Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vatikáni tárgyalásai által kiváltott disputa ismételten reflektorfénybe állította a hazai egyházpolitika neuralgikus pontjait. A miniszterelnök kritikus szavait fogadó éles és feltunoen ingerült jobboldali kritika ugyanakkor a hazai "keresztény-nemzeti" politikai oldal intellektuális hátterére, valamint a jobb- és baloldali sajtó felkészületlenségére egyaránt felhívta a figyelmet.

Gyurcsány nem tett mást Rómában, mint élt az államközi kapcsolatokban evidenciaként kezelt tárgyalási jogosítványaival, és szóvá tette mindazt, amit a jelenlegi magyar kormány problematikusnak érzékel a vatikáni tárgyalófél magatartásában. Itt persze nem árt pontosítani: a miniszterelnök a hazai katolikus egyház és nem a Szentszék politikai tevékenységével összefüggésben hangoztatta fenntartásait, jóllehet zavart okozhat a szerepeket illetoen, hogy voltaképpen ki kicsoda ebben a sajátos viszonyrendszerben, amelyben egy, a nemzetközi jogban állami minoségben jelen lévo entitás formál jogot magyar állampolgárok érdekeinek képviseletére. (Ne feledjük, hogy például a vatikáni-magyar vegyes bizottság hazai egyházi tagjai a vatikáni oldalt képviselik.) Mindenesetre aligha volt véletlen, hogy az Amerikai Egyesült Államok csak a nyolcvanas években, hosszú huzavona után szánta rá magát arra, hogy diplomáciai kapcsolatokat létesítsen a Szentszékkel, mint ahogy az is szimptomatikus, hogy a holland parlamentben nemrég a Szentszékkel való diplomáciai kapcsolatok megszüntetését célzó határozati javaslatot nyújtottak be.) Lássuk be, a Magyar Köztársaság kormányfojének minden kétséget kizáróan van arra jogosultsága, hogy az ország belpolitikájának alakításában maguknak részt követelo magyar állampolgárokkal/szervezetekkel kapcsolatosan egy másik "állam" képviselojének kinyilvánítsa véleményét, jelen esetben éppen annak, aki a jól ismert hierarchia okán az említett állampolgárok és szervezetek spirituális vezetojének tudja önmagát. Az egyháznak el kell fogadnia, hogy amelyik pillanatban politikai aktorként kíván a hazai és a nemzetközi színtéren megjelenni - mi más demonstrálná ezt szemléletesebben, mint például a Vatikán/Szentszék nemzetközi diplomáciai státusa -, azonnal rá is vonatkoznak e színtér sajátos szabályai, annak minden esetleges kellemetlenségeivel együtt. A politika a nyilvánosság fóruma, ebbol következoen szereploi nem védett személyiségek vagy intézmények, róluk bármikor bárkinek jogában áll véleményt formálni, s annak hazai vagy nemzetközi fórumokon hangot adni. Nincsen csikicsuki: egyik pillanatban meroben lelkiekkel foglalkozó, sérthetetlen egyház vagyok, a másikban pedig nyíltan kampányoló, közhatalmi jogköröket vindikáló politikai lobbi. Lehet az egyház politikai törekvéseit sajátos vallási terminológiába burkolni, a tény tény marad: a diplomáciai tárgyalások során a pápa alapvetoen hatalmi-politikai tényezo, s nem "Szentatya". A pápai korona által képviselt eszme egy pillanatra sem veszített érvényébol, a pápa nem elvetette, hanem - legalábbis egyelore - félretette azt.

Mindennek az európai politikai elit is egyre inkább tudatában van. Ezért állt a végsokig ellen annak a vatikáni követelésnek, hogy az EU alkotmánya szimbolikusan megnyissa kapuit a szakrális szankcionálás elott, és ezért döntött úgy, hogy az EU történetében példa nélkül álló módon megvétózza Barroso kormányát a vatikáni körök képviselojének tartott Buttiglione elutasításával. Nincs tehát semmi különös abban, hogy a magyar miniszterelnök szóvá tette a katolikus egyház bizonyos köreinek nyílt és világosan érzékelheto politikai szándékait és törekvéseit. Mondhatni, ma az Európai Parlamentben ez a trend, s immár korántsem csupán a szocialista parlamenti csoport gondolkodik egyedül homogén módon ebben a kérdésben. Mint ahogy nincs semmi különös abban sem, hogy a vatikáni "miniszterelnöknek" - Sodano bíborosnak - ez nem igazán tetszett. Sot, számos mérvadó kül- és belföldi vélekedés szerint ez kifejezetten biztató lehet a magyar demokrácia további fejlodését illetoen. Manapság ugyanis a Vatikán - Sodano bíborossal az élén - számos olyan állammal vitában áll, amelyek komolyan és eltökélten képviselik az állam és az egyház elválasztásának elvét. Elég, ha a spanyol kormányfore - mint az éppen legaktuálisabb "vitapartnerre" - gondolunk, akinek kormányával szemben a katolikus egyház tömegdemonstrációt hirdetett, mert Zapatero következetesen le kíván számolni Franco tábornok és a katolikus egyház egykori intim frigyébol származó, a demokratikus berendezkedéssel homlokegyenest ellentétes, néhány máig hatályban lévo jogszabályi rendelkezéssel. A magyar miniszterelnök tehát pusztán európai szemléletu, autonóm államférfiként viselkedett, nyugati kollégái többségéhez hasonlóan.

