrínáját, inkább a transzcendentális állítások erejével törődött, mint isteni vagy világi eredetükkel. A Függetlenségi Nyilatkozatban a világi és vallásos feltételezéseket egyetlen transzcendentista mondatba vonta össze, így ügyesen begyűjthet minden tétet: "Magától értetődőnek tartjuk a következő Igazságokat: minden ember egyenlőnek teremtetett, s a Teremtő elidegeníthetetlen jogokat adományozott neki: Életre, Szabadságra, a Boldogság keresésére." Ez az állítás az amerikai polgári vallás sarkalatos premisszája lett, az igazság pallosa Lincoln és Martin Luther King kezében, és ez marad az Egyesült Államok különböző népeit összekötő erkölcsi kapocs.

A természetitörvény-elmélet következményei kényszerítő erővel bírnak, különösen, ha Istenre is hivatkoznak; joggal tűnhet úgy, hogy a transzcendentista feltételezés vitán felül áll. De dicső sikerei mellett ijesztő hiányosságait is számba kell vennünk. Az elméletet számtalanszor kiforgatták, s a gyarmati hódítás, a rabszolgaság, a fajirtás melletti szenvedélyes érveket fabrikáltak a segítségével. Egyetlen háború sem volt még, amelyet a felek ne tekintettek volna transzcendensen megszenteltnek. "mennyire gyűlöljük egymást - jegyezte meg Newman bíboros -, hogy elnyerjük Isten szeretetét."

Talán jobban tesszük, ha komolyabban vesszük az empirizmust. Az empirista felfogás szerint az etika olyan, következetesen előnyben részesített társadalmi életvezetés, amelyet az erkölcsi kódex fejez ki. A szellemi fejlődés örökletes - a felvilágosodás filozófusai által "erkölcsi érzéknek" nevezett - hajlamai vezérlik, erős konvergenciát mutatva, miközben pontos formáját minden kultúrában a történelmi körülményeknek megfelelően nyeri el. A kódex - akár jónak, akár gonosznak ítélik a kívülállók - fontos szerepet játszik abban, hogy melyik kultúra virágzik és melyik hanyatlik. Az empirista nézet jelentősége az objektív tudás hangsúlyozásában áll. Mivel az etikai kódex sikere az erkölcsi érzetek értelmezésében tanúsított bölcsességétől függ, aki megszerkeszti, tudnia kell, hogyan működik az agy és hogyan fejlődik az elme. Az etika sikere az egyes cselekedetek következményeinek pontos előrelátásától is függ, különösen az erkölcsi többértelműség eseteiben. Ez pedig újfent a természet- és társadalomtudománnyal összebékíthető tudást jelent.

Az empirista érvelés tehát segítségünkre lehet abban, hogy az erkölcsi viselkedés biológiai gyökereinek feltárása, illetve anyagi eredetének és meghatározottságának magyarázata alapján képesek legyünk egy, a korábbiaknál bölcsebb és tartósabb etikai konszenzus kialakítására. Ezt a vállalkozást segíti a tudományos vizsgálódás folyamatban lévő kiterjesztése az emberi gondolkodás egyre mélyebb folyamataira.

A transzcendentizmus és az empirizmus közötti választás az emberi lelkekért folyó harc változata lesz a jövő században. Az erkölcsi érvelés vagy továbbra is a teológiai-filozófiai idiómákat állítja középpontba, vagy egy tudományos alapú materialista elemzés felé mozdul el. Hogy hol állapodik meg, attól függ majd, hogy melyik világnézet bizonyul helyesnek vagy legalábbis melyiket tekintik majd szélesebb körben helyesnek.

ELJÖTT AZ IDŐ, hogy felfordítsuk a kártyákat. Még az etikusok, az erkölcsi érvelésekre specializálódott kutatók sem hajlandóak színt vallani az etika alapjairól, vagy elismerni a tévedés lehetőségét. Ritkán találkozunk olyan érvvel, amelyik ezzel az egyszerű állítással kezdődne: Ez az én kiindulópontom, amely téves is lehet. Az etikusok inkább az egyeditől a kétértelműig vezető bosszantó ösvényt választják, vagy a fordított irányt, a homályos alapoktól a komoly esetek felé. Gyanítom, hogy szívében szinte valamennyiük transzcendentista, de ezt ritkán mondják el egyszerű kijelentő mondatokban. Nem lehet őket igazán hibáztatni, elvégre nehéz megmagyarázni a kimondhatatlant, ráadásul nyilvánvalóan nem akarnak a személyes hitük világos felfedéséből eredő megaláztatástól szenvedni. Emiatt általában elkerülik a megalapozás kérdését.

Jómagam természetesen világos leszek saját álláspontomat illetően: empirista vagyok. A vallásban a deizmus felé hajlok, de bizonyítását asztrofizikai problémának tartom. Az univerzumot megteremtő kozmológiai Isten (amilyennek a deizmus lefesti) létezése lehetséges, és végső soron akár megalapozható is lehet, talán mindeddig soha el sem képzelt materiális bizonyítékokkal. Meglehet, a kérdés örökre megválaszolatlan marad. Ezzel szemben, és ez az emberiség számára sokkal nagyobb jelentőségű, egy biológiai Isten létezése, aki a szerves fejlődést irányítja és beleszól az ember dolgaiba (amilyennek a teizmus lefesti) egyre inkább ellentmond a biológiának és az agykutatásnak.

Ugyanez a bizonyíték, azt gondolom, az etika tisztán materiális eredetét támogatja, és megfelel az összecsengés kritériumának: az agyi aktivitás és az evolúció oksági magyarázatai, bár tökéletlenek, a legnagyobb pontossággal és a legkevesebb légből kapott feltételezéssel lefedik az erkölcsi viselkedés legtöbb ismert tényét. Attól, hogy ez az elképzelés relativisztikus, más szóval a személyes nézőponttól függ, nem szükséges, hogy megbízhatatlan legyen. Ha óvatosan alakítjuk ki, sokkal egyenesebben és biztosabban vezethet stabil erkölcsi kódokhoz, mint a transzcendentizmus, amely ha meggondoljuk végső soron szintén relativisztikus.

És igen - nehogy elfelejtsem: lehet, hogy tévedek.

A transzcendentizmus és empirizmus közötti különbség kiélezésére egy vitát állítottam össze a két világnézet védelmezői között. Hogy meggyőződésüket szenvedélyessé tegyem, a transzcendentistát teistának, az empiristát szkeptikusnak állítom be. Ahhoz, hogy a lehető legigazságosabb legyek, érveiket az általam ismert legalaposabban érvelő teológiai és filozófiai forrásokból merítettem.

A transzcendentista

"Mielőtt az etikát vennénk elő, hadd ismertessem a teizmus logikáját, ha ugyanis a törvényadó Isten létezését elismerjük, az etika eredetére azonnal fény derül. Kérem, fontolja meg a teizmus mellett szóló érvemet."

"Az Ön teizmust elutasító álláspontját az Ön empirista alapelvei szerint vonom kétségbe. Hogyan remélheti, hogy valaha is megcáfolhatja egy személyes Isten létezését? Hogyan tudja magyarázni a judaizmus, a kereszténység és az iszlám követőinek háromezer éves lelki tanúságtételét? Emberek százmilliói, beleértve a fejlett országok tanult polgárainak nagy hányadát, tudják, hogy életüket egy láthatatlan érzékeny erő vezeti. A bizonyíték ellenállhatatlan. Újabb felmérések szerint tízből kilenc amerikai hisz egy személyes Istenben, aki válaszol az imákra és képes csodát tenni. A felmérést megelőző évben legalább egy alkalommal minden ötödik tapasztalta Isten a létezését és érezte, hogy vezeti őt. Hogyan tud a tudomány, az etikai empirizmust alátámasztó diszciplína, elsiklani egy ilyen erőteljes tanúságtétel felett?"

"A tudományos módszer alapja - erre folyamatosan emlékeztetnek bennünket -, hogy bizonyos kijelentéseket elutasítunk, másokat pedig egy szigorúan a tényekre alapozott logika alapján elfogadunk. Hol vannak a személyes Isten elutasítását megkövetelő tények? Nem elég azt mondani, hogy a fizikai világ magyarázatához nem szükséges feltevés, legalábbis ahogyan a tudósok értik azt. Túl sok forog kockán ahhoz, hogy egy kézlegyintéssel intézzék el. A bizonyítás Önre hárul, nem azokra, akik hisznek az isteni jelenlétben."

