A specializálódás jelenlegi korában vannak emberek, akik teljesen ismernek egy területet, de gyakran alkalmatlanok tárgyalni egy másik témáról. Az emberi tevékenység egyik vagy másik aspektusa közötti kapcsolat nagy problémái emiatt egyre ritkábban kerültek nyilvánosan előtérbe. Ha az e témákban folytatott múltbeli nagy vitákra tekintünk, irigyeljük azokat az időket, mert mi is szerettük volna e heves viták izgalmait. A régi problémák, mint például a tudomány és a vallás kapcsolata, még mindig közöttünk vannak, és azt hiszem, hogy a jelenlegi dilemmák ugyanolyan nehezek, mint valaha, csak azokat gyakran nem nyilvánosan vitatják meg, éppen a specializálódás korlátozásai miatt. De én már hosszú ideje érdeklődöm e probléma iránt, és szeretném azt megvitatni. Tekintve a vallási ismereteim ben és azok megértésében nyilvánvalóan meglevő hiányosságaimat (olyan hiány, amely a továbbiakban egyre inkább láthatóvá válik), ezt a vitát a következő módon fogom megszervezni. Feltételezem, hogy ezt a problémát nem egyetlen ember, hanem emberek egy csoportja fogja megvitatni, a csoport viszont sok terület szakembereiből fog állni - ők a különböző szaktudományokat és különböző vallásokat képviselik -, és hogy a problémát, mint bizottság, több oldalról fogjuk megvitatni. Mindenki ismerteti az álláspontját, amely a későbbi diszkusszió során átalakulhat vagy módosulhat. Továbbá úgy képzelem, hogy valakit kisorsoltak, hogy elsőként ismertesse álláspontját, és én vagyok az, akit kiválasztottak.

Azzal kezdeném, hogy megismertetem a bizottságot egy problémával. Egy fiatalember, aki vallásos családban nevelkedett, tanulmányai során tudománnyal kezd foglalkozni, és ennek hatására elkezd kételkedni atyja istenében, és később talán meg is tagadja. Ez nem elszigetelt eset, időről időre elő szokott fordulni.

Bár nincs róla statisztikám, azt hiszem, hogy sok tudós - valójában azt hiszem, hogya tudósoknak több mint a fele - valójában nem hisz atyja istenében; vagyis ők nem hisznek egy konvencionális értelemben vett istenben.

Nos, mivel az istenbenvaló hit a vallás egyik központijellegzetessége, ez az általam felvetett probléma a legélesebben tárja fel a tudomány és a vallás közötti viszony problémáját. Hogyan lett ez a fiatalember hitetlenné?

Az első felelet, amelyet hallhatunk, igen egyszerű: hallottuk, hogy őt tudósok oktatják, és (ahogy épp az imént jelentettem ki) azok szívükben valamennyien ateisták, így a gonoszság csak egyikről terjedt át a másikra. De ha ezt a nézőpontot szórakoztatóna:k tartják, akkor szerintem kevesebbet tudnak a tudományról, mint én a vallásról.

Egy másik felelet az lehet, hogy a kevés tudomány veszélyessé válhat; ez a fiatalember tanult valamicskét, és most azt hiszi, hogy már mindent tud, de hamarosan ki fogja nőni ezt a sekélyes álokoskodást, és rájön, hogy a világ sokkal bonyolultabb, és majd kezdi újra megérteni, hogy léteznie kell egy istennek.

Nem hiszem, hogy neki szükségképpen erre a következtetésre kell jutnia. Sok olyan tudós van - olyan emberek, akik remélik, hogy önmagukat érettnek tekinthetik -, aki még nem hisz istenben. Valójában, amint azt később meg fogom magyarázni, a felelet nem az, hogya fiatalember azt hiszi, hogy ő már mindent tud, hanem annak pontosan a fordítottja.

