A vallás imént említett bonyolult jelenségköre már utal egy nagyon fontos problémára. Noha a különbözõ vallási képzetek és szokások bizonyos pontokon befolyást gyakorolnak az õket hordozó egyének biológiai sikerességére, funkcióik nagy része nem merül ki ebben. A túlvilágra vonatkozó képzetek, a megtisztulás rítusai vagy az Istennel való kapcsolat írásos emlékei olyan szimbólumrendszert alkotnak, amely révén a hívõk egy általuk teremtett világ tagjaivá válnak, és egymással közösséget alkotnak. Általában véve, az emberi viselkedés, az állati viselkedéstõl eltérõen, számos ponton nélkülözi a biológiai alkalmazkodás logikáját. Ez ugyanúgy vonatkozik, mondjuk, a törzsi varázslásra, mint a középkor organikus-mágikus világképére vagy korunk avantgárd mûvészeti törekvéseire. Természetesen továbbra is igaz marad könyvünk mondanivalója: az emberi kultúra alapvázát olyan genetikai és kulturális adaptációk alkotják, amelyek eredetileg a túlélés és a szaporodás követelményei szerint alakultak ki. Ezek köré azonban az ember bonyolult jelentéseket épít ki, amelyek távol vannak a biológiai funkcióktól, és egyre hatalmasabb szuperstruktúrát alkotva, sokszor elfedik vagy leárnyékolják az eredeti folyamatokat. Az ember szimbólumok köré szervezi világát, amely így nem más, mint a kulturálisan kialakított és átadott jelentések közösen használt rendszere. „A szimbólumok használata egy olyan kulturális evolúcióhoz vezet, amely az alapvetõen önkényes szimbólumok jelentésrendszerének belsõ logikáját követi; az ember saját maga alkotta szimbolikus rendjét vetíti a természetre.”

    A kultúra tehát számos olyan elemet és folyamatot tartalmaz, amely biológiai értelemben maladaptív vagy neutrális. Ez azonban nem jelenti azt, hogy itt a darwini modellek teljesen érvénytelenek. Sokan úgy vélik, hogy a kultúra legáltalánosabb mechanizmusai a biológiai evolúcióval analóg törvényszerûségek szerint épülnek fel, és ezért bizonyos mértékig alkalmazhatók rájuk a neodarwmizmus alapelvei. Elsõk között Campbell fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy a kultúrát két egymásra épülõ folyamat jellemzi: a különbözõ újítások által létrehozott véletlen és öröklõdõ variációk (mutációk), ill. ezek közül a kulturálisan hasznos, értékes tárgyak és eszmék szelektív visszatartása, elterjesztése a populációban (szelekció). Ez a koncepció a hetvenes-nyolcvanas években mind az antropológusok, mind pedig a biológusok között mély visszhangra talált. Egyre inkább elfogadottá vált az a felismerés, hogy a kultúra egyfajta átöröklési rendszert (inheritance system) alkot, amelyben az információátadás lamarcki formája megy végbe - tehát az egyéni élet során szerzett ismeretek továbbadása történik -, de alapjában véve ugyanazok a folyamatok és törvényszerûségek jellemzik, mint a biológiai evolúciót. Funkcionális értelemben mindkettõben azonos szabályok és elvek jutnak érvényre - egymás analógiájára értelmezhetõk.

    Mindenekelõtt azok a fizikai és szellemi dolgok tekinthetõk a kultúra egységeinek, amelyek képesek a génekhez hasonlóan önmaguk lemásolására. Ezeket Cloak instrukcióknak, Ruyle ideáknak, Dawkins, mémeknek, Swanzon szociogéneknek nevezi. Legfontosabb tulajdonságuk, hogy replikátorok, amelyeknek a másolása és elterjesztése genomon kívüli folyamatokat igényel; az imitáció, a tanulás és a szocializáló társadalmilag közvetített folyamatait. Az evolúció nem más, mint a replikálódó - tehát önmagukról másolatot készítõ - egységek eltérõ túlélése és elterjedése, függetlenül ezeknek az egységeknek a természetétõl és szerkezetétõl. Richard Dawkins, Az önzõ gén címû könyv ismert írója szerint a kultúra fejlõdése akkor kezdõdhetett el, amikor megjelentek az utánzásra képes intelligens agyak, amelyek képesek voltak a különbözõ kulturális jegyek elsajátítására és lemásolására. Ezzel együtt egy új típusú evolúció indult meg a Földön, amely a kulturálisan létrehozott és tanulás útján replikálódó kulturális jegyek szelekcióján alapul. Egyesek közülük sikeresebbnek bizonyulnak ebben a folyamatban, azaz hosszú ideig megbízhatóan és széles körben másolódnak (pl. Bach mûvei), mások nem maradnak fenn tartósan (egyes öltözködési divatok). Vannak olyan eszközök és gondolatok, amelyek gazdasági vagy politikai elõnyösségüknél fogva rohamosan elterjednek, mások kivesznek a populációból, mert nem alkalmasak a fennálló kulturális szükségletek kielégítésére. Így pl. bizonyos vallások hozzásegítik az embereket egyéni és társadalmi céljaik végigharcolásában, vagy legalábbis ezek tudatosításában. Sikerességüknél fogva elterjednek, és kiszorítják a kevésbé megfelelõ formákat. Gondoljunk pl. a kereszténység térhódítására az antik római vallásokkal szemben.

