Az utóbbi időszakban érdekes szócsavarásnak lehettünk tanúi némely kleriko-pártpolitikus részéről. Semjén Zsolt, a Fidesz-KDNP pártszövetség egyik elnöke kijelentette, hogy a diktatúrákkal szembeni egyedüli mentsvár az, ha a vallást közüggyé tesszük. Vagyis: ahol a vallás magánügy, ott küszöbön a diktatúra. Az érvelés méltán váltott ki széles körű felháborodást, Czeizel Endrétől Ranschburg Jenőig, Hegedűs D. Gézától Vekerdy Tamásig a legkülönbözőbb rendű és rangú értelmiségiek százai emelték fel szavukat néhány napon belül e vészjósló logikával szemben. Semjén kijelentése nem légüres térben hangzott el ugyanis. A magát a katolikus egyház "fundamentalista világnézeti pártjaként" meghatározó KDNP elnöke az elmúlt évek során számos alkalommal híresült el agresszív, az erkölcsi és vallási különbözőség elleni kirohanásairól. Akárcsak a pártot "futtató" egyház vezető személyiségei, akik közül volt, aki "keresztény magyar államiság" megteremtését tűzte ki célul (Spányi Antal püspök), volt, aki a 19. századi magyar polgárosodás időszakát "vad liberális egyházellenességként" ítélte el (Bábel Balázs érsek), stb. Eközben Orbán Viktor az egyházakkal kötött "stratégiai szövetségről" beszélt. A kulisszák mögé engedtek betekintést Orbán helyettesének, Mikola Istvánnak szavai, melyek a "magyarság misszióját Európa re-evangelizálásában" jelölték meg, amit a kereszténydemokrata hátterű politikus mindenekelőtt "egy nagyon kemény irányítással és rendteremtő akarattal" létrehozott "keresztény megalapozottságú ország újjáépítésével", az "egyén parttalan szabadságvágyának korlátozásával" tart megvalósíthatónak.

Pusztán arról van-e tehát szó, hogy - ahogyan Semjén próbált később magyarázkodni XVI. Benedek pápa szavaira hivatkozva - "a vallás ugyan egyrészt személyes ügy, de nem száműzhető kizárólag a privát szférába, ugyanis az egyház közfeladatokat lát el, illetve elvitathatatlan joga, hogy a saját értékeit hirdesse, ezen keresztül pedig részt vegyen a közéletben." A fenti fundamentalista egyházi "nemzetstratégia" nyilvánvalóan jóval többről szól. Már csak azért is, mert az előbbi esetben Semjén aligha tartotta volna fontosnak felemelni a szavát, ugyanis e tekintetben Magyarországon minden a legnagyobb rendben van, az egyházak közfeladatokat láthatnak el (tegyük hozzá: felemás azért ez a dolog is, hiszen valójában állami pénzen működnek az ún. "egyházi fenntartású" közintézmények is), hirdethetik saját értékeiket, sőt, a gyakorlatban akár még saját politikai pártot is fenntarthatnak. Soha, egyetlen felelős politikus nem követelte még az egyházak ezen jogainak elvitatását, legfeljebb kritizálta azok konkrét gyakorlását. Amihez nyilvánvalóan mindenkinek éppen olyan joga van, mint az egyháznak ahhoz, hogy a számára nem kedves politikai pártokat kritizálja, ahogyan teszi is, különösen választási kampány idején.

