Schöpflin György a Fejtő Ferenccel folytatott vitájában ezeken a hasábokon fölvetette, hogy ha a nemzet esetleges kategória lenne, akkor nem lehetne "maradandó erkölcsi értéket hordozó közösség". (Baloldal, nemzet, történelem, augusztus 16.)


A vitára nem térnék vissza, de ez a fölvetés megér egy misét.

Lord Tebbit angol politikus, amikor megkérdezték, hogyan döntené el, hogy egy nigériai születésű, ibó nemzetiségű angol állampolgár, aki az USA-ban él, a párizsi egyetemen tanult filozófiát, vegetáriánus, hívő muzulmán, angolnak tekinthető-e vagy sem, habozás nélkül a krikett-tesztet ajánlotta. Aki nem az angol csapatnak szurkol a nemzetközi meccsen, az nem tekinthető angolnak. Ezen a szimbolikus krikett-teszten elbuktak a londoni terrortámadást kitervező és végrehajtó angol állampolgárok. De Schöpflin György szerint az efféle teszten elbuknának a baloldali politikusok is, hiszen nem a nemzetüknek szurkolnak. Ám a krikett-teszt a XXI. században hamisan leegyszerűsítő módszer a "hovatartozás" megítélésére.

Az emberiség az évezredek során egyre feljebb lépkedett a testvériség lépcsőin. A testvér fogalma - a magyar szó is erre utal - közvetlen, "vérségi" kapcsolatot jelent, és a világot két alapvető részre, a "mi"-re, és a "mások"-ra osztja. A "mi" kezdetben kizárólag a család tagjait jelentette. Rájuk mindenben támaszkodhattunk, és cserébe ők is elvárhatták feltétel nélküli segítségünket. A "mások" viszont az állandó félelem és a folytonos rettegés forrásai. Velük szemben - a szó szoros értelmében - minden megengedett volt. Nem kötött az adott szó, és nem tartott kordában az emberség parancsa sem. Ám a családot idővel magába olvasztotta a törzs, és ezzel kiszélesedett a testvéri viszony is. Az egyén, bár nem fűzte vérségi kötelék nemzetsége minden tagjához, elvárhatta és fel is vállalta a korábban csak a vértestvérnek kijáró fenntartás nélküli segítséget. A törzs - az irokézeké, a germánoké, vagy éppen a magyaroké - családként védőszárnya alá vette valamennyi tagját. A törzsek közötti "családi" kapcsolatot a vérszerződés különös szokása pecsételte meg, mely a törzsfőnökök közvetítésével szimbolikusan a törzsek közösségének minden tagjára kiterjesztette a vérség szoros kötelékét.

A közösségek mérete tovább nőtt: beköszöntött a birodalmak és a világvallások kora. A testvériség horizontja még inkább kitágult. Testvér lett mindenki, aki ugyanazt a hitet vallotta. A kereszténynek a keresztény, a muzulmánnak a muzulmán, a zsidónak a zsidó. Bizalom és támogatás a hittestvéreknek, elutasítás és gyűlölet a hitetleneknek, vagyis a más hitűeknek. Az identitást firtató kérdésre a hit megvallása volt a válasz. Így 1300 táján a "ki vagy" kérdésre a tipikus válasz az lett volna - írta Szűcs Jenő a Nemzet és történelem című könyvében -, hogy "valaki elsősorban a római Szentegyház tagja (vagy görög rítusú, vagy mohamedán), másodsorban X dominus vazallusa, vagy familiárisa, bretagne-i vagy zalai, harmadsorban lovag, polgár vagy paraszt, negyedsorban a francia vagy a magyar korona alattvalója, híve, ötödsorban pedig »francia« vagy »magyar«".

A polgári társadalom kialakulásával a piac és a demokrácia egyre tágabb közösségekre terjesztette ki a bizalom szálait - messze túl a klánon, a valláson, de még a nyelven is. A közös kultúra és a kereskedelem egyre szorosabban fűztek össze a nemzetnek nevezett közösségek tagjait. A testvér fogalma ismét bővült: testvér lett a nemzet minden tagja. A német a németet, a román a románt, a magyar a magyart tekintette testvérének. E közösség tagjának - azoknak is, akiket nem is ismerek - kijárt a bizalom és támogatás. Cserében - a bajban - a visszautasítás kockázata nélkül számíthatok a segítségükre.