Egy harmadik felelet, amit kaphatunk, az, hogy a fiatalember valójában nem helyesen értelmezi a tudományt. Én nem hiszem, hogy a tudomány megcáfolhatja isten létezését; azt hiszem, ez lehetetlen. És ha ez valóban lehetetlen, akkor a tudományban és ugyanakkor egy istenben - a vallás egy közönséges istenében való hit nem tekinthető konzisztens lehetőségnek?

Igen, ez tényleg összeegyeztethető. Az általam közölt tény ellenére, hogy tudniillik a tudósoknak több mint a fele nem hisz istenben, sok tudós hisz mind a tudományban, mind istenben, teljesen konzisztens módon. De bár lehetséges, mégsem könnyű eljutni eddig az összeférhetőségig (konzisztenciáig), és szeretném megvitatni a következő két dolgot: miért nem könnyű eljutni odáig, és vajon érdemes-e megkísérelni az odáig való eljutást.

Amikor azt mondom, istenben való hit, akkor természetesen mindig rejtély, hogy mit értsünk isten fogalmán? Amire én gondolok, az a személyes isten, a nyugati vallások jellegzetessége, akihez imádkozni szoktak, és akinek valami köze van az univerzum teremtéséhez, és aki erkölcsi kérdésekben eligazít. Az egyetemista hallgatónak két forrásból adódik nehézsége, amikor a tudománnyal foglalkozva megkísérli egyesíteni a tudományt a vallással. A nehézség első forrása az, hogy a tudományban kötelező a kételkedés; a tudomány haladása érdekében feltétlenül szükséges, hogya bizonytalanság a belső természetük alapvető részévé váljék. Ahhoz, hogy haladjunk a megértésben, szerénynek kell maradnunk, és meg kell engedni a tudás nélküliség állapotát. Semmi sem biztos, vagy kétséget kizáróan biztos. A kutatást kíváncsiságból végezzük, mivel az a valami ismeretlen, és nem azért, mert tudjuk a feleletet. És amikor újabb tudományos információkhoz jutunk, az nem azt jelenti, hogy rájöttünk az igazságra, hanem azt, hogy kitaláltuk, hogy ez, vagy az többé-kevésbé valószínű.

Vagyis, ha tovább folytat juk a kutatást, azt találjuk, hogya tudomány állításai nem olyanok, hogy ez igaz és az nem igaz, hanem inkább arról szólnak, hogy valamit különféle mértékű bizonyossággal tudunk: sokkal valószínűbb, hogy ez és ez igaz, mint hogy nem igaz; vagy az ilyen és ilyen dolog csaknem bizonyos, bár ezzel kapcsolatban még fennáll egy kis kétely; vagy egy másik szélsőséges fogalmazás: nos, ezt valójában tényleg nem tudjuk. A tudományos fogalmazványok mindegyike valahol az abszolút téves és abszolút igaz közötti fokbeosztásos skálán helyezkedik el, de sohasem annak valamelyik végén. Azt hiszem, ennek a gondolatnak az elfogadása nemcsak a tudomány esetében, de más dolgoknál is szükséges; a tudatlanság elismerésének nagy értéke van. Tény, hogy amikor életünk során döntéseket hozunk, nem szükségszerűen tudjuk, hogy azokat helyesen tettük-e; mi csak gondoljuk, hogya lehető legjobbat tettük - és ez az, amit tényleg tennünk kell.