"Megfelelő távlatból nézve, Isten alapja a tudománynak, de a tudomány nem alapja Istennek. A tudósok bizonyos tárgyakról gyűjtenek adatokat, melyek magyarázatára hipotéziseket alkotnak. Ideiglenesen elfogadnak néhány hipotézist, míg másokat elutasítanak, hogy amennyire csak tudják, kiterjeszthessék a tárgyi tudás hatókörét. Mindazonáltal a tudás csak a valóság részeit fedi le. A tudományos kutatás nem lehet hivatott az emberi elme valamennyi csodálatos tapasztalatának magyarázatára. Isten ideája ezzel szemben képes mindent megmagyarázni, nem csak a mérhető jelenségeket, hanem a személyesen érzett és tudat alatt érzékelt jelenségeket, beleértve a csak spirituális úton közölhető kinyilatkoztatásokat is. Miért kellene minden mentális tapasztalatnak láthatónak lennie a PET-vizsgálatokban? Isten ideája többet nyújt számunkra a tudományosan kutatható anyagi világnál. Elménket megnyitja az e világon kívül eső dolgok felé. A pusztán hit által felfogható misztériumok megragadására szólít fel."

"Zárd be gondolataidat az anyagi világba, ha akarod. A többiek ettől még tudni fogják, hogy Isten hordozza magában a Teremtés végső okait. Honnan erednek a természet törvényei, ha nem egy náluk nagyobb hatalomtól? A tudomány nem ad választ a teológia e magasabb szintű kérdésére. Másképpen fogalmazva: miért van inkább valami, mint semmi? A lét végső értelme kívül esik az ember által racionálisan felfoghatón, s így a tudomány birodalmán is."

"Ön még pragmatista is? Akkor sürgető gyakorlati oka van egy felsőbb lény által rendelt erkölcsi előírásokban való hitre. Tagadni egy ilyen eredetet, azt sugallni, hogy az erkölcsi kódexek kizárólagosan emberi alkotások: ez veszélyes hitvallás. Ahogy Dosztojevszkij Nagy Inkvizítora megjegyezte: ha nem létezik Isten szabályozó keze, akkor minden megengedett, és a szabadság nyomorúsággá változik. Nem kevesebb szól emellett, mint a felvilágosodás eredeti gondolkodóinak tekintélye. Látszólag mindegyikük hitt a világmindenséget teremtő Istenben, sokan ráadásul hívő keresztények voltak. Szinte egy sem akarta feladni az etikát a világi materializmusért. John Locke szerint: »egyáltalán nem kell eltűrni azokat, akik tagadják az Istenség létezését. Az ígéretek, az egyezmények, az eskük, az emberi társadalom kötelékei az ateistát nem tarthatják vissza és nem is korlátozzák; Isten - akárcsak gondolatban való - eltávolítása mindent felbomlaszt.« A nagy tizenhetedik századi fizikus, Robert Hooke bölcsen figyelmeztetett a frissen létrejött Royal Societynek írt feljegyzésében, hogy a lényege szerint felvilágosodott intézménynek a célja »minden természeti dolog ismeretének és minden hasznos művészetnek, iparnak, mechanikai gyakorlatnak, motoroknak és kísérletekben felfedezett találmányoknak elősegítése - (és nem a beavatkozás az Istenség, a metafizika, a morál, a politika, a nyelvtan, a retorika vagy a logika ügyeibe)«.

"Ezek az érzelmek ugyanolyan elterjedtek a modern idők vezető gondolkodói körében, akárcsak az alkotó tudósok egy jelentős kisebbségében. A Darwin által felfedezett evolúcióval szembeni undor csak megerősíti őket. Az empirizmus eme alapköve bátorkodik a Teremtést a véletlenszerű mutációkra és a környezeti körülményekre visszavezetni. Még a bevallottan ateista George Bernard Shaw is kétségbeeséssel reagált a darwinizmusra. Elítélte fatalizmusát és a szépség, az intelligencia, a becsület és a vágy vakon összerakott anyaggá való lefokozását. Sok író gondolta, véleményem szerint nem igaztalanul, hogy az élet ilyen steril megközelítése, mely az intelligens állatnál alig többre vezeti vissza az emberi lényeket, a nácizmus és kommunizmus borzalmas népirtásaihoz adott intellektuális igazolást."

"Tehát valami bizonyosan hibás az evolúció uralkodó elméletében. Még ha a neodarwinizmus által hirdetett genetikai változás valamilyen formája elő is fordul a fajokban, az elképesztő bonyolultságú modern élőlényeket nem hozhatta létre egyedül a vak véletlen. A tudomány történetében időről időre új bizonyítékok forgatták fel az uralkodó elméleteket. Miért őrzik a tudósok olyan aggodalommal az autonóm evolúciót, miért nem számolnak inkább az intelligens tervezés lehetőségével? Ez az egész nagyon különös. A tervezés egyszerűbb magyarázatnak tűnne, mint a millió féle élőlény véletlenszerű önformálása."

"Végül, a teizmus kényszerítő erőre tesz szert, ha az emberi elméről, - nem félek kimondani - a halhatatlan lélekről van szó. Kisebbfajta csoda, hogy az amerikaiak több, mint negyede teljesen elutasítja bármilyen emberi evolúció gondolatát, még az anatómia és a fiziológia területén is. A túlságosan általános tudomány: arrogáns tudomány. Tegyük a megfelelő helyre Istennek ezt az adományát, hogy megérthessük az Ő fizikai birodalmát."

Az empirista

"Azzal kezdem, hogy elismerem a vallásnak az emberi elmére gyakorolt hatahnas vonzerejét és a vallásos meggyőződés jobbára jótékony hatását. A vallás az emberi lélek legbelsőbb tekervényeiből ered. Táplálja a szeretetet, az odaadást és mindenek felett a reményt. Az emberek éheznek a vallás által nyújtott bizonyosságra. Nem tudok lenyűgözőbbet elképzelni, mint Isten megtestesülésének keresztény doktrmáját, hogy tanúsítsa minden emberi élet szentségét, a megváltóét, aki meghalt, majd újjászületett - az örök élet ígéreteként."

"A vallásos hitnek van azonban egy másik, destruktív oldala is, amely felér a materializmus legrosszabb gyakorlataival. A történelem során megközelítőleg százezer hitrendszer alakult ki, s a vallásos hit számos etnikai és törzsi háborúban szerepet játszott. Különösen a három nagy nyugati vallás terjeszkedett gyakran fegyveres agresszió révén. Az Iszlámot, amely "alázatot" jelent, erőszakkal kényszeríttették rá a Közel-Kelet, a Mediterrán medence és Dél-Ázsia nagy részére. A kereszténység nemcsak lelki fegyelemmel, de éppen annyira gyarmati hódítással uralta az Új Világot. Hasznot húzott egy történelmi véletlenből: Európa, mivel Kelet felől gátolták a muszlim arabok, nyugatnak fordult, hogy elfoglalja Amerikát, a kereszt pedig elkísérte a kardot a szolgasorba döntő és népirtó hadjáratokba."

"A keresztény uralkodók előtt követendő, tanulságos példaként állt a Judaizmus korai történelme. Ha hiszünk az Ószövetségnek, akkor az izraelitáknak Isten megparancsolta, hogy tisztítsák meg az ígéret földjét a pogányoktól. »De e népek városaiban, amelyeket örökségül ad néked az Úr, a te Istened, ne hagyj élni csak egyetlen lelket is; Hanem mindenestül veszítsd el őket: a khitteust, az emóreust, a kananeust, a perizeust, a khivveust és a jebuzeust, amint megparancsolta néked az Úr, a te Istened« - így számol be Mózes V. könyve (20:16-17). Több, mint száz várost pusztított el a tűz és a halál a háborúban, amely Józsué Jerikó elleni hadjáratával kezdődött és Dávid Jeruzsálem ősi jebuzeus erődje elleni ostromával végződött."

"Nem a mai hit becsmérlésére hozom fel ezeket a történelmi tényeket, hanem hogy világosan lássuk materiális eredetét és az általa ajánlott etikai rendszert. Minden nagy civilizáció hódító civilizáció volt, a hódításokat igazoló vallást pedig általában a fő vívmányok közé soroljuk. Kétségtelen, hogy az államvallások intézményeiben való részvétel több lélektani dimenzióban mindig is mélységesen kielégítő volt; a spirituális bölcsesség pedig a hódítás idején követett barbárabb gyakorlat mérséklésére fejlődött ki. De napjaink minden nagy vallása egy-egy kultúrák közti darwini küzdelem győztese, egyetlen egy sem virágzott, amely a riválisait tolerálta volna. A sikerhez vezető leggyorsabb út mindig is egy hódító állam támogatása volt."