    Nyilvánvaló, hogy a „sikeresség” sokszor semmiféle kapcsolatban nem áll a biológiai túléléssel és szaporodással. A papi nõtlenség a cölibátus pl. a genetikai reprodukciót tekintve egyértelmûen „veszteséges” intézmény, bizonyos lélektani és gazdasági szempontokat figyelembe véve azonban nagyon is nyereségesnek tekinthetõ, fõként az egyházi vagyon szétaprózódásának a megakadályozása és az egyházi emberek elkötelezettségének a megerõsítése és engedelmességük biztosítása miatt. Ugyancsak nagyon látványosan mutatja a biológiai szelekció és a kulturális szelekció szétválását az az Új-Guinea magasföldjein bevett szokás, hogy az elhunytakat hozzátartozóik rendszeresen kannibalizálják. Ez kétségtelenül hozzásegíti az itt élõ embereket a múlttal való kapcsolat folytonosságának a fenntartásához és a törzsi szolidaritás megerõsítéséhez, egyúttal azonban elterjeszti a halálos betegséget okozó kuruvírust.

    A kulturális egységek funkcionális értelemben tehát úgy mûködnek, mint a gének. Azon keresztül, hogy kulturális téren sikeresebbé teszik az õket használó embereket, elõsegítik saját túlélésüket és replikációjukat. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy egyszersmind hozzájárulnak az individuum génjeinek az elterjesztéséhez. „Ha a mém fenotípusos kifejezõdése egy dallam - írja Dawkins a The extended phenotype (Bõvített fenotípus) címû munkájában -, akkor minél fülbemászóbb, annál gyorsabban másolódik le. Ha ez egy tudományos elmélet, elterjedésének esélyeit a világ tudományos közvéleményében már jelen lévõ ismeretrendszerekkel való kompatibilitása befolyásolja. Ha politikai vagy vallási eszme, túlélését az segítheti elõ, ha az egyént intoleránssá teszi az új és szokatlan eszmék iránt. Egy mémnek megvan a saját lehetõsége a replikációra és saját fenotípusos kifejezõdésére, és semmi ok nincs arra, hogy a mém sikerességének szükségképpen össze kellene kapcsolódnia a genetikai sikerességgel.”

    Ahogy a gének a szaporodási közösség génkészletét alkotják, a különbözõ szimbólumok, viselkedési normák, értékek és tárgyak az õket hordozó népesség közös kulturális készletét jelentik. Ezeken belül éppúgy meghatározott csomagokká, ún. koadaptált komplexumokká kapcsolódnak össze, mint a gének. A replikátoregyüttesek tagjai segítik egymás fennmaradását, mint pl. az egyházi szervezet intézményei, dogmatikai szabályai, rituáléi, mûvészeti irányzatai stb. Elterjedésük attól függ, hogy milyen mértékben tudnak integrálódni a kulturális pool meglévõ állományában.

    Hasonlóképpen a genetikai „nyersanyagban” bekövetkezõ mutációkhoz, a kulturális egységek is bizonyos öröklõdõ változásokon mehetnek keresztül. Gondoljunk csak az újításokra, a felfedezésekre vagy éppen a hibás másolás következtében létrejött változatokra, pl. egy mítosz szájhagyomány útján történõ terjedése esetében. A véletlen sodródás (drift), ugyanúgy mint a kisméretû és zárt biológiai populációk esetében, ugyancsak lényeges változásokat okozhat egyes tulajdonságok gyakoriságában. Ennek köszönhetõ pl. bizonyos szakmák ritkasága vagy egyes hiedelmek tartós jelenléte a kisebb közösségekben. Az elszigetelt körülmények között élõ tasmániaiak számos Ausztráliából magukkal hozott kulturális jegyet vesztettek el az idõk során. A mutáció és a sodródás által létrejövõ változatok szelekciója ugyanazon szabályoknak és törvényeknek van alávetve, mint a genetikai szelekció. „A kulturális instrukciók éppúgy önmásoló mikroegységek, mint a gének - mondja Cloak. - Ebbõl következik, hogy a szelekció egy olyan kreatív folyamat, amely mind a biogenetikai, mind pedig a kulturális jellegek evolúcióját mozgatja. Azáltal, hogy kiértékeli a kulturális jegyeket, éppúgy meghatározza a kulturális pool, mint a génpool tartalmát.”