Semjén előbb Mindszenty József esztergomi érsekre, majd - ahogy a fentebb láthattuk - XVI. Benedek pápa szavaira hivatkozott szavai alátámasztásaként. Nem kellett volna. Mindszenty közismerten elutasította állam és egyház elválasztásának a modern demokráciákban bevett elvét és magának, mint katolikus prímásnak vindikálta az ország kormányzói tisztét a pozíció de facto megüresedése után. XVI. Benedek pápa Semjén által is hivatkozott szavai pedig aközben hangzottak el, miközben a pápa egy keresztény alapokra épülő európai politikai struktúra létrehozására hívta fel a konzervatív pártokat, leszögezve, hogy - szemben a szekuláris elképzeléssel - "csak a keresztény gyökerek tiszteletben tartásával lesz képes Európa olyan biztos irányvonalat adni, amelyek segítséget nyújtanak a polgároknak és az egyes nemzeteknek fontos döntések meghozatalához." Nyilvánvaló, hogy a pápa nem csupán és nem is elsősorban az egyházak véleménynyilvánítási jogának a tiszteletben tartásáról beszélt. Az egyházfő valójában folytatja az elődje által megkezdett művet, amelynek célja az "hogy létrejöjjön a nemzetek közösségének egy olyan geopolitikai struktúrája, amely a római pápa, mint Krisztus földi helytartója által tanított és meghirdetett keresztény etikai elvek és doktrinális normák szerint ölt testet és működik", fogalmaz a tekintélyes egyházi szerző, Malachi Martin. XVI. Benedek, még Ratzinger bíborosként ennek jegyében kijelentette, hogy a politika és a jog jelenlegi válságának az az oka, hogy a társadalmak föladták azt az elvet, amely szerint a vallás a jog forrása és azon lamentált, hogy ""a szentnek", a vallási tekintélynek nincs többé szerepe a jogban, az Isten iránti tisztelet nem jogi érték többé, ehelyett a társadalmak teret adtak a korlátlan szólás- és véleményszabadságnak". XVI. Benedek ennek jegyében szállt síkra szinte azonnal beiktatása után, Carlo Azeglio Ciampi olasz államelnöknél tett látogatása alkalmával az "Istenre alapozott állam" eszméje mellett.

Ahogy láthatjuk, hogy Semjén logikája éppen fordítva igaz: a diktatúra előtt akkor nyílik tér, amikor a vallás közüggyé válik, azaz, amennyiben az "Istenre alapozott állam" eszméje, a politikával "stratégiai szövetséget" kötött egyházi tekintély nevében korlátozzák a szólás- és véleményszabadságot. A neves katolikus hetilap megfogalmazásában: "Tagadhatatlan azonban, hogy egy olyan felhívás, mely a vallás közéleti szerepének elismerésére szólítja fel a modern társadalmat, rendkívül kétes jelentéssel bír. Ugyanis ez annak az elmúlt évszázadokat uraló teológiai és egyházi rendszernek a tipikus eszméje, melynek döntő eleme a vallásra alapozott társadalom koncepciója" (The Tablet, 1998. október 18.). Ez pedig nem Európa virágzó jövőjét, hanem sötét múltját elevenítené fel, legalábbis erre a megállapításra jutott az Európai Parlament (EP) Kulturális Bizottságának egyik közelmúltbéli megállapítása: "Európa gazdagsága a kultúrák különbözőségében áll fenn, amely a felvilágosodás után volt képes igazán virágzani, hiszen addig a katolikus hegemónia elfojtotta" (Zenit News Agency, 2004. október 19.).

Az tehát, hogy Semjén és társai támogatóra leltek néhány egyházi személyben, reményeim szerint nem kényszeríti őket véleményük kritika nélküli fenntartására. Hiszen a pápai tévedhetetlenség feltétlen elfogadása esetén (ld. VII. Gergely pápa: Dictatus Papae, 1072.: "A római egyház sohasem tévedett, és az Írás bizonyága szerint, soha nem is fog tévedni"), még ma is olyan világban élnénk, ahol "Csak a pápa lábait kell megcsókolnia minden fejedelemnek" (Dictatus papae), s IV. Ince szerfölött keresztényi szelídségű Ad extirpanda ("Hogy kiirtassék) kezdetű bullája volna ma is érvényben, amely az uralkodónak megparancsolta, hogy "minden elfogott eretneket kínzással kényszerítsen bűntársai megvallására és bevádlására� Mert ezek az eretnekek valódi tolvajok, lelkek gyilkosai és az Isten szentségeinek rablói". Vagy netán vallási útkeresésünket is "körmösökkel" kívánják előmozdítani a nemzet újdonsült inkvizítorai?