"Legyünk azonban igazságosak és tegyük helyes sorrendbe az okot és okozatot. A vallásos vakbuzgóság és kirekesztés a törzsi rendszerből ered, a csoport egyes tagjainak született felsőbbrendűségébe és kivételes helyzetébe vetett hitből. A törzsi rendszerért nem hibáztathatjuk a vallást. Ugyanez az oksági sor vezetett a totalitárius ideológiákhoz. Mind a nácizmus pogány corpus mysticum doktrinája, mind a marxizmus-Leninizmus osztályharc-elmélete lényegében Isten nélküli vallások dogmái, ezeket állították egy törzsi rendszer szolgálatába, s nem fordítva. Egyik sem hatott volna olyan hevesen, ha rajongóik nem gondolták volna magukat kiválasztott népnek, küldetésükben erényes, gonosz ellenségekkel körülvett, a vér és a végzet joga szerinti hódítóknak. Amit Mary Wollstonecraft helyesen állított a férfiuralomról, kiterjeszthető minden emberi viselkedésre: »Senki sem választja a gonoszt maga a gonosz miatt, csupán a hőn áhított jó, a boldogság miatt hibázik.«"

"Egy törzs hódításai megkövetelik, hogy tagjai áldozatot hozzanak a csoport érdekében, különösen a rivális csoportokkal szembeni konfliktus idején. Ez egyszerűen az állatvilágon végighúzódó egyik legősibb szociális szabály kifejeződése. Olyankor érvényesül, amikor a csoportban a szűkös forrásokból eredő egyéni veszteség nagyobb, mint a csoport sikeréből szerezhető egyéni előny. Az emberek esetében ebből az következik, hogy a vesztes vallásokat és ideológiákat követő önző, sikeres vezetőit a győzedelmes vallás önzetlen, szegény hívei váltják fel. A jobb élet ígérete a földi paradicsomban - vagy a feltámadás után a mennyekben - az a jutalom, amelyet a kultúrák a társadalmi lét alárendelő parancsolatának igazolására kitaláltak Generációról generációra ismétlődve, a csoporttal szembeni alázat és ennek erkölcsi kódexe hivatalos tanná és személyes hitté szilárdult. De semmiképpen sem Isten által elrendelt vagy légből kapott, magától értetődő igazságok. A túlélés szükséges eszközeként fejlodik ki a társas élményekben."

"A legveszélyesebb elragadtatás, nézetem szerint, a kereszténységre jellemző: Nem erre a világra születtem. A szenvedés - különösen a mások szenvedése - könnyebben elviselhető, ha ránk vár egy más(odik) világ. A természetes környezet elhasználható, ugyanúgy eltaposhatóak a hit ellenségei és dicsőíthető az öngyilkos mártíromság."

"Mindez csupán illúzió? Haboznék így, vagy - ami még rosszabb -, a szkeptikusok által használt durva kifejezéssel nemes hazugságnak nevezni, de el kell ismernem, hogy az igazoló tárgyi bizonyítékok nem túl erősek. Nem létezik statisztikai bizonyíték arra, hogy az imádság csökkenti a betegségeket és a halandóságot, eltekintve az immunrendszer pszichogenetikus fejlődésétől; ha másként lenne, az egész világ folytonosan imádkozna. Mikor két, papok által megáldott sereg összecsap, az egyik mindig veszít. És amikor a mártír becsületes agyát szétveti a kivégzőtiszt golyója és elméje felbomlik? Bizonyossággal feltehetjük vajon, hogy mindaz a milliónyi idegi kapcsolat egy testetlen állapotban megújul és a tudatos elme továbbél majd?"

"Jó befektetés az üdvtörténetben Blaise Pascal fogadása: Élj jól, de fogadd el a hitet. Ha van túlvilág, érvel a tizenhetedik századi filo- zófus, akkor a hívőnek jegye van a paradicsomba, mindkét világ leg- jobbikába. »Ha veszítek - írja Pascal- keveset veszítek; ha nyerek, az örök életet nyerem el.« Tehát egy pillanatra úgy gondolkodom, mint egy empirista. Gondoljuk meg a fogadás megfordításában rejlő böl- csességet: Ha a félelem, a remény és az értelem azt diktálja, hogy el kell fogadnod a hitet, fogadd el, de kezeld ezt a világot úgy, mintha nem lenne másik."

"Tudom, az igaz hívők megbotránkoznak ezen az érvelésen. Haragjuk az eretnekekre száll, akiket a jobbik esetben bajkeverőknek gondolnak, legrosszabb esetben a társadalmi rend árulóinak. De nincs bizonyíték arra, hogya nem-hívők kevésbé törvénytisztelő és tevékeny polgárok lennének, mint az azonos társadalmi-gazdasági osztályba tartozó hívők, miként arra sem, hogy kevésbé bátran néznének szembe a halállal. Egy, az amerikai tudósokat vizsgáló 1996-os felmérés (hogya társadalom egy tiszteletreméltó szeletét válasszuk) kimutatta, hogy 46 százalékuk ateista és 14 százalékuk kétkedő vagy agnosztikus. Csupán 36 százalék említette a halhatatlanság utáni vágyát, de legtöbbjük csupán mérsékelten; 64 százalék nem számolt be semmilyen efféle vágyról."

"Az erős jellem mélyebb forrásból ered, mint a vallás. Ez a társadalom erkölcsi elveinek internalizációja, kiegészítve az egyén által személyesen választott tanokkal, melyek elég erősek ahhoz, hogy megmaradjanak a magányban és a hányattatásokban. Az elvek összeillesztését nevezzük integritásnak (szó szerint: az egységes én), ahol a személyes döntéseket jónak és igaznak érezzük. A jellem az erény végső, maradandó forrása. Magában áll és kiváltja mások csodálatát. Nem a tekintélynek való engedelmesség és - bár gyakran összeegyeztethető a vallásos hittel és azt meg is erősíti - nem is jámborság."

"Nem a tudomány az ellenség. A tudomány az emberiség rendszerezett objektív tudásának felhalmozása, az első olyan médium, mely képes az embereket mindenütt kölcsönös megértésben egyesíteni. Nem támogat sem törzset, sem vallást, egy valóban demokratikus és globális kultúra alapját képezi."

"Azt mondja: a tudomány nem képes a spirituális jelenségeket magyarázni. Miért nem? Az agykutatás jelentős előrelépéseket tesz az elme összetett műveleteinek elemzésében. Nincs meggyőző érv arra, hogy soha nem leszünk képesek megadni a spirituális gondolkodást befolyásoló érzelmek és érvek materiális leírását."

"Azt kérdezi: honnan erednek az etikai fogalmak, ha nem isteni kinyilatkoztatásból? Fontolja meg az alternatív empirista hipotézist, mely szerint e fogalmak és a vallásos hit teljes egészében elménk anyagi termékei. Több, mint ezer nemzedék során azoknak növelték a túlélési és szaporodási sikerét, akik igazodtak a törzsi hitekhez. Több, mint elég idő állt rendelkezésre, hogy kialakuljanak azok az epigenetikus szabályok - a mentális fejlődés örökletes hajlamai -, amelyek az erkölcsi és a vallási érzelmekért felelősek. A betaníthatóság ösztönné vált."

"Az etikai kódexek a szellemi fejlődés veleszületett szabályai által vezérelt egyetértéssel elért elvek. A vallás egy nép eredetét, végzetét, továbbá bizonyos rítusok és morális elvek kötelezettségét magyarázó mitikus narratívák együttese. Az etikai és vallásos hiteket alulról felfelé teremtik, a néptől a kultúra felé. Nem fentről lefelé érkeznek, Istentől vagy más nem anyagi forrásból a kultúra közvetítésével a néphez."

"Melyik hipotézis felel meg jobban a tárgyi bizonyítékoknak: az empirista vagy a transzcendentista? Mindent egybevetve: az empirista. Minél jobban elfogadottá válik ez a nézet, az erkölcsi érvelés hangsúlya annál inkább a szociális választásra esik, és kevésbé a vallásos vagy ideológiai tekintélyre."

"Egy ilyen váltás a felvilágosodás utáni időben már megtörtént a nyugati kultúrákban, de igen lassú ütemben. A lassúság oka egyrészt az erkölcsi döntések - különösen hosszú távú, egy évtizedre vagy annál hosszabb időre szóló - következményeinek megítéléséhez szükséges tudás erősen hiányos volta. Sokat tanultunk magunkról és a világról, amelyben élünk, de sokkal többet kell tudnunk ahhoz, hogy igazán bölcsek legyünk. Minden nagy válság egy transzcendentális tekintély kijelölésére csábít, és ez talán jobb is egy ideig. Még mindig nevelhetőek vagyunk, még mindig könnyedén súlyt Isten minket."

"Az empirizmussal szembeni ellenállás tisztán érzelmi elégedetlenség, az általa támogatott vértelen érvelési módnak is köszönhető. Az embereknek az indoknál többre van szükségük. Szükségük van a megerősítés költészetére, sóvárognak egy önmaguknál nagyobb tekintély után, az átvezető szertartásokban és más »halálosan« komoly pillanatokban. A többség kétségbeesetten kívánja a halhatatlanságot, amit a szertartások biztosítani látszanak"

"Egy nép történelmét mindig hatalmas ceremóniák idézik meg. Ilyenkor bemutatják a szent jelképeket. Ez az ünnepélyek maradandó értéke, ami minden magas civilizáció történelmében főként vallásos formát ölt. A szent jelképek beszivárogtak a kultúra mélyébe. Századok kellenek lecserélésükhöz, ha ez egyáltalán lehetséges."

