|
Ifj. Marosán György tanulmánya
2006.05.25. 15:40
Tragédia három felvonásban, előjátékkal
Előjáték. Évmilliókkal ezelőtt, egy alig 20 km átmérőjű vulkanikus sziget emelkedett ki az óceánból. A kopár vulkáni kőzet előbb a korallnak szolgált telephelyül, majd a madarak vették birtokukba. Ürülékük – a guano – fokozatosan feltöltötte a szárazföldet, és különleges összetételű – foszfátban igen gazdag – talajt hozott létre. Amikor 2000 éve, az Egyenlítőtől délre, Hawaii és Ausztrália között elhelyezkedő szigeten partra szállt a Csendes Óceánt benépesítő népcsoport egy őrse, azt már gazdag növényzet borította. Az emberek megtelepedtek, és kultúrájuk alkalmazkodott a körülményekhez: halásztak, disznót tartottak, ápolták a kókuszpálmát, és imádták isteneiket. A élet egyhangúságát rengeteg ünnep, tánc, játék, mesélés színesítette. „A holnap majd gondoskodik magáról” – vallották, ám a társadalmi stabilitást szigorú szabályok tartották kordában. A születések számát szexuális tabu korlátozta: a fogantatástól a gyermek járni tanulásáig közösülési tilalom volt érvényben. S amikor ez nem volt elég, a szárazság és következménye a magas halálozási arány tartotta egyensúlyban a közösséget a környezettel.
1 felvonás. 1798-ban egy bálnavadász hajó tévedt a környékre, és kapitánya, lenyűgözve a sziget szépségétől, és lakóinak szívélyességétől, Kellemes szigetnek nevezte a helyiek által Nauru-nak nevezett földet. Az első találkozó rövid és békés volt, ám a későbbi látogatók lázadó matrózok, menekülő kalózok, vagy éppen szökött fegyencek voltak. A sziget lakói egy ideig tűrték a betelepülőket – mint a csendes óceániak általában, félelemmel tekintettek az európaiakra. Áhítattal szemlélték csodálatos eszközeiket, és áruik gazdagságát. Lassan bekapcsolódtak a kereskedelembe: kókuszt, és disznókat adtak cserébe az acélszerszámokért, színes szövetért és gyöngyökért. De kaptak még mást is: lőfegyvert, dohányt, és alkoholt. A dohányt és a pipát ingyen osztogatták a „dohányzóiskolákban” hogy rászoktassák a bennszülötteket – írja a sziget krónikáját elbeszélő kutató. A sziget lakói lassan „civilizálódtak”: az önellátásról áttértek a szárított kókuszbél kereskedelmére, és átadták magukat a kereskedelem „áldásai” – főként az alkohol - élvezetének. A lőfegyverek és az alkohol azután megtette a hatását. 1870-ben, egy - hagyományosan békésen zajló - esküvői ünnepségen elszabadult a pokol. A véletlenül kirobbant vita során, a vendégek egyike véletlenül megölte az egyik fiatal főnököt, majd a vérbosszú, szinte megállíthatatlan alkoholgőzös vérengzéssé fajult.
Amikor egy angol hadihajó érkezett a szigetre, megpróbálván felmérni a helyzetet, a partra szállt osztag vezetője a következő üzenetet küldte a társainak: „Polgárháború a szigeten. A király egy szökött fegyenc. Minden ember folyamatosan részeg. Nem lehet gyümölcsöt vagy zöldséget kapni, csak sertés és kókusz van. A sziget pillanatnyi királya misszionáriust kér. Biztos nagyon éhes.” Az európai civilizáció ezt nem tűrhette, a kérdés csak az volt: ki csinál rendet. A nemzetek közötti osztozkodásban végül a későn jövő Németország védnöksége alá került a sziget, és ők - poroszos módon – neki is álltak a rendteremtésnek. Házi őrizetben tartották a főnököket, felvonták a német zászlót, és kihirdették az új szabályt: a lőfegyvereket 24 órán belül begyűjtik, aki pedig ellenszegül, börtönbe kerül. A német „hatalomátvételt” követően - különös módon - jobb napok jöttek a szigetre. Az erőszakos cselekedetek abba maradtak, az iszákosság is megszűnt, és a kereskedelem lassan új irányt szabott a fejlődésnek.
2. felvonás. 1896-ban egy arra látogató hajó tisztje, - miközben játékgolyó készítéséhez keresett valami anyagot magának – különös követ talált a szigeten. Az eredeti célnak nem tudván felhasználni, az ajtaját támasztotta ki vele. A támasztékon megakadt a szeme egy tisztviselőnek, aki foszfát után kutatott a környéken. A foszfát a 20. század első éveiben az iparszerű mezőgazdasági termelés nélkülözhetetlen, de lassan kimerülő alapanyaga lett. „Ilyet csak egyszer lát az ember az életben” – számolt be mámoros lelkesedéssel Albert Ellis, a foszfát után kutató tisztviselő nauru-i látottakról. „Sok-sok tonna anyag, amelytől rózsaözönbe borulhat a sivatag, ami biztosíthatja keményen dolgozó földművesek számára a megélhetést, sok millió éhes szájat láthat el búzával, vajjal, és hússal a következő évszázadokban”. A történet innen a szokásos forgatókönyvet követte: társaságot alapítottak, amely az érintett kormányokkal, - a némettel, és az angollal - rátette kezét az óriási vagyonra. A foszfátlelőhely ugyan formálisan a helyiek tulajdonában maradt, ám kiaknázása a Foszfáttársaság kezébe került. Az pedig – bár a szerződések írásba foglalták a „bennszülöttek” érdekeinek tekintetbe vételét – szinte semmit nem adott vissza nekik.