A bizonytalanság magatartása

Azt hiszem, ha tudjuk, hogy jelenleg bizonytalanságban élünk, akkor azt el is kell fogadnunk; nagy értéke van annak, ha rájövünk, hogy nem tudjuk a választ különféle kérdésekre. A józan észnek ez a magatartása - a bizonytalanság attitűdje - létfontosságú a tudós számára, és a józan észnek ezt a magatartását a hallgatónak is legelőször kell magáévá tennie. Ez válik a gondolatok megjelenési formájává. Ezt a tulajdonságot egyszer megszerezve, az ember soha többé nem tud megválni tőle. Ekkor az történik, hogy a fiatalember elkezd mindenben kételkedni, mivel semmit nem tud elfogadni abszolút igaznak. Ígyekkor az a kérdés, hogy "Létezik egy isten?", kissé megváltozik, most így hangzik: "Mennyire bizonyos, hogy isten létezik?" Ez az igen apró változtatás számára nagy csapás, és ez fejezi ki a tudomány és a vallás útjainak szétválását. Én nem hiszem, hogy egy igazi tudós képes ismét ugyanolyan módon hinni. Bár vannak tudósok, akik hisznek istenben, mégsem hiszem, hogy ők úgy gondolkodnak istenről, ahogy azt a vallásos emberek teszik. Ha ők összhangban akarnak maradni a tudományukkal, akkor szerintem valami ilyesmit mondanak önmaguknak: "Én csaknem bizonyos vagyok abban, hogy isten létezik. A kételyem igen kicsi." Ez meglehetősen különbözik attól, hogy: "Én tudom, hogy isten létezik." Én nem hiszem, hogy egy tudós valaha is erre az álláspontra jusson erre az igazi, vallásos megértésre, annak valóságos tudására, hogy létezik egy isten - tehát arra az abszolút bizonyosságra, ami a vallásos emberek sajátja.

Ez a folyamat természetesen nem mindig azzal kezdődik, hogy megtámadják isten létének kérdését. Rendszerint speciális nézetek, mint a túlvilág kérdése, vagy a vallási tantételek részletei, például Krisztus életének részletei, kerülnek tüzetes megvizsgálásra. Sokkal érdekesebb azonban, rögtön egyenesen és nyíltan rátérni a központi problémára, és megvitatni azt a szélsőséges nézőpontot, amely kételkedik isten létezésében.

Ha a kérdés egyszer már elmozdult az abszolutizált álláspontról, és ide-oda csúszik a bizonytalanság különböző fokozatain, akkor a dolog igen eltérő módokon végződhet. Sok esetben igen közel kerülnek a vitatott kérdésben a teljes bizonyossághoz. Más részről viszont, néha az apa istennel kapcsolatos elméletének tüzetes vizsgálata azt az állítást eredményezheti, hogy az csaknem bizonyosan rossz.

Így jutunk el a hallgatónk második nehézségéhez, amellyel akkor találkozik, amikor egyesíteni akarja a tudományt az egyházzal: ez miért végződik gyakran azzal, hogy az istenben való hitet - legalábbis a vallásos emberek istenébe vetett hitet - nagyon ésszerűtlennek, alig hihetőnek tartják? Azt hiszem, az erre adandó felelet összefügg a tudományos dolgokkal - a tényekkel, vagy részleges tényekkel-, amelyeket az ember megtanul.

Például, nagyon lenyűgöző az univerzum mérete, velünk, és egy piciny, a Nap körül keringő részecskével, a Földdel együtt, másik százezermillió nappal a galaxisunkban, amely csupán egyike a milliárdnyi galaxisnak.

Aztán itt van az ember és az állatok közötti közeli rokonság, és az egyik életformának a másokhoz való hasonlósága. Az ember egy széles körben kibontakozó dráma későn érkezett szereplője; lehet, hogy a hátralevők csak építőállványként szolgálnak a teremtéséhez? És ismét itt vannak az atomok, amelyekből változatlan törvények szerint épül fel a mindenség. Ezt semmi és senki sem tudja elkerülni: a csillagok ugyanabból az anyagból állnak, és az állatok is ugyanabból az anyagból állnak, és ebben a bonyolultságban, szinte rejtelmesen jelenik meg az élet - mint maga az ember is.