"Meglephetem Önt azzal, ha ennyit megengedek: szomorú lenne a nap, amelyen elhagynánk megszentelt hagyományainkat. A történelem tragikus félreértése lenne, ha kitörölnék az Isten előtt fordulatot az amerikai Állampolgári Esküből. Az ateisták és az igaz hívők hadd esküdjenek egyformán a Bibliára tett kézzel, és halljuk továbbra is azt, hogy Isten engem úgy segéljen. Hívjanak papokat,lelkészeket, rabbikat, hogy megáldják a polgári ünnepségeket, és mindenkor közös tisztelgéssel hajtsuk meg fejünket. Ismerjük fel, hogy amikor zsoltárok és invokációk bizsergetik bőrünket, a költészet és a törzs lelke van jelen, amely túléli a szektás hit sajátosságait, és talán az istenhitet is."

"De a hódolatban való osztozás még nem jelenti azt, hogy lemondunk becses önmagunkról és elhomályosítjuk az emberi faj valódi természetét. Nem szabad elfelejtenünk, hogy kik vagyunk. Erősségünk, bármilyen cégér alatt, mindig az igazság, a tudás és a jellem. A zsidó-keresztény Szent Írások már kinyilatkoztatták: a Pusztítás előtt a Büszkeség halad. Az empirizmus mindent a szabály szerint fordított át. Lerombolta a szédítő elméletet, mely szerint az ember az istenség által a világegyetem középpontjába helyezett különleges lény, akiknek, mint a teremtés csúcsának szolgálnia kell az istenek dicsőségére. Mint faj büszkék lehetünk, elvégre felfedezvén, hogy magunk vagyunk, már csak kevéssel tartozunk az isteneknek. Jobb ha embertársaink és a többi élőlény iránt mutatunk alázatot, a remény elvégre tőlük függ. És ha vannak istenek, akik figyelnek, bizonyosan elnyertük csodálatukat, hogy annyi mindent felfedeztünk és bebizonyítottunk."

Az EMPIRISTA ÉRVELÉSE, hogy megismételjem korábbi vallomásomat, a sajátom. Egyáltalán nem új, gyökerei Arisztotelész Niko-makhoszi Etikájára és a modem idő kezdetén David Hume Értekezésére az emberi értelemről(1739-40) nyúlnak vissza. Az első világosan evolúciós alapú kifejtés Darwiné Az ember származásában (1871). Legkorábban, keresztény hitben nevelt gyermekként, a vallásos transzcendentista érvelését tanultam meg. Sokat gondolkodtam rajta, de temperamentumomnál és intellektusomnál fogva azóta is tisztelem ősi hagyományait.

A vallásos transzcendentistát a hozzá sok mindenben hasonló világi transzcendentizmus támogatja. Immanuel Kant, akit a történelem legnagyobb világi filozófusának tart, a morális érvelést sokszor mint teológus adta elő. Az emberi lények - így érvelt - független erkölcsi cselekvők, teljesen szabad akarattal képesek követni vagy megsérteni a morális törvényt: "Az emberben megvan az önmeghatározás képessége, függetlenül minden érzéki benyomás kényszerétől." Értelmünk a cselekvéseinket meghatározó kategorikus imperatívusz alanya, mondta. Az imperatívusz önmagában jó, minden más megfontolástól eltekintve, és felismerhető a következő szabály alapján:

"Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája általános törvényként szolgálhasson." A legfontosabb és transzcendentális tény, hogy a kell a természetben nincs jelen. A természet, mondja Kant, az ok és okozat rendszere, míg az erkölcsi választás a szabad akarat dolga; amelynél nincs ok és okozat. Az erkölcsi választások megtételében, felülemelkedve a puszta ösztönön, az emberi lények meghaladják a természet birodalmát és a szabadság birodalmába lépnek, mely csak eszes lényekként illeti meg őket.

Bár e megfogalmazás megnyugtató, az anyagi vagy elképzelhető létezők fogalmaival mégsem értelmes. Nehézkes prózája mellett ezért olyan nehezen érthető Kant. Néha egy fogalom nem azért zavarba ejtő, mert mély, hanem azért, mert téves. Immár tudjuk, hogy nem egyeztethető össze az agy működésére vonatkozó ismereteinkkel. C.E. Moore, a modern etikai gondolkodás megalapítója Principia Ethica című művében lényegében egyetért Kanttal. Nézete szerint az etikai alapelveket keresve az erkölcsi érvelés nem merülhet el a pszichológiában és a társadalomtudományokban, ezek ugyanis csupán oksági képet adnak és nem tudják az erkölcsi igazolás alapját megvilágítani. A tényszerű van-tól a normatív kell-re való áttérés alapvető logikai hiba (Moore a naturalista hibának nevezi). John Rawls Az igazságosság elméletében (1971) szintén a transzcendentális utat járja. A belső értékként - méltányosságként - elfogadandó igazságosság premisszáját ajánlja. Ezt az imperatívuszt követnénk, ha nem volna semmilyen kezdeti információnk saját helyzetünkről. De Rawls nem bocsátkozik bele sem az emberi agy eredetére, sem a működésére vonatkozó fejtegetésekbe. Nem mutat egyetlen bizonyítékot sem arra, hogy az igazságosság mint méltányosság összeegyeztethető az emberi természettel, tehát alkalmazható általános premisszaként. Talán így van, de a vak próba-szerencse módszer leszámítva, miként tudhatnánk meg ezt?

Nehezen tudom hinni, hogy Kant, Moore vagy Rawls akkor is ugyanúgy érveltek volna, ha ismerik a modern biológiát és kísérleti pszichológiát. A transzcendentizmus a huszadik század végén is él, nemcsak a vallásos hívők szívében, hanem rengeteg humán és társadalomtudományi kutatóban is, aki Moore és Rawls nyomán úgy döntött, hogy gondolkodását elszigeteli a természettudományoktól.

Sok filozófus fog így válaszolni: Várjon csak! Mit is mond? Az etikusoknak nincs szükségük ilyen információra. Tényleg nem térhet át a van-ról a kell-re! Nem mondhatja, hogy a genetikai diszpozíciók, csak mert az emberi természet részét alkotják, valahogyan etikai fogalommá változtak. A morális érvelést különleges kategóriába kell sorolnunk, és a transzcendentális vezérfonalakat kell használnunk. Nem kell a morális érvelést különleges kategóriába sorolnunk és transzcendentális premisszákat használnunk, a naturalista hiba feltevése ugyanis maga is hiba. Mert ha a kell nem a van, akkor mi? Ha ragaszkodunk az etikai fogalmak objektív jelentéséhez van-t kell-re fordítani értelmes. Való színűtlen, hogy felfedezésre váró, emberiségen kívüli éteri üzenetek vagy az elme nem materiális dimenzióiban vibráló független igazságok lennének. Valószínűbb, hogy ezek az agy és a kultúra fizikai termékei. A természettudományok egybecsengésen alapuló nézőpontjából nem egyebek, mint a társadalmi szerződés szabályokká és parancsokká szilárdult elvei, azok a viselkedési kódok, amelyek követését a társadalom tagjai határozatlan megkövetelik a többiektől, és amelyeket maguk is hajlandóak elfogadni a közös jó érdekében. A fogalmak az egyik szélsőséget jelentik az egyezmények skáláján, mely a helyesléstől a kánon változhatatlan és szent részének tartott törvény nyilvánosan vállalt követéséig terjed. A házasságtörésre alkalmazott skála az alábbi lehet:

Ne tovább; nem érzem helyesnek és bajba sodorhat. (Talán nem szabad.)
A házasságtörés nem csupán buntudatot ébreszt, de általában a társadalom< is helyteleniti, ez újabb ok az elkerUlésére. (Feltehetoen nem szabad,)
A házasságtörést nem csak helytelenítik, de a törvény ellen való. (Majdnem biztosan nem szabad.)
Isten parancsa, hogy elkerüljük ezt a halálos bunt. (Egyáltalán nem szabad.)