Az a düh és értetlenség, illetve az a megszeppent tétovaság, ahogy a hazai jobboldal és baloldal, illetve a világnézetileg egyik vagy másik tábor közelségében melegedo sajtó mindezt fogadta, azt jelzi, hogy a hazai politikai élet résztvevoinek és a sajtó képviseloinek sokszor még felszínes ismereteik sincsenek azokról a nemzetközi fejleményekrol és trendekrol, amelyek ma állam és egyház kapcsolatát világ- és Európa-szerte jellemzik. (Vagy ha mégis, akkor azok elhallgatása a legközönségesebb politikai manipuláció szándékáról tanúskodik, amellyel aztán a meglehetos információhiánnyal rendelkezo hazai belpolitikai élet mindkét oldalát, csakúgy, mint az alapveto hiátusokkal küszködo közvéleményt felettébb könynyunek látszik megvezetni.) Ám az a tény, hogy a jobboldal politikusai és publicistái Gyurcsány vatikáni szereplését sújtó argumentációjukban most is csak a "Sztálin-Rákosi-Kádár-triász" felemlegetésének történetfilozófiai "mélységéig" jutottak el, arról tanúskodik, hogy az ún. "nemzeti" oldal számára a magyar történelem a kékcédulás választásokkal veszi kezdetét, s történelmi vizsgálódásaik "merész" analógiáira csak és kizárólag az elmúlt hatvan esztendo történéseiben képesek rálelni. Holott a hazai "nemzeti" oldal is érzékelhetné, hogy a nemzeti progresszió képviseloinek minden egyes történelmi korszakban az egyházzal kellett farkasszemet nézniük, Kollonich Lipót esztergomi érsektol - "A magyarokat eloször koldussá, aztán katolikussá, végül németté teszem" - az 1848-as forradalom idejének Habsburg-párti, posztfeudális püspökein át a "hárommillió koldus országában" középkori latifundiumok fölött diszponáló katolikus klérusig egyaránt. "Róma hatalomra tör, s ezt Magyarországon nem értik" - írta Ady mintegy száz esztendeje. Amikor azt állítjuk, hogy a magyar polgári fejlodésnek s a demokrácia kibontakozásának a klerikalizmus ugyanolyan komoly és elszánt ellensége volt, mint a kommunizmus, hangsúlyozzuk is egyúttal, hogy természetesen a klerikalizmus uralmáról és nem általában a vallásosságról van szó. Evidencia, hogy ez az ország mennyit köszönhet a vallásnak, egyebek között azokat az embereket, akik éppen megrendíthetetlen vallásos lelkiismereti meggyozodésükre támaszkodva szálltak szembe a klerikalizmussal, az egyház politikai törekvéseivel, mások lelkiismeretének politikai úton kikényszerített egyházi megeroszakolásával. A történelem jóval összetettebb annál, mintsem hogy a kommunisták-keresztények dichotómia alapján értelmezhetnénk, hiszen még maguk a keresztények is olykor egymással ellentétes pólusok mentén rendezodnek. Érdemes volna hát levetkezni ezt az ideológiai kényszerzubbonyt, amelybe mindkét politikai oldal - kifordítva-befordítva - boldog önfeledtséggel burkolózik.