Az ember nélküli univerzumról való elmélkedés nagy kaland:

elgondolkodni azon, hogy az milyen volna ember nélkül- amilyen valójában is volt, hosszú történetének nagy részében, és amilyen ma is, a helyek nagy többségében. És amikor végül eljutottunk eddig a tárgyilagos szemléletig, és kellően értékeljük az anyag titokzatosságát és méltóságát, akkor objektív szemléletünket fordítsuk az anyagnak tekintett emberre, hogy az életet a legnagyobb mélységű általános misztérium részének lássuk, ami egy ritkán leírt tapasztalat megértését jelenti. Ez azonban rendszerint nevetésben, a megértésre való törekvés eredménytelenségének élvezetében végződik. Ezek a tudományos szempontok a bizonytalanság szélén maradva, félelemmel vegyes bámulattal és titokzatossággal végződnek, de ugyanakkor oly mélynek és oly lenyűgözőnek látszanak, hogy nem tűnik elfogadhatónak az elmélet, amely szerint itt minden egyszerűen színpadként van elrendezve, hogy isten megfigyelhesse az embernek a jóval és rosszal folytatott harcát.

Tegyük fel, hogy ez a mi konkrét hallgató nk esete is, és benne erősödik az a meggyőződés, hogy például az egyéni imádság nem talál meghallgatásra. (Én nem próbálom tagadni isten realitását; csak megkísérelek önöknek némi képet adni az okokról, amelyek sQkakat vezetnek arra a gondolatra, hogy az imádkozás értelmetlen.) Természetesen, e kételyeredményeként, a kételkedésének iránya etikai kérdések felé fordul, mivel az általa tanult vallásban az erkölcsi kérdések isten szavához kapcsolódtak, és ha az isten nem létezik, akkor mi az őszava? Eléggé meglepő, de azt hiszem, hogy az erkölcsi kérdések végül is viszonylag sértetlenül végződnek; elsősorban talán azért, mert a hallgató úgy dönthet, hogy néhány apróbb dolog nem jó, de később gyakran megváltoztatja a véleményét, és a dolog egy olyan erkölcsi nézőponttal végződik, amely nem különbözik alapvetően a korábbitól.

Úgy tűnik, hogy ezekben az elképzelésekben van bizonyos függetlenség. Végső soron lehet kételkedni Krisztus isteni mivoltában, és lehet ugyanakkor erősen hinni, hogy jó dolog azt cselekedni a felebarátodnak, amit szeretnél, hogy a felebarátod cselekedje neked is. Ezt a két nézőpontot lehet egyidejűleg is elfogadni, és azt szeretném mondani, remélem, hogy úgy találják majd, hogy ateista tudományos kollégáim gyakran jól viselkednek a társadalmi életben.

Kommunizmus és a tudományos nézőpont

Mivel az ateizmus szó oly közel kapcsolódik a kommunizmus szóhoz, szeretném érintőlegesen megjegyezni, hogya kommunista nézetek a tudományos nézetek antitézisét képezik abban az értelemben, hogyakommunizmusban a feleleteket minden kérdésre - a politikai kérdésekre éppen úgy, mint az erkölcsiekre - vita és kétely nélkül adják meg. A tudományos nézőpont ennek éppen a fordítottja; vagyis minden kérdést kétellyel kell fogadni, és meg kell vitatni; mindent alaposan meg kell vitatni - a dolgokat meg kell figyelni, aztán ellenőrizni, és ezután lehet megváltoztatni. A demokratikus kormányzat sokkal közelebb van ehhez az elképzeléshez, mivel ott létezik vita, és van esélye a módosításnak is. A hajót nem egy meghatározott irányba indítják. Igaz, ha valahol a gondolatok zsarnoksága létezik, ahol pontosan lehet tudni, hogy minek kell igaznak lennie, akkor nagyon határozottan lehet dönteni, és az jónak is tűnik - egy darabig. De a hajó hamarosan rossz irányba fog haladni, és ekkor már senki sem változtathatja meg az irányát. Ezért úgy hiszem, hogy az élet bizonytalanságai egy demokráciában sokkal inkább vannak összhangban a tudománnyal.