A transzcendentális gondolkodásban az oksági lánc lefelé halad, a vallás vagy természeti törvény kell-jétől a jogtudományon át az okta-tásig és végül az egyéni választásig. A transzcendentizmus érvelése a következő alakot ölti: Adott egy felsőbb elv, vagy Isten, akár a természet rendében, és bölcsen tesszük, ha megtanuljuk, hogyan igazodjunk hozzá. Így John Rawls is egy általa megfellebbezhetetlennek tekintett kijelentéssel kezdi az Igazságosság elméletét: "Egy igazságos társadalomban az egyenlő polgárok szabadsága rögzített; az igazságosság által biztosított jogok nem képezik sem politikai alku, sem a társadalmi érdekek számításának tárgyát." Számos kritikus világossá tette, hogy ez a premissza sok szerencsétlen következményhez vezethet, ha a való világban alkalmazzák, beleértve a társadalmi ellenőrzés szigorítását és az egyéni kezdeményezés visszaszorítását. Egy meglehetősen eltérő kiindulópontot javasol Robert Nozick Anarchia, állam, utópia (1974) című könyvében: "Az egyéneknek jogai vannak: van, amit senki és semmilyen csoport nem tehet meg velük (a jogaik megsértése nélkül). Ezek a jogok olyan erősek és mélyrehatóak, hogy felvetik a kérdést: mit tehetnek, ha egyáltalán tehetnek valamit az államok és hivatalnokaik?". Rawls az állam által szabályozott egalitarianizmus felé mutat, Nozick a minimális állam által támogatott libertarianizmus felé. Az empirista nézet ezzel szemben megfordítja az oksági láncot és az etikai érvelés tárgyilagosan tanulmányozható eredetét keresi. Az individuumról elismeri, hogy bizonyos döntések meghozatalára biológiailag hajlamos. A kulturális evolúció a döntéseket fogalmakká desztillálja, amelyek utóbb törvényekké és - ha a hajlam vagy a kényszer elég erős - az isteni parancs vagy az univerzum természetes rendjének hitévé szilárdulnak. Az általános empirista elv ezt az alakot ölti: Az erős veleszületett érzések és a történelmi tapasztalat előnyben részesít bizonyos tetteket; tapasztaltuk ezt, mérlegeltük következményeket és egyetértünk az őket kifejező kódexhez való igazodásban. Esküdjünk meg a kódexre és fogadjuk el a megszegéséért járó büntetést. Az empirista nézet elfogadja: az erkölcsi kódex rendeltetése az, hogy igazodjon az emberi természet bizonyos indulataihoz, másokat viszont elfojtson. A kell nem az emberi természet, hanem a nyilvános akarat lefordítása, amely egyre bölcsebbé és biztosabbá tehető az emberi természet szükségleteinek és csapdáinak megértésével. A nyilvános akarat számára nyilvánvaló, hogy az új ismeretek és tapasztalatok eredményeképp az elkötelezettség ereje csökkenhet, minek eredményeként bizonyos szabályok elveszítik szentségüket, a régi törvények eltörlődhetnek, a valaha tiltott viselkedések pedig felszabadulhatnak. Azt is felismeri, hogy ugyanezen oknál fogva új erkölcsi kódexre lehet szükség, amely elott szintén nyitott a szentté válás lehetősége.

HA AZ EMPIRISTA VILÁGNÉZET helyes, a kell csak egy tényállítás rövidítése, egy társadalom által kiválasztott (vagy kikényszerített), majd kódolt szabályrendszert jelöl. A naturalista hiba tehát egy naturalista dilemmára redukálódik, amelynek megoldása magától értetődő. Így szól: a kell anyagi folyamatok eredménye. Ebből pedig az etika eredetének objektív felfogása következik.

Ma már néhány kutató bekapcsolódott egy ilyen alapvető kutatásba. Többségük egyetért abban, hogy az etikai kódexek az evolúció során, a biológia és a kultúra összejátszásán keresztül alakultak ki. Bizonyos értelemben az erkölcsi érzék tizennyolcadik századi brit empiristák - Francis Hutcheson, David Hume és Adam Smith - által kidolgozott ideáját élesztik fel.

Erkölcsi érzéken manapság az erkölcsi ösztönöket értik, amelyeket a modern viselkedés tudományok szerint következményeik alapján kell megítélnünk. Az érzékek így az epigenetikus szabályokból, a mentális fejlődés örökletes hajlamaiból vezethetők le. Az erkölcsi ösztön elsődleges eredete az egyéni elkülönülés és az együttműködés közti dinamikus viszony. Az ösztönök kialakulásának lényegi összetevője bármely fajnál az evolúció során a dinamizmus által generált feszültségek megítéléséhez és kezeléséhez megfelelő, magas intelligencia. Az intelligencia szintje teszi lehetővé az előremutató, bonyolult mentális forgatókönyvek felépítését, ahogyan az elméről szóló korábbi fejezetben leírtuk. Amennyire tudjuk, ez csak az emberi lényeknél fordul elő, és talán legközelebbi rokonaik, az emberszabású majmok között.

A morális evolúció feltételezett legkorábbi állapotairól a játékelmélet segítségével alkothatunk képet, különösen a híres fogoly-dilemma megoldásaival. Képzeljük el a dilemma alábbi tipikus forgatókönyvét. Két bandatagot tartóztatnak le gyilkosságért és külön-külön hallgatják ki őket. Az ellenük szóló bizonyíték erős, de nem kényszerítő erejű. Az első bandatag azt gondolja, hogy ha koronatanú lesz, akkor felmentik és társát életfogytiglanra ítélik. De azzal is tisztában van, hogy a társának is megvan ugyanez a lehetősége. Ez a dilemma. Vajon beadják a derekukat - és elbuknak együtt? Nem, mert előre megállapodtak, hogy hallgatnak, ha elkapják őket. Így mindketten remélhetik, hogy kisebb büntetést kapnak, vagy megússzák a dolgot. A bűnöző bandák ezt a számítási elvet etikai fogalommá alakították: Sose árulj el egy másik tagot; mindig légy egyenes fickó - ez a betyárbecsület. Ha a bandát egyfajta társadalomnak tekintjük, a kódex ugyanaz, mint a háborúban foglyul esett katonáé, aki csak nevét, rangját és sorszámát adhatja meg.

A hasonló együttműködéssel megoldható dilemmák a mindennapi életben a legkülönbözőbb formákban fordulnak elő. A jutalom változatai: pénz, státusz, hatalom, szex, befolyás, kényelem vagy egészség. Legtöbbjük az egyetemes darwini genetikai rátermettség közös nevezőjére hozható: hosszabb élet és biztosan gyarapodó család.

Valószínű, hogy ez mindig is így volt. Képzeljünk el egy - mondjuk - öt férfiból álló kőkorszaki vadászcsapatot. Egyikükben fölmerül, hogy elszakad a többitől és saját antilop után néz. Ha sikerrel jár, nagy adag húst és bőrt szerez, ötször annyit, mint ha a csapattal maradna, feltéve, hogy az is sikerrel jár. De tapasztalatból tudja, hogy egyedül nagyon kicsi a siker esélye, sokkal kisebb, mint az öt főből álló csapaté. Ráadásul akár sikeres egyedül, akár nem, el kell viselnie a többiek ellenségeskedését, amiért csökkentette az esélyeiket. A szokás szerint ugyanis a csapat tagjai együtt maradnak és egyenlően osztják fel a zsákmányt. Tehát a vadász marad. Eközben jó magatartást is tanúsít, különösen, ha ő az, aki végül elejti a vadat. A dicsekvő gőgöt elítélik, mert megszakítja a viszonosság kényes hálóját.

Tegyük fel, hogy az együttműködésre és elkülönülésre való emberi hajlamok öröklődnek: néhány tag születetten együttműködőbb, mások kevésbé. Ebben a tekintetben az erkölcsi hajlam majdnem ugyanolyan lenne, mint a többi eddig tanulmányozott szellemi vonás. Az igazoltan örökletes vonások közül az erkölcsi adottsághoz legközelebb az empátia, valamint a gyermekek és gondviselőik közötti kötődés bizonyos folyamatai állnak. Az erkölcsi adottság örökletességéhez adjuk hozzá azt a rengeteg történelmi bizonyítékot, amely szerint az együttműködő egyedek általában túlélnek és több utódot hagynak. Azt várhatjuk, hogy az evolúciós történet során az embereket kooperatív viselkedésre késztető gének túlsúlyban lesznek az egész emberi populációban.

Egy ilyen, több ezer generáción át ismétlődő folyamat elkerülhetetlenül megszülte az erkölcsi érzéseket - az együttérzést, az önbecsülést, a bűnbánatot, az empátiát, a szégyent, az alázatot és az erkölcsi felháborodást -, amelyeket a kő-pszichopatákat leszámítva (ha léteznek ilyenek egyáltalán), mindenki élénken tapasztal. A kulturális evolúciót egyetemes morális kódexek kifejezése felé hajtják, amelyek a becsület, a hazafiság, az igazságosság, a részvét, az irgalom és a jóvátétel követelményét rögzítik.

A veleszületett morális viselkedésre való hajlam sötét oldala az idegengyűlölet. Mivel a személyes bizalom és a közös érdek létkérdés a társas érintkezésben, az erkölcsi érzések szelektívvé váltak. Ez mindig így volt, és örökké így is lesz. Az emberek nehezen bíznak az idegenekben, a valódi részvétből betegesen kevés a tartalék. A törzsek csak gondosan meghatározott egyezmények és más konvenciók alapján működnek együtt. Könnyen képzelik magukat versengő csoportok közötti összeesküvés áldozatainak és komoly konfliktus esetén hajlamosak embertelenül bánni riválisaikkal, akár meg is gyilkolják őket. Saját csoportjuk iránti hűségüket a szent jelképek és ceremóniák tartják össze. Mitológiáik tele vannak a veszélyes ellenségek felett aratott hősies győzelmek történetével.

