A Lakiteleki Nyilatkozat 20. évfordulója alkalmából Bábel Balázs kecskemét-kalocsai megyés püspök mondott a napokban beszédet a kecskeméti megyeházán. A püspök politika és erkölcs viszonyáról kívánt értekezni az ellenzéki mozgalom rendszerváltás előtti megalakulására emlékezve.

Felidézve azt, hogy 1987-ben a katolikus klérus még köztudottan az állampárti rezsim egyik leghűségesebb támasza volt, az előadó – s itt nem a személyről van szó – megválasztása sokkal inkább tükrözi a lakitelekiek némelyikének politikai világnéze­tében azóta lezajlott változásokat – ti. a nemzeti liberális gondolattól a vallási-politikai fundamentalizmusig bejárt utat – mintsem a katolikus egyháznak az egykori pártállami ellenzék bátorításában játszott szerepét. Noha szokás az egyház megfélemlítésére, mint mentő körülményre hivatkozni, ez a nyolcvanas évek végére vonatkoztatva már kissé komikusnak ható érv, különös tekintettel arra, hogy a Lakiteleken összejövő gondolkodókat is titkos ügynökök hada követte a 44-es főúton a település felé. Mégsem hátráltak meg. A püspök témaválasztása ezen a háttéren, illetve az egyházi ügynökök máig fel nem derített kollaborálásának fényében legalábbis kínos. Sajnálatos, hogy az egykori ellenzék némely tagjának mindez – mégoly triviális erkölcsi szempontok – már fel sem tűnik.

Talán ennél is súlyosabb kérdéseket vet fel azonban Bábel Balázs beszédének tartalma. Mivel egyéb szempontból tanulságos az is, ahogyan mondta, érdemes szó szerint (!) idézni: "Miután sok országban megbuktak azok az ideológiák, melyek a politikát a világ totalitárius felfogásához kötötték (közöttük első a marxizmus), ma nem kisebb veszedelem fenyeget azért, hogy megtagadják az emberi személy alapvető jogait, és a politikában elutasítják a vallási kérdést, mely minden ember szívében lakik. Ez a demokrácia és az etikai relativizmus szövetségének a veszedelme, mely a polgári együttéléstől elvesz minden erkölcsi fogódzópontot, s még mélyebben megfosztja az igazság elismerésétől.

Ugyanis, ha nincs végső igazság, mely irányítja és vezeti a politikai cselekvést, nagyon könnyű hatalmi célok eszközévé tenni az eszméket és meggyőződéseket. Miként a történelem mutatja, egy értékek nélküli demokrácia könnyen átfordul nyílt vagy rejtett totalitarizmussá.” Bábel nem tesz mást, mint néhány egyházi dokumentum szövegét – több-kevesebb sikerrel – egymás mellé illeszti. Az általa megszólaltatott érvelés egyre gyakrabban köszön vissza különböző fórumokon, egyházi megnyilatkozásokban. Ezek fő csapásiránya a szekuláris államberendezkedés ostorozása. George Weigel – II. János Pál bibliográfusa – nemrég megjelent munkájában (The Cube and the Cathedral), jellemzően a szekularizmus törvényszerű következményének tartja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúrát, különös módon hagyva figyelmen kívül azt a tényt, hogy az említett diktatúrákkal szemben a diktatórikus rezsimmé modern kori történelmük során soha nem vált szekuláris demokráciák védelmezték a világot. (Weigel dilettáns politika- és történelemszemléletének egyéb elemeire most ne vesztegessük a szót.)

Bábel hasonlóan mani­pulatív érveléssel él. Támadja a szekuláris politikát – "a politikában elutasítják a vallási kérdést” – és azt állítja, hogy a vallási értékek elfogadása "nélküli demokrácia könnyen átfordul nyílt vagy rejtett totalitarizmussá”. Történelmi emlékek között kutatva azonban nem jut az ember eszébe ilyen könnyed "átfordulás”. Hisz nézzük csak: nevezhető-e Franciaország totalitá­riusnak? Nyilvánvalóan nem. Nagy-Britannia? Nem. Hollandia? Csehország? Egyesült Államok? Nem, nem, nem. Szemléletes példáink ezzel szemben arra vannak, hogy milyen könnyen fordul át totalitárius rezsimmé egy vallási alapon szerveződő állam, vagy milyen könnyen köt szövetséget totalitárius rezsimmel az egyház. Sorolhatjuk: Franco és Tiso fasisztái, Codreanu vasgárdistái, Pavelic usztasái, Pinochet és latin-amerikai kollégái stb. Sajnos ellentétes példáink nincsenek. Nincsen olyan történelmi példa előttünk, mely arról tanúskodna, hogy az egyház politikai szerepének erősödésével ne járna kéz a kézben a szabadságjogok torzulása. Bábel az "emberi személy alapvető jogait” félti, ám ezt a huszadik században soha nem a szekuláris demokráciák fenyegették, ellenben ők próbálták azt lehetőségeikhez képest megvédeni mind az ateista, mind pedig a klerikál-fasiszta diktatúrákkal szemben.

Hogy miért is a vallás és politika keveredése jelentette mindig is az egyik legnagyobb veszélyt az emberi jogokra, az világosan kiderül a püspök szavaiból. Bábel szerint "ha nincs végső igazság, mely irányítja és vezeti a politikai cselekvést, nagyon könnyű hatalmi célok eszközévé tenni az eszméket és meggyőződéseket”.

Ez minden bizonnyal leselkedő veszély, ennek kivédésére találták ki a demokratikus rendszerek ellenőrző és fékező mechanizmusait.

Ennél nagyobb problémát azonban éppen az jelent, ha a politikai és/vagy egyházi hatalom valamiféle "végső igazságra” hivatkozva kísérel meg uralkodni. Egy ilyen hatalom kritizálása egyenlő lenne az erkölcsi rend kétségbe vonásával. Itt nem létezhetnek ellenőrző, fékező mechanizmusok. Ez az igazi totalitárius diktatúra – egykor erre a koncepcióra épült az inkvizíció.

Ma pedig ennek jegyében osztják az országot egyes önjelölt politikai próféták "jókra” és "rosszakra”, erkölcsös jobboldaliakra és erkölcstelen bal-liberálisokra.

A totalitarianizmus felé egyengetve az utat.