Bár a tudomány némi hatással van sok vallási elképzelésre, ez nem érinti annak erkölcsi tartaimát. A vallásnak számos aspektusa van, választ ad mindenféle kérdésre. Először is válaszol például olyan kérdésekre, hogy mik az egyes dolgok, azok honnan származnaK, mi az ember, mi az isten - isten tulajdonságai és hasonlók. Hadd nevezzem ezt a továbbiakban a vallás metafizikai aspektusának. De a vallás mást is mond nekünk - azt, hogyan kell viselkednünk. Kihagy juk most azt, hogy bizonyos szertartásoknál hogyan kell viselkedni, milyen rítusokat kell betartani; úgy értem, a vallás megmondja nekünk, hogy általában az életben hogyan viselkedjünk erkölcsös módon. Feleletet ad erkölcsi kérdésekre, morális és etikai kódot ad számunkra. Ezt a továbbiakban a vallás etikai aspektusának fogom nevezni. Nos, tudjuk, hogy az emberi lények, még erkölcsi értékekkel felruházva is igen gyengék; őket emlékeztetni kell az erkölcsi értékekre, hogy képesek legyenek követni a lelkiismeretük szavát. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy valakinekjó lelkiismerete van-e; itt az is kérdés, hogy legyen valakiben akkora szilárdság, hogy azt tegye, amiről tudja, hogy az jó. És szükséges az is, hogy a vallás adjon akaraterőt, vigaszt és sugalmazást ezeknek az erkölcsi szempontoknak a követésére. Ez a vallás sugalmazási aspektusa. Ez nemcsak az erkölcsi magatartáshoz ad inspirációt, hanem épp úgy a művészetekhez, és mindenféle nagy gondolatokhoz és tevékenységekhez is.

Összekapcsolódások

A vallásnak ez a három aspektusa összekapcsolódik egymással, és tekintve az eszmék ilyen szoros integrációja mellett általában érzékelni lehet, hogy a rendszer egy vonásának megtámadása az egész szerkezet megtámadását jelenti. A három aspektus többékevésbé a következőképpen kapcsolódik egymáshoz. Az erkölcsi aspektus, a morális kód isten szava, ami egy metafizikai kérdéssel jár együtt. Ekkor következik a sugalmazás, mivel isten akarata szerint cselekszünk; az ember istenért van; az ember részben érzi. is, hogy istennel van. És ez nagy inspirációt jelent, mivel az ember tevékenységét teljes egészében kapcsolatba hozza az univerzummal.

Így tehát ezek a dolgok igen jól összekapcsolódnak egymással.

A nehézség a következőben van: a tudomány alkalmilag konfliktusba kerül a három kategória közül az elsővel, a vallás metafizikai aspektus ával. Például, a múltban vita volt arról, hogy vajon a Föld a világegyetem központja-e, hogya Föld vajon kering-e a Nap körül, vagy pedig nyugalomban van. Mindezeknek az eredménye egy szörnyű és nehéz harc volt, de végül is megoldódott - az egyház ebben a konkrét esetben visszavonult. Újabban arról a kérdésről támadt konfliktus, hogy vajon az ember az állattól származik-e.

Ezeknek a szituációknak a többségében az eredmény a vallásos metafizikai nézőpont visszavonulása, ami nem jelenti a vallás összeomlását. És a továbbiakban sem látszik semmiféle érzékelhető vagy alapvető változás a morális álláspontban.

Végül is a Föld kering a Nap körül - nem az a legjobb, ha szemet hunyunk efölött? Változtat valamit, hogy a Föld nyugalomban van, vagy kering a Nap körül? Számíthatunk további konfliktusokra. A tudomány fejlődik, és olyan új dolgokat fognak felfedezni, amelyek nem egyeztethetők össze bizonyos vallások mai metafizikai elméletéveI. Valójában a vallás valamennyi múltbeli visszavonulása mellett is adódhatnak valós konfliktusok konkrét egyének esetében, amikor elkezdenek valamilyen tudománnyal foglalkozni, és már hallottak a vallásról is. Ez a dolog nem túl jól integrálódott; itt valóságos konfliktusok léteznek, bár ezek nem érintik az erkölcsi kérdéseket.