Az erkölcs és a törzsiség egymást kiegészítő ösztönei könnyen manipulálhatók. A civilizációk ezt csak erősítették. Csak tízezer éve történt - egy pillanat a geológiai időben -, amikor a mezőgazdasági forradalom a Közel-Keleten, Kínában és Közép-Amerikában elkezdődött, a népesség tízszer olyan gyorsan növekedett, mint a vadászó időkben, a családok kis telkeken telepedtek le, a falvak szaporodtak, a munkát aprólékosan megosztották, miközben a lakosság egy folyamatosan növekvő kisebbsége specializálódott, kézművessé, kereskedővé és katonává vált. A kezdetben egalitariánus mezőgazdasági társadalmak hierarchikussá váltak. Főnökségek, utóbb államok gyarapodtak a mezőgazdasági feleslegen, a hatalmat örökös uralkodó és papi kasztok vették át. A régi etikai kódexet korlátozó szabályozássá alakították, mindig az uralkodó osztályok előnyére. Nagyjából ebből az időből származik a törvényadó istenek gondolata. Az istenek ellenállhatatlan tekintélyt kölcsönöztek az etikai kódexnek, újfent - minő meglepetés! - az uralkodóknak kedvezve.

Nagyon szerény eredményeket értünk csak el az erkölcsi érzések biológiai vizsgálatában, egyrészt az ilyen jelenségek objektív feltárásának technikai nehézségei miatt, másrészt mert az emberek ellenzik a magasabb agykérgi funkcióik biológiai vizsgálatát. Az etika tanulmányozásában ráadásul a tizenkilencedik század óta nemigen történt előrelépés. Ennek eredményeképp az emberi faj legkitüntetettebb és legéletbevágóbb tulajdonságai fehér foltok maradtak a tudomány térképén. Hibának tartom, hogy az etikai viták a kortárs filozófusok alaptalan feltételezései körül forognak, akik nyilvánvalóan nem gondolnak az emberi agy materiális működésére és evolúciós eredetére. A humán tudományok egyetlen más területén sincs ilyen sürgető szükség a természettudományokkal való egyesülésre.

Mikor az emberi természet etikai dimenziója végre teljesen megnyílik az ilyen vizsgálatok előtt, az erkölcsi érvelés veleszületett epigenetikus szabályai talán nem merülnek majd ki a kötődéshez, az együttműködéshez és az altruizmushoz hasonló ösztönökben. Ehelyett a legvalószínűbb, hogy kiderül: a szabályok több algoritmus együttesét alkotják, amelyek összehangolt működése kalauzolja az elmét az árnyalt hangulatok és választások tájain.

Egy efféle, előre megszervezett mentális világ talán túlságosan bonyolultnak tűnhet ahhoz, hogy egyedül az öntörvényű genetikai evolúció révén is létrejöhessen. De a biológia minden bizonyítéka azt sugallja, hogy ez a folyamat elegendő volt a körülöttünk élő milliónyi élő faj megjelenéséhez. Mindegyik állatfajt egész életciklusa során egyedi és gyakran kifinomult ösztönös algoritmusok vezetik, amelyek közül sokat vetettek alá már genetikai és neurobiológiai elemzésnek. E példák alapján talán nem ésszerűtlen arra következtetni, hogy az emberi viselkedés is ebből a forrásból ered.

A MODERN TÁRSADALMAKBAN alkalmazott erkölcsi érvelések viszont - egyszerűen szólva - zavarosak. Furcsa részekből összeállított agyrémek; a kőkorszaki egalitariánus és törzsi ösztönök még mindig szilárdan állnak. Nem lehet lecserélni őket, mert az emberi természet genetikailag megalapozott részét képezik. Néhány esetben rosszul adaptálódtak és folyamatos veszélyforrást jelentenek, amint azt az idegenekkel és versengő csoportokkal szembeni ellenségesség mutatja. Az alapvető ösztönökre épülnek az érvek és a szabályok szuperstruktúrái, amelyek a kulturális evolúció által létrehozott új intézményeket illesztik az ösztönökhöz. Ezek a sorrendet és más törzsi érdekek szabályozását célzó illesztések túlságosan illékonyak ahhoz, hogy lépést tartsanak a genetikai evolúcióval: egyelőre nem épültek be e génekbe.

Nem csoda, hogy az etika minden filozófiai vállalkozás közül a legvitatottabb. De legalábbis éppen annyira problematikus, mint a politikatudomány, amely alapjaiban véve elsosorban is alkalmazott etika. Egyiket sem igazítja el semmilyen, a természettudományok által felismerhető autentikus elmélet. Mind az etikából, mind a politika tudományából hiányzik az emberi természet ellenőrizhető ismerete, amely képes ok-okozati előrejelzésekre és azokon alapuló helyes ítéletekre. Bölcsebb lenne több figyelmet szentelni az etikai viselkedés mély forrásainak. A legnagyobb űr ezekben a vállalkozásokban az erkölcsi érzések biológiájának hiánya. Meggyőződésem szerint idővel ez a tárgy megérthető, amennyiben az alábbi témáknak több figyelmet szentelünk.

Az erkölcsi érzések alapvető története: miért léteznek - feltehetőleg hozzájárultak a túlélési és szaporodási sikerhez a történelem előtti idők hosszú periódusaiban, miközben genetikailag kifejlődtek.

E különböző megközelítések összetalálkozásából az etikai viselkedés igaz eredete és jelentése kerülhet a középpontba. Ha így van, akkor a különböző erkölcsi érzéseket alkotó epigenetikus szabályok erősségének és hajlékonyságának egy biztosabb mércéje érhető el. Ebből az ismeretből lehetséges kell legyen az ősi erkölcsi érzések bölcsebb alkalmazása a modern világ gyorsan változó feltételeihez, amelyekbe akarva-akaratlan, többségében tudatlanul, belemerítettük magunkat.

Az igazán fontos erkölcsi kérdésekre újabb és újabb válaszokat találhatunk. Hogyan lehet az erkölcsi ösztönöket rangsorolni? Melyik és mennyire elfojtott, melyiket igazolja törvény vagy jelkép? Hogyan maradhatnak szélsőséges körülmények között érvényesek a fogalmak? Az új értelmezés megadja a konszenzus elérésének leghatékonyabb módját. Senki sem tudja megmondani, milyenek lesznek az egyezmények. Ám a folyamatot biztonsággal előre jelezhetjük. Demokratikus lesz, és gyengíteni fogja a rivális vallások és ideológiák összecsapását. A történelem döntően ebbe az irányba halad, az emberek pedig természetüknél fogva túl okosak és túl pörlekedők ahhoz, hogy bármi mást eltűrjenek. Az ütem is megbízhatóan előre jelezhető: a változás lassan jön, és generációkat vesz igénybe. A régi meggyőződések ugyanis nehezen vesznek ki, még ha bizonyíthatóan hamisak is.

UGYANEZ, AZ ERKÖLCSFILOZÓFIÁT és a tudományt egymás mellé állító érvelés hozzájárulhat a vallás tanulmányozásához is. A vallások a szuperorganizmusok analogonjai: életciklusuk van, megszületnek, növekednek, harcolnak, szaporodnak - idővel a legtöbbjük elhal. Mindezekben a fázisokban a vallások az őket tápláló emberi élőlényeket tükrözik. Az emberi lét elsődleges szabályát fejezik ki, mely szerint minden, ami az élet fenntartásához szükséges, végső soron biológiai.

A sikeres vallások tipikusan kultuszként kezdodnek, amelynek hatalma és elterjedtsége addig növekszik, amíg a hívok körén kívül is eléri a toleranciát. Minden vallás magjában találkozunk egy teremtésmítosszal, amely megmagyarázza, miként jött létre a világ és hogyan érkezett meg a kiválasztott nép e világ középpontjába. Legtöbbször van egy misztérium is, a kizárólag a megvilágosodás magasabb szintjére jutott magas rangú papok által hozzáférheto titkos utasítások és formulák halmaza. A középkori zsidó kabbala, a szabadkoművesség háromlépcsos rendszere vagy az ausztráliai oslakosok szellempálcáinak vésetei egyaránt ilyen arkánumok példái. A hatalom középrol sugárzik kifelé, összegyűjtve a csoportba áttérteket és vak követoket. Kijelölik a szent helyeket, ahol az istenekhez lehet könyörögni, rítusokat lehet bemutatni és csodákat lehet megtapasztalni.

