Jasszer Arafat, mint minden nagy vezér, nagyon szerette a gyerekeket. (Márton László: Arafat árnyéka, ÉS, 2004/46.) 2003-ban már az izraeli hadsereg ostromgyurujébe zárva élt félig rommá lott elnöki palotájában, de még ott is módját találta, hogy gyermeknapon kicsinyeket gyujtsön maga köré, s elmagyarázza nekik: nincs szebb és nemesebb a sahid (mártír) küldetésénél.

Népe vezéreként tehát a Raisz arra biztatta a serdületlen ifjakat, hogy öljenek és öljék meg magukat. Mindez persze aligha volt mellbevágó újdonság a gyerekeknek, hisz a palesztin társadalom az intifáda kezdete óta egyre gerjedo halálkultuszban él. Az (ön)gyilkos sahidok emlékét kirakatba tett fényképek, falfestmények, dicsoíto énekek, megemlékezo tévémusorok, iskolai ünnepségek teszik halhatatlanná.

Rím ar-Rijási huszonkét éves palesztin fiatalasszony, egy hároméves és egy tizennyolc hónapos gyerek anyja, 2004. január 17-én felrobbantotta magát egy izraeli ellenorzopontnál, sikeresen magával rántva a halába négy izraeli katonát. A Hamasz által elore rögzített videofelvételen Rijási beszámolt indítékairól: "Mindig is azt szerettem volna, ha testem a cionisták elleni gyilkos bombává változik, és a cionisták koponyájával a kezemben kopogtathatok a mennyország kapuján."

Mindezek után a kérdés csupán ennyi: józan ésszel komolyan hiheti-e bárki is, hogy a halál kultúráján nevelkedett gyerekekbol békés együttélésre kész, szabad, demokratikus társadalmat építo felnottek lesznek? Mire való a szabadság, ha nem arra, hogy gyerekeinknek szebb jövot biztosítsunk? S ki hiszi el, hogy a palesztin vezérek szabadságot akarnak, ha gyerekeiket (ön)pusztításra idomítják?

A demokratikus társadalmak rendkívül fejlett intézményrendszert muködtetnek, "a szabadság objektív technikáit", amelyek nélkül a mai, nagyon bonyolult, konfliktuskezelésre épülo makroközösség összeomlana. Ezeket az intézményeket évszázadokon át építette, alakította a nyugati világ, míg azok a mostani, hatékony állapotba kerültek. Vajon egy olyan társadalom, amely a gyulölet és halál kultúrájában él, és a pusztítás intézményeit építi, egy csapásra kultúrát cserél majd, amint elnyeri függetlenségét? Vajon mino csoda folytán jönnek majd létre demokratikus intézmények a halálkultuszban tobzódó palesztin társadalomban?

A nyugati közvélekedés szerint a civil intézmények hiánya és megvetése palesztin részrol csupán mellékterméke a konfliktusnak, s a béke beköszöntével mindez egy csapásra eltunik, vagy legalábbis elkezd leépülni. Ám a halál és pusztulás kultúrája sokkal inkább ok, mint okozat. Nyilvánvaló nonszensz az a képlet, mely szerint egy békés társadalom valami oknál fogva összeütközésbe kerül szomszédjával, ennek hatására féktelen gyulölet és eroszak lesz úrrá rajta, de mindeközben bármikor szívesen aláírna egy méltányos békeszerzodést, minek megtörténte után varázsütésre ismét átalakulna békésen építkezo közösséggé. A palesztinok (ön)gyilkos szabadságharcának nyugati interpretációja ugyanis ez.

A konfrontáció természetesen tovább gerjeszti az eroszakkultuszt, de nem oka annak, amiként a második világháborút végigharcoló Anglia is meg tudta orizni demokratikus berendezkedését, és amiként a születése pillanata óta háborúban álló Izrael is képes volt megorizni és fejleszteni civil intézményeit.

A szabad ember önálló szubjektum, aki képes sorsát kezébe venni, és azt akár a többség ellenében is a maga igénye szerint alakítani. Az öngyilkos robbantókká nevelt gyerekek és anyák viszont minden önállóságuktól megfosztott objektumok, engedelmes, agymosott gépezetek. Az igazi szabadságharc a "belso szabadság" intézményeinek kiépítése: a fejlett civil társadalmat, emberi kapcsolatokat a hódító sokkal nehezebben tudja lerombolni, mint a házakat vagy laktanyákat. Ekképp vívta békés - és a nagyvilág rokonszenvét kiváltó - szabadságharcát India a brit gyarmatosítók ellen.

A palesztin hadurak, bürokraták, imámok azonban nemcsak nem építik ki civil szférájukat (amire egyébként az EU-kasszákból szépen érkeznek a milliók), hanem - a militarista üzemmódra való átállítással - szisztematikusan rombolják közösségük minden civil intézményét, egészen a családokig bezárólag. (Gyerekek és fiatalasszonyok halálba küldése ugyanis ezt jelenti.) Az egész társadalom minden sejtjének átállítása militáns üzemmódra pedig nem más, mint totalitarizmus: ezt is tudja minden nyugati polgár - ha akarja. Márpedig semmiféle háborúság, izraeli katonai akció nem kényszeríti a palesztinokat arra, hogy totalitárius rendszert építsenek ki, saját társadalmuk civil intézményeit rombolják és gyerekeiket (ön)gyilkolásra programozzák. Ha pedig mindezt a nyugati "progresszív" értelmiség szabadságharcnak nevezi, akkor ez a értelmiség súlyosan eltévelyedett: éppúgy, mint Maót dicsoíto apáik vagy Sztálint dicsoíto nagyapáik.