Az igazat megvallva, ezen a metafizikai területen a konfliktus kétszer olyan súlyos. Először is maguk a tények kerülhetnek konfliktusba, de még ha a tények nem is lennének konfliktusban, a magatartások különbözőek. A tudományban a bizonytalanság szelleme egy olyan magatartást jelent a metafizikai kérdésekkel kapcsolatban, amely nagyon távol esik a vallásban megkivánt bizonyosságtól és hittől. Minden bizonnyal létezik egy konfliktus szerintem mind tényekben, mind szellemében - a vallás metafizikai aspektus ával kapcsolatban.

Véleményem szerint a vallás nem tud kitalálni olyan metafizikai tételsort, amelyről garantálni lehetne, hogy soha nem fog konfliktusba kerülni egy mindig haladó és állandóan változó tudománnyal, amely az ismeretlen felé halad. Mi nem tudjuk, hogyan lehetne megválaszolni a kérdéseket; lehetetlen dolog olyan választ találni, amelyről egy adott napon ne derülne ki, hogy az rossz válasz. A nehézség abból fakad, hogy mind a tudomány, mind a vallás ugyanazon a területen próbálja megtalálni a választ a kérdésekre.

A tudomány és az erkölcsi kérdések

Más részről viszont nem hiszem, hogy az etikai aspektusban reális konfliktusok támadnának a tudománnyal, mert azt hiszem, hogyamorális kérdések a tudományos kutatás tartományán kívül esnek. Hadd soroljak fel három vagy négy érvet annak szemléltetésé, re, hogy miért hiszem ezt. Első helyen említem, hogy a múltban voltak konfliktusok a tudományos és a vallásos nézőpont között a metafizikai aspektussal kapcsolatban, és a régi erkölcsi nézetek ezek ellenére sem omlottak össze, nem változtak meg.

Másodsorban, léteznek jó emberek, akik a keresztény etikát gyakorolják, de nem hisznek Krisztus isteni mivoltában. És ők így sem érzik magukat ellentmondásos helyzetben.

Harmadsorban, bár azt hiszem, hogy időről időre találtak olyan tudományos bizonyítékot, amely például részben úgy is értelmezhető, mint Krisztus élete némely konkrét aspektusának bizonyítéka, vagy mint más, vallásos metafizikai eszme bizonyítéka, úgy látom, hogy nincs olyan tudományos bizonyíték, amely az aranyszabályt érintené. Nekem úgy tűnik, hogy az valahogy másképpen van.

Most pedig nézzük meg, hogy tudok-e arra egy kis filozófiai magyarázatot adni, hogya tudomány miért csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudja befolyásolni az erkölcsök fundamentális alapját. A tipikus emberi probléma, méghozzá az, amelyre a vallás igyekszik megadni a választ, mindig a következő formában jelentkezik:

Tegyem meg ezt? Tegyük meg ezt? Tegye meg ezt a kormányzat?

A felelet megadásához a kérdést két részre bonthat juk: Az első rész: mi fog történni, ha ezt megteszem? - és a második rész:

Vajon akarom-e, hogy ez történjék? Milyen érték vagy jó származna ebből?

Nos, a következő alakú kérdés: mi fog történni, ha ezt megteszem? - ez szigorúan tudományos. Ami azt illeti, a tudományt meg lehet határozni olyan módszerként, amely arra törekszik, hogy csak olyan kérdésekre válaszoljon, amelyeket a következő alakban lehet megfogalmazni: "Mi történik, ha ezt megteszem?", vagy olyan információk halmazaként, amelyet ezzel a módszerrel nyertek. Technikája viszont alapvetően ez: próbáld ki, és nézd az eredményt. Ezzel a módszerrel lehet ilyen kísérletek útján nagy mennyiségű információt összegyűjteni. Minden tudós egyetért abban, hogy egy olyan kérdés - bármely kérdés, lehet filozófiai, vagy másmilyen - amelyet nem lehet olyan formában megfogalmazni, hogy azt kísérleti úton tesztelni lehessen (vagy egyszerűbben fogalmazva, amelyet nem lehet úgy megfogalmazni, hogy: mi lesz, ha ezt megteszem?), az nem tekinthető tudományosnak; az kívül esik a tudomány tartományán.