A vallás hívei törzsként versenyeznek más vallások híveivel. Keményen ellenállnak hitük - riválisaik általi - elutasításával szemben. Vallásuk oltárán akár ömnagukat is feláldozzák.

A vallás és az erkölcsi érvelés törzsi gyökerei hasonlóak, akár azonosak is lehetek. A vallási rítusok, mint azt a temetési szertartások bizonyítják, már a történelem kezdetén megjelentek. Úgy tűnik, hogy a késő kőkorszaki Európában és a Közel-Keleten a holtakat sekély sírokba fektették és virágokkal hintették be; könnyű elképzelni a szellemeket és isteneket megidézo szertartásokat. De, amint az elméleti dedukció és a bizonyítékok sugallják, az erkölcsi viselkedés elemei sokkal osibbek a kőkorszaki rítusoknál. A vallások etikai alapokra épültek, és különbözo formában ugyan, de feltehetoen mindig is az etikai kódex igazolására szolgáltak.

Am a vallásos késztetés rettento befolyása az erkölcsök igazolásánál sokkal többre épül. Az elme nagy földalatti folyama az érzelmek szerteágazó mellékfolyóiból gyűjt erot. Ezek közül az első a túlélési ösztön. "A félelem - mondja Lucretius, a római költo - az első, amit az istenek teremtettek" Tudatos elménk öröklétre vágyik. Ha testünk nem élhet örökké, akkor megteszi a feloldódás valamilyen halhatatlan egészben. Bármi megfelel, amennyiben az egyénnek értelmet ad, és az elme és a szellem kurta tartamát - Szent Ágoston az ido röpke napja miatt panaszkodott - valamiképpen az örökkévalóságba terjeszti ki.

Az élet megértése és irányítása a vallási hatalom másik forrása. A tanítás ugyanazokat a kreatív forrásokat használja, amelyeket a tudomány és a művészet, mivel célja az, hogy kiszűrje a rendet az anyagi világ rejtélyeiből. Az élet értelmének magyarázatára megalkotja a törzsi történelem mitikus narratíváit, szellemekkel és istenekkel népesíti be a kozmoszt. A természetfölötti létezése, azok számára, akik elfogadják, bizonyítja az oly elkeseredetten áhított másik világ létezését.

A vallást fo szövetségese, a törzsi rendszer is rendkívüli hatalommal ruházza fel. A sámánok és a papok sejtelmes hangon könyörögnek. Bizz a szent ritusokban, légy részese a hallhatatlan erőnek, te is egy vagy közülünk. Ahogy életed feltárul, minden lépés misztikus jelentőségre tesz szert, hogy mi, akik szeretünk téged, megjelölünk az átkelés komoly rítusával, a végsővel, amit akkor mutatunk majd be, amikor belépsz a fájdalomtól és félelemtől mentes második világba.

Ha a vallási mítosz nem létezik valamely kultúrában, akkor hamar kitalálják, S ez valóban így történt, több ezerszer a történelem során. Az efféle megkerülhetetlenség minden fajnál az ösztönös viselkedés jele. Még ha tanult is, a szellemi fejlődés bizonyos érzelmi állapotai felé mutat. Amikor a vallást ösztönösnek nevezzük, nem a mítosz egyes elemeit akarjuk kétségbe vonni, csupán annyit szögezünk le, hogya vallás eredete mélyebb, mint az egyszerű szokásoké és valójában örökletes, a mentális fejlődés génekben kódolt hajlamai ösztönzik megszületését. A korábbi fejezetekben már érveltem amellett, hogy ezek a hajlamok az agy genetikai evolúciójának következményei. A logika a vallásos viselkedésre is alkalmazható, ha a törzsi rendszer vonásait is figyelembe vesszük. Egy őszinte hit és cél által összetartott erős csoport tagjának lenni örökletes szelekciós előnnyel jár. Amikor az egyének alárendelik magukat a közös célnak és a halált kockáztalják, génjeik még akkor is jobb eséllyel kerülnek át a következő generációba, mint egy hasonló eltökéltségtől mentes versengő csoportban.

A populációgenetika matematikai modelljei az efféle altruizmus evolúciós eredetét a következő szabállyal magyarázzák. Ha az individuumok túlélési és szaporodási esélyeinek - az altruista gének miatt fellépő - csökkenését a csoport - ugyancsak az altruizmusnak köszönhető - megnövelt túlélési valószínűsége ellensúlyozza, akkor a versengő csoportok teljes populációjában megnő az altruista gének gyakorisága. A lehető legtömörebben: Az egyén fizet, a gén és a törzs nyer, az altruizmus terjed.

HADD HíVJAM FEL a figyelmet a vallás és az etika eredetére vonatkozó empirista elmélet mélyebb jelentőségére. Ha az empirizmust megcáfolnák és a transzcendentizmus kényszerítő erővel maradna egyedül a színen, akkor ez a felfedezés egyszerűen az emberi történelem legkövetkezetesebb felfedezése lenne. Ez a biológiára rótt teher, amelyet akkor kell viselnie, ha közel merészkedik a humán tudományokhoz. Ha a biológia által összegyűjtött objektív bizonyítékok az empirizmust támogalják, akkor az összecsengő magyarázat az emberi viselkedés legproblematikusabb tartományaiban jár sikerrel, s megnő a valószínűsége, hogy mindenütt alkalmazható. De ha a bizonyítékok bármiben ellentmondanak az empirizmusnak, akkor az egyetemes összebékítés elbukik, a tudomány és a humán szféra kettéosztása pedig egészen az alapokig állandó marad.

A megoldás egyelőre messze van. De az empirizmus, amint érveltem, az etikára vonatkoztatva jól megalapozott. A vallásban gyengébbek az - akár mellette, akár ellene szóló - objektív bizonyítékok, de legalább összeegyeztethetők a biológiával. A vallásos extázist kísérő érzelmek forrása például nyilvánvalóan neurobiológiai. Legalább egy agyi rendellenesség egyértelműen hozzárendelhető a hipervallásossághoz, amelyben szinte mindennek, még a triviális hétköznapi eseményeknek is kozmikus jelentősége van. Mindenekfelett: elképzelhető egy vallásos hitű elme biológiai megszerkesztése, bár ez magában még nem hatálytalanítja a transzcendentizmust és nem bizonyílja, hogy a hitek maguk nem igazak.

Ugyanilyen fontos, hogy a legtöbb, ha nem valamennyi vallásos viselkedés megjelenhetett a természetes kiválasztódás által az evolúció során. Az elmélet illeszkedik a tényekhez - durván legalábbis. A vallásos viselkedés magába foglalja az istenhit legalább néhány megjelenési formáját. A vezeklés és az áldozás, melyek majdnem egyetemesek a vallásos gyakorlatban, a felsőbbrendű lénynek való megadás cselekedetei. A dominancia-rangsor egyik formáját jelentik, amely viszont a szervezett emlőstársadalmak általános vonása. Akárcsak az emberek, az állatok is kifinomult jelzéseket használnak a hierarchiában elfoglalt helyük hirdetésére és megtartására. A részletek fajról-fajra változnak, de akadnak hasonlóságok is, ahogy azt a következő két példa illusztrálja.

A farkasok falkáiban a domináns állat kiegyenesedve, "büszkén jár", feszes lábakkal, tudatosan kimérten, a feje, a farka és a füle égnek mered, szabadon és lezseren bámulja a többieket. Riválisok jelenlétében a domináns állat felborzolja bundáját, miközben felhúzza az ajkát, hogy megmutassa a fogait; ő választja ki először az élelmet és a területet. Az alárendelt az ellenkező jelzéseket használja. Elfordul a domináns állattól, miközben lehajlja a fejét, fülét és farkát behúzza, bundáját lesimílja és elrejti a fogait. Meghunyászkodik és lapul, készséggel átadja az ételt és a helyet.

A rézusmajom-csapatokban az alfa-hím modora feltűnően hasonlít egy domináns farkaséra. Fejét és farkát magasan tarlja, megfontoltan, "fejedelmien" jár, miközben kényelmesen bámulja a többieket. Közeli tárgyakra másszik fel, hogy megőrizze a riválisai feletti magasságát. Ha párbajra hívják, nyitott szájjal, keményen mered az ellenfelére - agressziót, nem meglepetést mutatva - esetleg tenyerével üti a földet, ezzel jelezve, hogy kész a támadásra. Az alárendelt hím vagy nőstény lopakodva jár, fejét és farkát behúzza, elfordul az alfától és más magas rangú egyedektől. A száját legföljebb félelemgrimaszra nyitja ki, ha kihívják, hajlongva visszavonul. Felajánlja a helyet, az ételt és - ha hím egyedről van szó - a tüzelő nőstényt is.

