A magyar országgyűlés új bizottsági pozícióleosztása során a kereszténydemokraták különös módon a Nemzetbiztonsági Bizottság elnöki székére nyújtottak be igényt. Vajon miért? A saját politikai küldetését állítólag a katolikus társadalmi tanítás és az „evangéliumi értékek” parlamenti képviseletében látó párt vajon miért nem az egészségügyi vagy a szociális, netán munkaügyi bizottságokhoz vonzódik, s miért éppen a titkosszolgálatokat akarja ellenőrizni? A kérdés sokkal komolyabban kell, hogy felvetődjön, mint ahogyan eddig foglalkoztak a hazai politikai katolicizmus jelenségével a politikai elemzők. A néhány tizedszázalékos társadalmi támogatottsággal rendelkező, mégis a parlament harmadik legnagyobb frakcióját alkotó KDNP manőverezése a katolikus egyházi és civil szervezetek eddig teljes mértékben rejtve maradt, sajátos hatalmi célkitűzéseire és manipulációira irányítja a figyelmet.

Az egykori Joseph Ratzinger bíboros által „kreatív kisebbségnek” nevezett egyik legjelentősebb ilyen szervezet az elmúlt időszakban a lényegéből fakadóan nagyrészt fikcióból építkező Da Vinci kód sikere kapcsán a közérdeklődés kereszttüzébe került Opus Dei. A rivaldafény hatására a titokzatos intézmény a nyilvánosság elé kényszerült és magyarázkodni kezdett. A szervezetből kilépett egykori tagok beszámolói, illetve az eredetileg szigorú titoktartással védett alkotmányuk kiszivárgása után a nyilvánosság azzal szembesült, hogy a katolikus egyház szisztematikusan dolgozik azon, hogy világi tagjai szigorú egyházi irányítás alatt álló, hierarchikus szervezetbe tömörített csoportjain keresztül kulcspozíciókat szerezzen a politikai, gazdasági, pénzügyi és egyéb stratégiai szférákban. Az Opus Dei 1950-ben elfogadott – 1982 revideált de az idézett pontokban nem érintett - alkotmánya szerint a szervezet „kétségtelenül egy család, de egy hadsereg is” (197), melynek „jegye és dicsősége az Egyház hierarchiájának és hatalmának való abszolút és totális alárendelődés” (208). Az alkotmány rendelkezik arról, hogy a „tagok létszámát rejtve tartjuk a kívülállók elől és tagjaink valóban nem beszélnek ezekről az ügyekről” (190); „annak érdekében, hogy szervezetünk a célját hatékonyabban valósíthassa meg, rejtve kíván működni” (189). Az alkotmány szerint e célok elérésének „egyik különösen fontos eszköze a közhivatalok elnyerése, különösen azoké, melyek vezetői pozícióval járnak” (202).

Az „Octopus Dei” (Isten polipja) gúnynéven hírhedté vált szervezetet a Vatikán egy különleges feladattal bízta meg, ez pedig Giuseppe Corigliano, az Opus Dei római szóvivője szerint „Európa”. Malachi Martin, XXIII. János pápa egykori bizalmasa, a nehezen magyarázható titkosszolgálati jártassággal rendelkező egykori jezsuita szerint a Vatikán a nemzetközi közösség olyan egységes geopolitikai struktúrájának létrehozására törekszik, mely az egyházi tekintély által képviselt valláserkölcsi elveknek van alárendelve. E geopolitikai stratégia része az egyház Európával kapcsolatos célkitűzése is. Martin szerint a Vatikán azzal bízta meg az irányítása alatt álló egyházi és civil szervezet keretében tevékenykedő híveket, hogy egy olyan európai politikai egység létrehozásán fáradozzanak, mely a „pápai primátus egységes elismerésére” alapul. E törekvések jegyében tesznek meg mindent egyházi hátterű politikusok és szervezetek az Európai Unió alkotmányának vallási irányba való elmozdítása érdekében is. Az Opus Dei-hez közelálló Habsburg Ottó nyilatkozata szerint az EU alkotmányának „el kell ismernie az isteni jogokat. Európának mindenképpen el kell ismernie Istent a közéletben.” Az „isteni jogok” természetesen egy speciális egyházi irányítás politikai érvényesítését jelentik az egyházi szóhasználatban. Az Opus Dei tagjainak szánt Crônica magazine szerint szervezetük célja az, hogy „kereszténnyé tegye a társadalmi intézményeket, így a tudomány, a kultúra, a civilizáció, a politika, a művészetek és társadalmi kapcsolatok intézményeit”. A Catholics for a Free Choice katolikus szervezet megbízásából készült tanulmány szerint az Opus Dei stratégiai pontossággal koncentrálta az állam és egyház közötti fal lebontását eredményező politikai törekvéseit „a kormányzati és európai intézményekben való legmagasabb szintű politikai jelenlét megvalósítására, mellyel egy közvetlen kapcsolat jön létre a Vatikán és Európa szekuláris központja között”.

Az Opus Dei – és rajta keresztül közvetlenül a Vatikán - irányítása alatt álló tagok politikai pártokat alapíthatnak, stratégiai fontosságú pozíciókba épülhetnek be. Samuel Huntington harvardi professzor is említi példáját a szervezet tevékenységének a Civilizációk összecsapása című könyvében, ahol szóvá teszi, hogy a délszláv válság során az Opus Dei közvetítésével kerültek latin-amerikai országokból fegyverek Horvátországba. A hagyományosan jobboldali-szélsőjobboldali elkötelezettségű szervezet különösen baráti viszonyt ápolt fasiszta rezsimekkel és katonai diktatúrákkal (pl. a Franco- és a Pinochet-rezsim). Tagjai megtalálhatóak a titkosszolgálatok legfelső szintjein is.

A fentiek következtében nem meglepő, hogy a fentebb idézett Malachi Martin szerint titkosszolgálati hírgyűjtő központként, lehallgató állomásként is működő Vatikán saját hírszerzői szolgálattal és titkosszolgálati forrásokkal rendelkezik. A magát a katolikus egyház „lándzsája hegyeként” meghatározó KDNP titkosszolgálati irányba való kacsintgatása az eddigiek szerint egy átgondolt, szisztematikus egyházi stratégia részét képezi, melynek célja az állam és egyház közötti fal lebontása és az egyház hatalmának és vallási követeléseinek össztársadalmi érvényesítése. Egy demokratikus köztársaság lényegét és kereteit súlyosan veszélyeztető, átgondolt stratégiáról van tehát szó, mellyel szemben ugyanilyen átgondolt és kidolgozott koncepcióra van szükség.