Állítom, hogy akár akarják, akár nem, hogy valami megtörténjen - annak, hogy az eredmény milyen értéket eredményez, és hogy az eredmény értékét milyennek becsülik (ez a kérdés másik vége: Tegyem meg ezt?), a tudomány tartományán kívül kell esnie, mivel ez olyan kérdés, amelyre csak akkor tudnak válaszolni, ha tudják, hogy mi fog történni; most azonban önöknek még erkölcsi alapon kell felmérniük, hogy mi fog majd történni. És ez olyan elméleti érv, amely alapján én azt hiszem, hogy teljes összhang van a vallás erkölcsi nézetei, vagy etikai aspektusai és a tudományos információk között.

Rátérve a vallás harmadik aspektus ára, az inspirációs aspektusra, az engem odavezet a központi kérdéshez, amelyet szeretnék előterjeszteni a képzelt bizottságnak. Manapság a szilárdság és életöröm inspirációj ának forrása bármely vallásban összeforr a metafizikai aspektussal; vagyis az inspiráció abból ered, hogy istennek dolgozunk, engedelmeskedünk az akaratának, együtt érzünk istennel. Az ilyen módon létrejött érzelmi kötődések az erkölcsi kódhoz kezdenek komolyan lazulni, ha kétség, akár csak igen kismértékű kétség merül fel isten létével kapcsolatban; így, ha az istenbe vetett hit elbizonytalanodik, az inspiráció elnyerésének ez a különleges módja elmarad.

Nem ismerem az erre a központi problémára adandó választ. A probléma a vallás valóságos értékének - a legtöbb ember számára a szilárdság és bátorság forrásaként való - megtartása, amikor ezzel egy időben nem követeljük meg a metafizikai aspektusba vetett abszolút hitet.

A nyugati civilizációkból származó örökségeink

Nekem úgy tűnik, hogy a nyugati civilizáció nálunk két örökség révén van jelen. Az egyik a kalandozás tudományos szelleme kalandozás az ismeretlenbe, egy ismeretlenbe, amelyet ismeretlennek kell elfogadnunk, hogy azt felkutassuk; az igény, hogy az univerzum megválaszolhatatlan rejtélyei maradjanak megválaszolatlanok; az a magatartás, hogy minden bizonytalan; mindezt összegezve: a szellem alázatossága. A másik nagy örökségünk a keresztény etika - a felebaráti szeretet alapja, valamennyi ember testvérisége, az egyén értéke - a szellem alázata.

Ez a két örökség logikailag teljes mértékben összhangban van egymással. De a logika nem minden; az embernek szÍvre van szüksége ahhoz, hogy egy eszmét kövessen. Ha az emberek visszatérnek a valláshoz, hova mennek vissza? Olyan hely a modern egyház, amely kényelmet biztosít egy embernek, aki kételkedik istenben - vagy még inkább: aki nem hisz istenben? Vagy olyan hely a modern egyház, amely helyet biztosít és bátorítást ad az ilyen kételyeknek? Ez ideig vajon nem úgy nyújtottunk szilárdságot és kényelmet e konzisztens örökségek egyikének vagy másikának megtartására, hogy közben a másik értékeit sértettük? Vajon ez elkerülhetetlen? Hogyan tudnánk inspirációt nyújtani a nyugati civilizáció e két tartóoszlopának megtámasztására, hogy azok teljes életerejükben, egymástól való félelem nélkül állhassanak egymás mellett? Vajon nem ez a mai idők központi problémája? Ezt terjesztem fel a bizottságnak megvitatásra.