Elgondolásomat a következőképpen tudnám megvilágítani. Egy másik bolygó viselkedéssel foglalkozó tudósai azonnal felismernék a szemiotikai hasonlóságot az állati behódoló viselkedés és a vallási és civil tekintéllyel szembeni emberi engedelmesség között. Megmutatnák, hogy az engedelmesség legkifinomultabb rítusai az istenek felé irányulnak, az emberi csoport hiperdomináns, bár láthatatlan tagjai felé. És - helyesen - arra következtetnének, hogy az evolúcióban a Homo sapiens nem csak anatómiájában, hanem alapvető szociális viselkedésében is csak nemrég vált el a nem-emberi törzstől.

Számtalan tanulmány megmutatta, hogy a kulturális részletek által nem elhomályosított, ösztönös viselkedésű állati fajoknál a dominanciasorrendbe való rendeződés a túlélésben és a szaporodási sikerben egyaránt megtérül. Ez nem csak a domináns egyedekre áll, de az alárendeltekre is. Bármelyik kasztba tartozik is az állat, pozíciója erősebb védelmet nyújt az ellenségekkel szemben és jobb lehetőséget az élelem-, menedék- és párszerzésre, mint a magányos létezés. Az alárendeltség ráadásul nem feltétlenül állandó. A domináns egyedek elgyengülnek és elpusztulnak, ennek eredményeképp az utána következők előreléphetnek a rangsorban és több eszközhöz férhetnek hozzá.

Meglepő lenne, ha kiderülne, hogy a modern embereknek sikerült kitörölni a régi emlősök genetikai programját és kifejleszteni a hatalom elosztásának más módszereit. Minden arra utal ugyanis, hogy ez nem sikerült. Elsődleges örökségükhöz híven, az embereket könnyen elcsábítja egy megbízható, karizmatikus vezető, különösen ha férfi. Ez a hajlam a legerősebb a vallási szervezetek közül. A kultuszok a vezetők körül alakulnak ki. Hatalmuk növekszik, ha meggyőzően tudják állítani, hogy különleges kapcsolatuk van Isten felsőbbrendűen domináns, tipikusan férfi figurájával. Ahogya kultuszok vallássá fejlődnek, a mítoszok és a liturgia tovább erősítik a felsőbbrendű lény képzetét. Idővel az alapítók és követőik tekintélyét szent írásokba vésik. Az uralomnak ellenszegülő "istenkáromlókat" kitaszítják.

A szimbólumformáló emberi elme azonban soha, egyetlen érzelmi rétegben sem elégedett a főemlősi érzésekkel. Olyan kultúrák felépítésére törekszik, amelyek minden dimenzióban maximálisan kielégítők. A vallásban a rítus és az ima a felsőbbrendű lénnyel való közvetlen kapcsolatteremtésre, a hívők vigasztalására, a máskülönben elviselhetetlen gyász enyhítésére, a megmagyarázhatatlan és a másként felfoghatatlan nagyobb egésszel való bensőséges közösség elömlő érzésének magyarázatára szolgál.

A bensőségesség a kapocs, a belőle fakadó remény pedig örök; a lélek sötét éjszakájából ott a világosságba vezető spirituális utazás kilátása. Néhány kiválasztott megteheti az utat még ebben az életben. Az elme bizonyos módon reflektál, hogy a megvilágosodás egyre magasabb fokait érje el, majd mikor már nem lehetséges további fejlődés, misztikus egységbe lép az egésszel. Ilyen megvilágosodást fejez ki a hindu samadhi, a zen buddhista satori, a szufi fana, a taoista wuwei és a pünkösdi keresztény újjászületés. Hasonlót tapasztalnak az írásbeliség előtti hallucináló sámánok. Nehéz szavakba önteni, amit a szertartáson résztvevő emberek éreznek (magam is éreztem egykor, mint újjászületett evangélikus); talán Willa Cather került ehhez a legközelebb: "A boldogság: - mondja a regénybeli narrátor az Antóniámban - feloldódni valami teljesben és hatalmasban."

Természetesen ez a boldogság: megtalálni az istenséget, belépni a Természet egészébe, megragadni és megtartani valami kimondhatatlant, gyönyörűt és örökkévalót. Milliók keresik. Másként elveszetnek érzik magukat, egy végső értelem nélküli életben hányódva. Helyzetüket egy 1997-es biztosítási reklám foglalja össze: 1999-et írunk. Halott vagy. Mihez kezdesz most? Intézményes vallásokhoz csatlakoznak, kultuszoknak adják meg magukat, New Age csodaszerekkel locsolkodnak. A bestseller-listák élére röpítik a Mennyei próféciát és a többi silány megvilágosító próbálkozást.

Azt gondolom, mindez talán megmagyarázható az agyi összeköttetésekkel és a mély, genetikai történettel. De ez nem olyan terület, amelyet akár a legvérmesebb empirista is trivializálni akarna. A misztikus egység gondolata az emberi szellem autentikus alkotórésze. Évezredeken keresztül foglalkoztatta az emberiséget, és komoly kérdéseket vet fel a transzcenentisták és a tudósok számára egyaránt. Milyen utat jártak be, kérdezzük, és milyen célt értek el a történelem misztikusai?

Senki sem írta le világosabban az igaz utat, mint Avilai Szent Teréz, a nagy spanyol misztikus, aki a 1563-65-ös emlékirataiban bemutalja az isteni egység felé az ima segítségével megtett lépéseit. Az elbeszélés elején odaadásban és könyörgésben fellép a hagyományos ima utáni második szintre, a csendes imádsághoz. Elméje összegyűjti belső képességeit, hogy "egyszerűen elfogadja, hogy Isten foglyává válik". A béke és a kiengesztelés mély érzése ereszkedik le rá, mikor az Úr megajándékozza a "nagyszerű áldás és kegyelem vizével". Elméje nem foglalkozik többé földi dolgokkal.

Az imádság harmadik fokán a szent szelleme "szeretettől részeg", csak Isten gondolataival törődik, Isten irányítja és lelkesíti.

Ó Királyom, látva, hogy most, mikor ezt írom, még mindig a mennyei őrület hatalmában vagyok... könyörgök hozzád, add, hogy azok, akikhez szólnom adatik, őrültté válhassanak szereteted által, vagy add, hogy senkihez se szóljak, vagy rendeld el, hogy semmi dolgom ne legyen ezzel a világgal, vagy ragadj el innen.

Az imádság negyedik fokán Avilai Szent Teréz eléri a misztikus egyesülést:

Semminek nincs értelme, csak a beteljesülésnek... amely úgy elfoglalja az érzékeket, hogy egyik sem szabadul. . . Az Istent kereso lélek önmaga tudatában van, átható és édes örömben, mfgnem átszellemülten elalél; megszunik a lélegzés és minden testi ero elszáll. A lélek feloldódik Isten lelkében, az egyesüléssel végre felfogja az Ő kegyelmének adományát.

Sokak számára a transzcendens létezésben és a halhatatlanságban való hit ellenállhatatlan kényszert jelent. A transzcendentizmus, különösen ha vallásos hit erősíti meg, pszichikailag teljes és gazdag; valahogy helyesnek érezzük. Az empirizmus vele szemben sterilnek és helytelennek túnik. A végső értelemért folytatott küzdelemben a transzcendentista utat sokkal könnyebb követni. Az empirizmus ugyan megnyeri az értelmet, de a transzcendentizmus továbbra is megnyeri a szívet. A tudomány mindig legyőzte a vallási dogmát, amikor konfliktusba kerültek - de minden haszon nélkül. Az Egyesült Államokban tizenöt millió Déli Baptista él - a keresztény Biblia szó szerinti értelmezését előtérbe helyező legnagyobb felekezet - de az Amerikai Humanista Szövetségnek, a világi és deista emberek legnagyobb szervezetének csak ötezer tagja van.

Mégis, ha a történelem és a tudomány tanított valamit nekünk, akkor azt, hogya szenvedély és a vágy nem ugyanaz, mint az igazság. Az emberi elme úgy fejlődött, hogy higgyen az istenekben, s nem úgy, hogy a biológiában higgyen. A természetfeletti elfogadása nagy előnyt jelentett a történelem előtti időkben, amikor az agy kifejlődött.

A biológia azonban a modern kor terméke és nem támasztják alá genetikai algoritmusok. Kellemetlen, de igaz: a két meggyőződés ténylegesen nem összeillő. Ezért azok, akik egyformán áhítoznak az intellektuális és a vallási igazságra, sosem érhetik el teljesen mindkettőt.

Ugyanakkor a teológia megpróbálja feloldani a dilemmát, méghozzá azáltal, hogy az absztrakció egyre magasabb szinljére fejlődik. Elődeink istenei - isteni emberi lények voltak. Az egyiptomiak (mint Hérodotosz megjegyezte, gyakran nílusi állatok testrészeivel, de) egyiptominak, a görögök pedig görögnek ábrázolták őket. A héberek nagyszeru hozzájárulása az volt, hogy az egész panteont egyetlen személlyé szerkesztették - ez Jahve, a sivatagi törzsek patriarchája -, és intellektualizálták a