*

A rendszerváltást követo elso kormány saját ködös, múltba révedo ideológiájához igyekezett felvonultatni a számára kedves egyházakat, gazdagon sarjadó délibábos politikai elképzelései mellé bizáncias díszletül rendelve azokat. Ehhez az érintett egyházak örömmel asszisztáltak, s ennek több oka volt. A hazai egyházak a jól ismert történeti és társadalmi indítékok következtében a diktatúra évtizedei alatt mérhetetlen konzervativizmusba süppedtek (kül- és belföldi mértékadó egyházi vélemények szerint például a hazai római katolikus egyház bizonyos tekintetben még a II. Vatikáni Zsinat eszmeiségéhez sem nott, nohetett fel igazán), s általánosságban egy meglehetosen áporodott belso légkör jellemezte úgyszólván valamennyit. Ám szociológiailag nagyon is logikus módon - azaz szó sincs semmi paradoxonról - éppen ez a statikus, a nyugati világ megújuló mozgásait nem vagy azokat csak meglehetos távolról szemlélo, megannyi belso ellentmondástól gyötört egyházak lehettek azok, amelyek biztosították a hazai vallási-egyházi élet feszültségekkel teli kontinuitását. A rendszerváltást követoen az említett egyházak - a politikai elithez hasonlóan - elsinkófálták a saját múltjukkal való, önmaguk és a társadalom egésze számára elengedhetetlen, a megtisztuláshoz és a katartikus megújuláshoz feltétlenül szükséges belso számvetést, a (mind az 1945 elotti, mind az 1945 utáni) múlttal való kritikai szembenézést. Ehelyett az egyházak nosztalgikusan belefeledkeztek egykorvolt s számukra oly szép emlékezetu "nagyhatalmi" politikai és gazdasági státusukba, s igen kedvezoen fogadták a hatalmon lévok szövetségi politikai közeledését. Másfelol - mintegy elfeledkezve arról, hogy az elmúlt közel száz esztendo (azaz a háború elotti és a háború utáni évtizedek egyaránt) a társadalom túlnyomó részét anyagilag és szellemileg, fizikailag és morálisan egyaránt sújtotta - a közteherviselést meglehetosen egyoldalúan fogták fel: a gazdaságilag ellehetetlenített, minden tekintetben a csod szélére juttatott ország gazdasági teljesítoképességét önnön mielobbi anyagi kompenzációjuk igényével továbbterhelve. (Továbbá elfeledkezve arról, hogy egykori gazdasági hatalmukat maguk sem közvetlenül Istentol kapták, elfeledkezve az egykori ún. Vallásfelekezeti Alapról, amely az elvett, illetve "felajánlott" ingatlanok ellenértékébol fedezte az egyház dologi és személyi kiadásait, beleértve a papok megemelt fizetését vagy betegbiztosítását, s elfeledkezve arról, hogy egykorvolt és sok esetben jelzáloggal terhelt birtokaikat nem azok a nemzedékek vették el, amelyek 1989-et követoen immár demokratikus körülmények között próbáltak élni és boldogulni.)

A Horn-kormány az elmúlt évtizedek egyházakat is sújtó diktatúrájának félreértett rekompenzációjaként elfogadhatatlan engedményekkel kedveskedett az egyházak, különösen a római katolikus egyház javára. Tette ezt attól a hamis illúziótól (meg)vezetve, hogy nagyvonalúságáért cserébe az egyház vezetoinek jóindulata, megértése és lojális politikai partnersége bízvást megszerezheto, amely aztán megfelelo pillanatban akár tényleges szavazatokban is kvantifikálódik. Ennek volt "köszönheto" az 1997-ben aláírt, röviden vatikáni megállapodásnak becézett egyezmény, amely alkotmányossági szempontból számos mérvadó alkotmányjogász szerint is több súlyos kérdést vet fel, s amely hosszú idore kijelölte és nemzetközi szerzodés formájában szentesítette állam és egyház(ak) viszonyát. A szocialista-liberális koalíció által menedzselt és realizálódott megállapodás nemcsak az egyházi vezetok jóindulatát nem volt képes kiváltani (lásd az 1998-as választás alkalmával a jobboldal mellett nyíltan kampányoló egyházakat), hanem annak hibái és elvtelenségei is egyre érzékelhetobbekké váltak. Muszáj itt megjegyezni a hazai politikai történések tükrében, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök Vatikánban tett látogatását követoen a pápa vagy Sodano bíboros, a magyar püspöki kar és az egész jobboldal eloszeretettel hivatkozik a megállapodás hatályos jellegére és a benne foglaltak kötelezo érvényuségére. Kétségtelen tény, hogy nemzetközi szerzodéseket és megállapodásokat be kell tartani, ez vitathatatlan. Ám az is kétségtelen tény, hogy a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között született megállapodást nem az Örökkévaló adta át kobe vésett formában a Sínai-hegyen, s az nem is esik a jus divinum hatálya alá. Azaz bármelyik fél részérol kezdeményezheto a szerzodésben foglaltak egy-egy részének, idoközben vitássá vált vonatkozásának közös felülvizsgálata, újragondolása s akár mindkét fél számára elfogadható korrekciója. Minden rosszindulatú és alaptalan vádaskodást gyorsan elkerülendo szögezzük le: egy alkotmányos és kölcsönös korrekció nem a vallásos hit vagy annak képviseloi s nem is az igehirdeto egyház ellen irányulna, hanem a triumfáló-konstantinusi egyházmodellnek, azaz az egyház privilegizált pozíciójának megszüntetésére, a szeparációnak a modern demokráciákban elengedhetetlen és mindkét fél számára megnyugtató, az autonóm mozgásteret kölcsönösen biztosító elvének maradéktalan érvényesítésére. Másfelol persze azt is érdemes szem elott tartani, hogy egy-egy megállapodást a megállapodás szellemének "túlteljesítésével" is meg lehet szegni, márpedig az Orbán-kormány idején erre boven akadt példa: a vidéki plébánosok közpénzekbol való fizetéskiegészítésétol kezdve az egyházfinanszírozás új elveinek eroltetésén át az egyházak bejegyzésének diszkriminatív szempontokat eredményezo támogatásáig vagy az állam és egyház összefonódásának szimbolikus példáiig (Szent Korona, millenniumi zászlóáldások, a "történelmi egyház" amúgy is értelmetlen, de jogilag egyszeruen használhatatlan fogalmának hallgatólagos kiterjesztése stb.)

