Milyen politika? Kinek az erkölcse? - kérdezhetnénk mindenekelőtt. A politika és erkölcs viszonyáról folyó közbeszéd ugyanis végső soron a problémakör három dimenzióját foglalja magában. A kérdés – akárcsak a köztársasági elnök levelének kijelentése: „az erkölcsi értékeket a politika pillanatnyi érdekei szerint hol hangsúlyozza, hol figyelmen kívül hagyja” – következésképpen értelmezhetetlen, vagy félrevezető válaszokat szülhet e hármas jelentés tisztázása nélkül.

Kezdjük a legkézenfekvőbb aspektussal: a politikus, tehát mint az egyén, mint az ember - és az erkölcs viszonyával. Tudniillik, van-e olyan politikus, aki nem lop, csal, hazudik, magyarul: aki nem korrupt? A kérdés ebben az értelemben tehát a következőképpen pontosítandó: Van-e esély a politikusok – politikacsinálók - erkölcseinek megtisztulására? A válasz ez esetben a legegyszerűbb: nincsen. Ahogy nincsen esély arra sem, hogy a politikacsináláson kívül esők erkölcsei megtisztuljanak. (Tegyük hozzá: tisztelet a – reméljük, nagyszámú – kivételnek. Hiszen nem állítható, hogy nem létezik korrumpálhatatlan politikus, ahogy kétséget kizáróan léteznek erkölcsileg feddhetetlen „civilek” is.) De tökéletes erkölcsi megtisztulást feltételezni utópia, illetve az erkölcsi mérték lealacsonyításáról tanúskodik. Ne feledjük, nem lennének korrupt politikusok, ha a társadalom nem termelné ki őket. Senki nem politikusnak születik. A politika a civil szféra szintjén zajló hatalom- és előnyszerzés hivatalosan szankcionált formája. Az ember ember marad politikusként is, illetve az emberből az előnyszerzési lehetőségek radikális kibővülése – sokak számára pusztán ezt jelenti a politikacsinálás – az előnyökkel való „civil” visszaélés „magasabb” dimenzióit hozza ki. E téren – tehát a politikus és a korrupció szintjén - az egyéni lelkiismeret dolgoztatásával és a büntetőjog következetes alkalmazásával lehet a tisztulás felé elmozdulni.

A következő viszonyrendszer a politika praxisa, azaz a politikacsinálás és az erkölcs kapcsolata. Vagyis: van-e különbség magánerkölcs és politikai erkölcs között? Más szóval, elfogadható-e az az állítás, mely szerint a politikai döntéseket, lépéseket célzott következményeik szerint és nem a magánerkölcs kritériumai szerint kell megítélni? Egészen konkrétan: elhallgathatja-e az igazságot – politikai, gazdasági, stb. igazságot – egy politikus (a politika), magasabb rendű célok elérése érdekében? Könnyű volna gyors igennel vagy nemmel válaszolni. De egyik gyors válasz sem lenne helyénvaló. Mindannyian el tudunk képzelni olyan eseteket, mikor nemmel és olyat is, mikor igennel válaszolnánk. A demokrácia bonyolult mechanizmus. A népképviselet elve magában foglalja annak elismerését is, hogy a „nép” nem képes egy ország vezetésére. Ezért bíz meg ezzel vezetőket. Akik nem köthetik minduntalan mindannyiunk orrára hogyan és mit akarnak csinálni, hiszen az – a folytonos elégedetlenség, illetve kritika gerjesztése - gyakorlatilag megbénítaná a kormányzást. A vízválasztó e téren az, hogy vajon a jól felfogott közérdek, vagy önnön hatalmi érdekében taktikázik-e a politika (a politikus)? Ennek társadalmi felügyelete és értékelése a demokratikus intézményrendszer egyensúlyozó és ellenőrző mechanizmusainak alkalmazásával történik. Erről szólnak a választások, az országgyűlés intézménye által megtestesített jogkörök, a média és a civil szféra nyújtotta szembesítési lehetőségek, stb. Teljes erkölcsi megtisztulást remélni ezen a téren is hiú ábránd: minden szentnek maga felé hajlik a keze. A létfenntartás a legelemibb ösztön: nem kivétel ez alól sajnos a politika sem. Kevesen vannak, akik a közérdeket hajlandóak tartósan a maguk népszerűsége és érvényesülése elé helyezni.

Tegyük a kezünket a szívünkre: a két fentebbi viszonyrendszer megítélésének tekintetében politikai-eszmei hovatartozás nélkül egyetérthetünk. A mélyebb – egyre mélyülő - árok a harmadik területen jelentkezik: a politika, mint elméleti konstrukció és az erkölcs viszonya kapcsán. A három viszonyrendszer következetes elválasztásának figyelmen kívül hagyása a viták során sajnos akarva-akaratlanul komoly félreértéseket, illetve veszélyeket hordoz magában. A politikusok és a politizálás erkölcsi megtisztulásának jogos elvárása apropóján ugyanis sokak követelése valójában politika- és jogelméleti paradigmaváltásba, egyfajta erkölcsi-világnézeti alapokon álló politikai rend létrehozásának szándékába csap át. Jóval többről van szó tehát a politikusok és a politizálás erényességének, tisztességének kérdésénél. Valójában a szekuláris demokrácia eszméje kérdőjeleződik meg, illetve merül ki sokakban - ahogyan ez az elmúlt időszak hazai történései során is nyilvánvalóvá vált. Nemzetközi tendenciával állunk szemben: a világnézeti politizálás erősödésével, amikor is a politikától immár többet várnak az emberek annál, hogysem a hétköznapi életük alaptapasztalatának számító káosz és értékbizonytalanság, illetve annak leküzdése közben fellépő állandó döntéshelyzetek, érdekütköztetések, egyeztetések és kompromisszumok össztársadalmi szinten megjelenő kényelmetlen továbbélése legyen. Ehelyett azt akarják, hogy a politika – a „Fent” – irányt szabjon végre, megmutassa, mi a Jó és mi a Rossz „Lent”, ezáltal abszolút fogódzót nyújtson személyes identitásküzdelmeikben. Az „erkölcsi érték” kifejezés ebben az esetben a hétköznapitól (ti. becsület, tisztesség, erény) teljesen eltérő jelentést ölt: a politikai rend abszolút, megkérdőjelezhetetlen, transzcendens legitimációjának invokációjaként szolgál. Az erkölcsi alapú politika ebben az értelemben tehát egy transzcendens legitimációjú politika rendet jelent.

Igen, ez utóbbit és nem pedig erkölcsös, tisztességes politikai rendet. A politika erkölcsi, értsd: transzcendens legitimációja soha nem állt egyenes arányban a politikusok erkölcsi minőségével. Sőt. A politika transzcendens-erkölcsi legitimációját már-már tökélyre vivő Konstantinusz császárt a birodalommal való szövetségben érdekelt egyház történésze, Eusebius ugyan „Isten mennyei küldöttének” tartotta, azonban a jelenkor egyháztörténészeitől tudjuk, hogy valójában „a birodalom soha nem hordott trónján olyan vérszomjas embert”, mint az evangéliumból államvallást csináló császárt (Ramsey MacMullen).

Politika és erkölcs kérdésének óvatlan elegyítése tehát a kívánttal éppen ellentétes következményekkel jár. A politika ún. erkölcsi, vagyis  transzcendens legitimációja előbb-utóbb, de törvényszerűen a hatalom visszaéléseinek és politikai esztelenségeinek természetfeletti igazolásához, vagyis diktatúrához vezet. Nem pedig a politika erkölcsi megtisztulásához.