    Az elõbbiekhez néhány megjegyzést kell tennünk. Vannak, akik úgy vélik, hogy az analógiás gondolkodás, amely a kauzális leírást bizonyos szintek közötti összefüggésekre és korrelációkra cseréli, egy tapodtat sem visz közelebb bennünket a természeti és társadalmi folyamatok megértése terén. Szerintük a kétfajta evolúciós mechanizmus összehasonlítása során talált azonos szabályok és univerzális törvényszerûségek csupán felszínes és megtévesztõ párhuzamok, amelyek nem nyújtanak valódi egységes elméletet. Ez azonban messze nem így van. Az evolúció olyan általános mechanizmus, amely mind a biológiai, mind pedig a kulturális létszférában fontos szerepet kap. Természetesen a közöttük lévõ hasonlóságok nem strukturálisak, hiszen más entitásokból szervezõdnek (gének, ill. mémek) és mások a transzmisszió közegei (genetikai reprodukció, ill. tanulási-szocializációs folyamatok). A megfelelések a kéttípusú evolúció mûködési alapelveire vonatkoznak, tehát a különbözõ tulajdonságokkal rendelkezõ replikátorok differenciális elterjedésének a mechanizmusaira. Ennyiben a két evolúciós rendszer egymás funkcionális megfelelõje. Éppen ezért az analógiák kutatása új és izgalmas utakat nyit az evolúció párhuzamos és összefüggõ jelenségeinek a vizsgálatában. A tanulmányozásuk során levont közös szervezõdési és fejlõdési alapelvek nagy heurisztikus értékkel rendelkeznek. Elsõsorban a kultúra hihetetlenül bonyolult mûködésének a tanulmányozásában teremtenek újszerû megközelítési módokat és izgalmas perspektívákat egy olyan biológiai elmélet, a darwinizmus felhasználásával, amely a társadalomtudományoknál lényegesen egzaktabb és részletesebb modellekkel rendelkezik. Hangsúlyoznunk kell, nem arról van szó, hogy a biológiai evolúció fogalmi eszköztárát egyszerûen átvisszük, átfordítjuk a kulturális evolúció szintjére. A lényeg a többletinformáció; a kultúra pontosabb és mélyebb szintû megértése. Napjainkban ez többféle módon történik. Vannak olyan kutatók, akik a kulturális információ átörökítési folyamatainak a kvantitatív-matematikai megértésére helyezik a hangsúlyt. Ez a populációgenetika és az ökológia egzakt fogalmi apparátusa és egyenletrendszere alapján igyekszik a korábbiaknál pontosabb képet alkotni a csoporton belüli és csoportok közötti variációk nagyságáról és stabilitásáról, az információátadás típusairól és irányairól, a benne szereplõ személyek számáról, koráról stb. Mások az evolúciót olyan elemi és univerzális mechanizmusként értelmezik, amely az anyagi világ lényegében minden szintjén mûködik. Ennek Csányi Vilmos dolgozta ki a legeredetibb és legsokoldalúbb változatát. Számára az evolúció az önszervezõdõ rendszerek meghatározott törvények szerinti mozgása, amelynek az iránya és állapotváltozásainak a szerkezete valamennyi létszférában - így a kultúrában is - elõre jelezhetõ és szabatos formában leírható. Robert Boyd és Peter Richerson jelenleg nagyon sokat idézett munkája abból indul ki, hogy noha a kultúráról hiteles kép nyerhetõ a biológiai evolúció fogalmi eszköztára és elméleti modelljei alapján, számos olyan, csak rá jellemzõ egyedi sajátosságot mutat, amelyhez mintegy hozzá kell igazítani, át kell dolgozni a darwini koncepciókat. Más szóval, a kulturális evolúció önálló magyarázatokat kíván, amelyet a darwini elmélet társadalomelméleti megfelelõiként foghatunk fel. Ezekre a koncepciókra itt részletesen nem térhetünk ki, annál is inkább, mert nem kifejezetten a szociobiológiai paradigmán belül fogalmazódnak meg. Többségükben azonban felhasználják és magukba építik annak érvelésmódját, és nagyon termékeny gondolatköröknek bizonyulnak a szociobiológia további fejlõdése szempontjából.