A kapitalizmus azonban egy másik közösséget is kiformált, az osztályt. Ennek testvérisége éppen olyan valóságos, mint a nemzeté vagy a vallásé. Azokhoz hasonlóan meghatározta egy konkrét személy sorsát, sorstársainak és ellenségeinek körét. Sokak számára így az osztály-hovatartozás vált egyedüli igazodási ponttá. Édesapám az 1930-as években Németországban vándorolva pénze fogytán lemaradt a vonatról. Pénz és barátok híján az ismeretlen városban az ő egyetlen igazi közösségét kereste: a szakszervezetet. Kereshette volna a katolikus egyházat, vagy valamilyen magyar közösséget. De amikor identitására kérdeztek rá, nem útlevelét, hanem szakszervezeti könyvét vette elő. És a kért segítséget megkapta: pénz adtak, elhelyezték, még ideiglenes munkát is szereztek. Így formálta a mindennapos élethelyzete hitét: támogatás és bizalom az "osztálytestvérnek", bárhol éljen is, és egyúttal gyűlölet az osztályellenségnek. Az osztálytestvériséget hirdető ideológia azonban éppolyan gyilkos ösztönnel utasította el a "másságot", mint az "egyedül igaz" hit, vagy a "mindenek felett álló" nemzet ideológiái. A politikai irányzatok csak abban különböztek, hogy míg a jobboldali mozgalmak inkább a nemzetre és a hitre, addig a baloldaliak inkább az osztályra helyezték a hangsúlyt.

A "testvériség lépcsőin" feljebb lépkedve azonban a korábbi egynemű világ végérvényesen bonyolulttá vált. Az egyetlen testvériség helyébe sok "testvériség" lépett. Beethoven Schiller Örömódájának gyakran dúdolt, de többnyire át nem gondolt szavait használva: egyaránt "testvér lészen", aki ugyanúgy beszél, ugyanabban hisz, ugyanúgy viselkedik, ugyanott dolgozik, ugyanúgy vagy ugyanott él. Minden "testvériség" egy-egy külön közösségre utal. A XXI. századtól tehát már nincs kizárólagos válasz a "ki vagyok?" kérdésre. A korábbi "egydimenziós" meghatározások - én német, én muzulmán, én proletár, én keresztény stb. vagyok" - a történelem során gyakran torkollottak tömeggyilkosságokba. A népirtásokat mindig "egyedül igaz" ideológiák "igazolták". Az "egydimenziós" próféták megáldották a fegyvereket, az "egydimenziós" politikusok kijelölték az áldozatokat, az "egydimenziós" emberek pedig - hol lelkesen, hol csak kötelességből - irtották a "másokat".

A XXI. században a "ki vagy" kérdése többnyire a mindennapok lényegtelen, felszínes viszonyaira utal: milyen zenét hallgatsz, milyen csapatnak szurkolsz, milyen divatot követsz? Ám választott és/vagy készen kapott identitásaink gyakran jó vagy rossz sorsunkat is befolyásolják. A WASP - fehér, angolszász, protestáns - az amerikai társadalom sikert ígérő "identitáscsomagja". Ellentétes előjelű - baljóslatú - identitáscsomagra utalt Iszak Bábel a barátját, Sinkó Ervint jellemezve: "Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de ez még valahogy megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni azonban már kicsit több a soknál. Magyarnak és zsidónak, és kommunista magyar írónak lenni - ez valósággal perverzitás. De ma magyarnak, zsidónak, kommunista magyar írónak, és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni ez ...(felülmúlhatatlan)."

Az új évezredbe átlépve mindannyian egyre többfélék vagyunk. Azért is vágyunk Európára, mert - reményeink szerint - választási lehetőséget nyit az egyén előtt foglalkozásban, lakóhelyben, életmódban, hitekben és életprogramban egyaránt. Ezzel a nemzet, az osztály, a vallás korábban mindent eldöntő szerepei visszaszorultak, és választható opciókká váltak. E változatosság egyrészt színesebbé és élvezetesebbé teszi életünket, másrészt lehangoló bizonytalanságot idéz elő. Mindenesetre tudomásul kell vennünk: a "vagy-vagy" társadalom végérvényesen elmúlt, és beköszöntött az "is-is" társadalom kora. Sokan, sokféleképpen reagálunk erre. Kósa Ferenc neves filmrendező felesége japán. Az iskolában a tanító néni azt találta mondani gyermeküknek, Bálintnak: "akkor te most félig magyar, félig japán vagy". Mire Bálint önérzetesen így válaszolt: "Nem. Én nem félig magyar és félig japán vagyok, hanem egyrészt egészen magyar, másrészt egészen japán vagyok". Európa sorsát alapvetően befolyásoló kérdés, hogy e sokféleségből többségében harmonikus vagy identitászavarokkal küszködő személyiségek születnek-e. Én Fejtő Ferenccel együtt hiszek a sokféle identitás harmóniájának lehetőségében.