„Láthatatlan, minden igazi mester láthatatlan” – énekli Ivano Fossati olasz popsztár. Vajon a szabadkőműves-páholy tagjaira gondolt-e, amikor a szöveget írta? Nem nekik akart-e emléket állítani ezekkel a szavakkal: „rejtett intelligencia, amely a világot mozgatja”. Egy rejtéllyel több, ami körüllengi a szabadkőműveseket. Akik fennállásuk három évszázada alatt eléggé hozzászoktak – ha nem éppen maguk is hozzájárultak – ahhoz, hogy afféle rejtőzködő „titkos szektaként” mindvégig a háttérben maradjanak.

Mostanában mintha valami változna. „Itália testvérei” soha nem tapasztalt szenvedéllyel igénylik a nyilvánosságot. Ökumenikussá, környezetvédővé, pacifistává váltak. Jelen vannak mindenütt, ahol a „világ jobbításáért” áldozatot kell hozni, a New Age mozgalomtól Koszovóig. Konferenciákat szerveznek önkénteseik számára, ajtót nyitnak az újságírók és a beavatatlanok előtt. Honlapjuk van az interneten. S ami a legfőbb: a lelküket kiteszik, hogy szószólókra találjanak régi ellenfelük, az egyház kebelén belül.

Ám ez utóbbi nemigen sikerül. Két évvel ezelőtt az olasz szabadkőművesek II. János Pál pápát akarták megválasztani az év emberévé, aki azonban elegánsan kikerülte, hogy kezet fogjon a nagymesterrel, és ezáltal hivatalosan elismerje a páholyt. A szembenállás okai között csak az egyik, s nem is feltétlenül a legfontosabb az ideológiai különbség, amely a kereszténységet elválasztja a szabadkőművesektől, s amely miatt XII. Kelemen pápa 1738-ban kiátkozta őket. A jelenlegi egyházfő sem mulasztotta el az alkalmakat, hogy elítélje a páholyok világát és a hozzájuk kapcsolódó okkult hatalmi szövevényeket. S bár az 1983-as kánonjogi kódexben már nem szerepel a korábbi kiközösítő passzus, az egyház számára a páholyok népe visszavonhatatlanul kikerült a keresztény közösségből.

A gesztusok szintjén egy időben folyt ugyan a kapcsolatkeresés, s ki tudja, ez mivé fejlődik, ha a P2-páholy vezetője, Licio Gelli zavaros pénzügyeibe a Vatikán bankja, az OIR bele nem keveredik. A Szentszék azóta szeretné meg nem történtté tenni azt a találkozót, amely a hetvenes évek végén, a P2 fénykorában zajlott le az akkori nagymester, Arnoldo Corona és a Marcinkus bíboros jobb-kezének számító Franco Hilary, a Vati-kán bankjának vezetője között. Az Ambrosiani Bankháznak az egyházra árnyat vető üzelmei végül mellékszálnak bizonyultak abban a világraszóló botrányban, amelynek szálai a P2-höz vezettek, s az alkotmányos rend megdöntésére irányuló összeesküvésre derítettek fényt. Az ügy középpontjában álló P2 ugyan csak az egyike volt a számos olasz szabadkőműves-páholynak, de érthető, hogy a Vatikán máig demonstrálni akarja: nincs kapcsolata ezzel a társasággal.

Mellesleg a mai páholytagok is azon igyekeznek, hogy megszabadítsák az olasz szabadkőműveseket a P2 okozta árnyéktól. S úgy gondolják, hogy a nyilvánosságon keresztül vezet út a megtisztuláshoz. Magam is meglepődtem, amikor június utolsó napjaiban az Örök Város legforgalmasabb terén, a Campo de Fiorin a szabadkőművesek felvonulásával találkoztam. A mozgalom alapításának – 1717. június 24. – évfordulóját ünneplő páholytagok a szabad gondolkodás atyja, az egyház által ezen a helyen megégetett Giordano Bruno szobrához zarándokoltak. A zászlók és transzparensek alatt masírozó mintegy kétezer olasz szabadkőműves az intolerancia ellen tüntetett. Nehéz volt nem észrevenni, hogy minden idők leglátványosabb felvonulásának a célja a magamutogatás. Annak bizonyítási szándéka, hogy a P2-vel nem halt ki az Itáliában csaknem kétszáz évvel ezelőtt alapított társaság. Sőt a másfél évvel ezelőtt nagymesterré lett Gustavo Raffi irányítása alatt az olasz szabadkőműves-páholyok újra egyesültek. A ma 13 ezerre becsült tagság 554 páholyba tömörülve az ország valamennyi pontján jelen van.

Az 53 éves, jogi végzettségű nagymester különös karriert futott be, mire az egykor „titkos szektának” tartott mozgalom csúcsára ért. Ahhoz képest, hogy a szabadkőművesek deklaráltan távol tartják magukat a politikától – a társaság rendezvényein két témát, a politikát és a vallást nem érinthetik a tagok –, Raffi éppen onnan ejtőernyőzött a nagymesteri székbe. A Republikánus Párt megyei titkára volt, egészen más stílust honosított meg a korábban zárt, s önnön előkelőségére rendkívül büszke szervezetben. Afféle „népi szabadkőművesként”, mosolydiplomáciával vette le a lábáról a klasszikus hagyományokhoz ragaszkodó páholytagokat, és meghirdette a nyitás politikáját.

– Elég volt, ki kell lépnünk abból a gettóból, amelybe önmagunkat zártuk. Tűrhetetlen, hogy kizárólag a ravatalozóban, egy-egy társunk temetésén lássanak minket együtt – fakadt ki a nagymester. S elhatározását tettek követték.

Raffinak praktikus okai is lehettek a nyilvánosság forszírozására. Tény ugyanis, hogy ma egyre kevesebben akarnak páholytagok lenni. A fiatalok távolmaradásának pedig az a legfőbb oka, hogy szinte semmit sem tudnak a múlt században Garibaldit is a soraiban tisztelő szervezetről. A megkérdezettek 85 százaléka úgy sejti, hogy a páholyok a legalitás és az illegalitás mezsgyéjén mozognak. Jobb esetben hatalmi lobbinak, rosszabb esetben „titkos szektának” gondolják őket. S hogy mik is valójában? Olyan férfiak – sőt legújabban már hölgyek is –, akik úgy vélik, hogy tökéletes urai saját sorsuknak, s hisznek abban, hogy az ember „megjavítása” révén az emberi társadalom is ideálisabbá tehető. Fajra, bőrszínre, politikai vagy vallási meggyőződésre tekintet nélkül bárki tagja lehet a páholynak. A korabeli kritériumokból mára jószerével kettő maradt: a tagjelölt legyen elkötelezett szabadgondolkodó és feltétlenül jó modorú.

Noha Itáliában egyre több szabadkőműves áll önként a nyilvánosság elé, és fedi fel tagságát, a páholytagság ma is titkos. Néhány évvel ezelőtt nagy feltűnést keltett az akkori Berlusconi-kormány miniszterének, Stefano Potestának a nyilatkozata, aki kikotyogta, hogy az olasz egyetemi rektorok fele szabadkőműves. Ez nem jelenti, hogy a páholyok a karrier előszobái lennének. Igaz, azt is nehéz elképzelni, hogy a páholyon belüli ismertség hatástalan maradjon a civil életre.

Mozart, Garibaldi, Che Guevara mai utódai mindenesetre megelégelték a rejtőzködést. Ekkorát változott volna a világ? Míg korábban az árnyék, ma a fény, az ismertség jelentené a hatalmat?