Ám még ennél is pusztítóbb hatása lett annak, hogy a sziget sok évszázadon keresztül kiformálódott, hagyományos kultúrája lassan szétrohadt. Az életmód változása miatt a helyiek érzékenyebbek lettek a külföldiek által behurcolt betegségekre. Tüdőbaj, és vérhas járványok megtizedelték a lakosságot. Egyre nőtt rászorultságuk az importált termékekre főként az élelmiszerekre. Így, a világgazdaságba való bekapcsolódásuk nem esélyeket nyitott előttük, csupán a közösség kiszolgáltatottságát növelte. A közben lezajlott két világháború csak annyiban érintette az őslakókat, hogy a német fennhatóságot felváltotta az USA, Ausztrália, és Új-Zéland hármas „védnöksége”. Mindeközben a társaságok szabadon garázdálkodhattak a foszfát vagyonnal. A II világháború idején a szigetet előbb elfoglalták a japánok, majd bombázni kezdték az amerikaiak, és ezért kitelepítették a bennszülött lakosságot. Végül, akik túlélték a kitelepítést és a kényszermunkát, visszatérhettek kifosztott, lebombázott otthonaikba.
3. felvonás. 1947-ben – az idők változását jelezve - az ENSZ gyámsági megállapodást írt alá, amely igazságosabbá tette a sziget kincseinek elosztását. Korábban – amikor a Társaságok sajátjukként rendelkeztek a vagyon felett - valóban csak alamizsna jutott a helyieknek. 1948-ban – már az igazságosság felé vezető fontos lépésként – is csupán a jövedelem alig 2%-a jutott a szigetlakóknak. Végül, 1966-ban, két évvel Nauru függetlenné válás előtt, már a jövedelem 22% kapták meg. Ekkorra azonban a sziget több mint harmadát a bányászat teljesen elpusztította. A környék a holdbéli tájhoz vált hasonlóvá: kopár, járhatatlan, életre – nemcsak emberi, bármilyen növényi, vagy állati létre – alkalmatlan, lepusztult, ijesztő, és elszomorító környezettel. A szigetlakók eredeti kultúrája szétfoszlott, életmódjuk tökéletesen összezavarodott, életvitelük – az étrendtől, a hétköznapi viselkedésen keresztül, egészen a szokásokig – a depresszióval, és neurózissal fertőzötté vált.
A függetlenség elnyerése óta – nem várt módon - a sziget még inkább függő helyzetbe került. Különösképpen ezt a függőséget éppen az elnyert szabadság, és tulajdonjog visszaszerzése tette totálissá. Az ölükbe hullott vagyon lehetővé tette, hogy mindent, amit csak „szemük, szájuk” megkíván megvegyenek. A hatalmas pénzen behozott élelmiszerek – a chipsek, sör, a marha-hús - leszoktatták őket a hagyományos étrendjükről, a friss halról és a gyümölcsökről. A sziget bármely lakott pontja négy óra alatt kényelmesen elérhető sétálva, mégis mindenki autóval jár. A halálozási okok között előkelő helyen szerepel az autóbaleset, miközben a szigeten egyetlen 18 kilométeres autóúton fut végig. A lakók – a külső szemlélő szerint – hihetetlen bőségben élnek. „A szépen berendezett, modern lakásokban, - írta még 1976-ban a National Geographic – van videó lejátszós tévéjük, sztereó magnójuk, három mosógépük, egy motorkerékpárjuk, egy motorcsónakjuk, egy autójuk, és két terepjárójuk”. Mindeközben a szigetlakók átlagéletkora - legalacsonyabb a térségben - 50 év alatti, itt a legkövérebbek a világon, és itt a legmagasabb a cukorbetegek aránya. Súlyos gond a szív-betegség és az alkoholizmus is. A hajdani kellemes sziget, a stabil és büszke társadalom, a civilizáció gazdag tárgyi környezetében létező fizikai és ember roncs-telep.
Befejezés
Aki madártávlatból, és rövid pillantással méri fel a szigetet, az a gazdagság szemet-szúró jeleit – a csodálatos szállodákat, a gazdag üzleteket, a gyönyörű házakat, a hatalmas autókat, és a drága sportkocsikat – látja. Az ilyen szemlélő nem kételkedik abban: itt boldog emberek élnek. Ám a környezet holdbéli tájra emlékeztet: ameddig szem ellát kopár, növényzetüktől megfosztott csupasz koralltűk meredeznek felfelé. Az utal szélén sörös és húskonzervek dobozok halmai, üvegcserepek, rozsdás fémtárgyak, használhatatlan eszközök, kidobott felszerelési tárgyak. Az igazi kérdés az, vajon mi sújtotta inkább a szigetet: a találkozás az európaiakkal, a sziget szunnyadó kincsének felfedezése és kizsákmányolás, vagy amikor – az emberiesség és az igazságosság legnagyobb dicsőségére – a jogos tulajdonosok végre méltó módon részesedhettek gazdagságukból. Egy azonban bizonyos, az ölükbe hullott vagyonnak, éppen olyan pusztító volt a hatása, mint kirablásuknak. „Bárcsak – fohászkodott James Aingimea, a Naurui Gyülekezeti Egyház nyolcvannégy éves elöljárója – sose fedeztük volna fel a foszfátot. Bárcsak Nauru olyan lenne, mint régen! Mikor még fák élte itt.. Minden gyönyörű zöld volt, friss kókuszt, és kenyérgyümölcsöt ehettünk. Mikor látom, mi történt, sírnom kell.”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