A jobboldal, különösképp az 1998-2002-es idoszakban a legkülönfélébb módon és formában instrumentalizálta az egyházakat és a vallási érzületet: részben imázsközpontok piárprogramjának megfeleloen önnön arculatának kialakításához használta azokat, részben közvetlen (olykor a legközvetlenebb) politikai érdekei mentén törekedett felsorakoztatni oket, s afféle propagandisztikus szerepet szánva az egyházaknak mintegy önmaga szócsövévé igyekezett formálni valamennyit, legalábbis az általa különös szeretettel "történelmieknek" becézett felekezeteket. Az egyházak politikai-hatalmi ambícióihoz, hatalmi legitimációjához a jobboldal maga járult hozzá az egyházaknak a hatalomból való rendkívül szofisztikáltan kifundált részesítésével, s preferenciáját a legkülönbözobb módokon igyekezett egyértelmuvé tenni: felelos politikusok egyház- és templomlátogatási és -avatási kedvének vagy politikusgyermekek megkeresztelésének nyílt propagandisztikus megjelenítésével éppen úgy, mint a közszolgálati szférában az alkotmányellenesség gyanúját kelto titkos háttér-megállapodásokkal (lásd pl. a Magyar Televízió elnökségének és nyolc [!] hazai egyháznak az együttmuködési megállapodását], egyes felekezeti felsooktatási intézményeket érinto, a hasonló állami oktatási intézményektol meroben eltéro kivételezésekkel és kedvezményezésekkel (az akkreditációtól az egyetemi tanárok kinevezésének gyakorlatáig), az egyházfinanszírozás elveinek és igényének újabb és újabb megfogalmazásával, vagy éppen közpénzek suba alatti nagyvonalú adakozásával.

A baloldal teljes lépéshátrányba került, s minthogy - legalábbis Magyarországon tradicionálisan - nincs is sok affinitása az egyházak és a hívo emberek megszólításához, fölemelt kézzel odébb kullogott, s csendben maga is elkönyvelte azt a politikai-ideológiai giccset, amit "ráolvasásszeruen" ma legfeljebb Európa egyes rendszerváltó országaiban, különösképp Magyarországon lehet (és illik) csak hangoztatni, s amit a jobboldal úton-útfélen nagyjából eme formában artikulál: minden jobboldali ember egyházához elkötelezett és mélyen vallásos versus minden baloldali és liberális ember ateista, s mint ilyen, dühödt antiklerikális.

Pedig nem így van. Sokféle egyház tevékenykedik ma Magyarországon, a hívek politikailag és világnézetileg rendkívül tarka összképérol árulkodó közösségeivel, amelyekben nem csekély létszámmal vannak jelen mondjuk a hitükhöz és vallási meggyozodésükhöz hu, ám egyházukhoz olykor meglehetosen éles kritikai attituddel viszonyuló baloldali vagy liberális elkötelezettségu keresztények.

(Nem változtat ezen a tényen semmit sem, ha sok esetben az egyház ezeket mint renegátokat, árulókat, elhajlókat és disszidenseket bélyegzi meg, legfeljebb felerosíti az egyház- és vallástörténetbol oly jól ismert régi reminiszcenciákat.) A mai Magyarországon nagyon sok vallásos ember él, akik hitükhöz huen ugyan, de meglehetosen szkeptikusan figyelik saját egyházuk "elkötelezett" pártpolitikai szerepvállalását, értékrendjének a társadalom egészére való ráeroltetésének vissza-visszatéro próbálkozásait, avagy a közvagyonból való egyre nagyobb részesedésének folyamatosan hangot kapó igényét és követelését. Ők azok, aki a XIX. századi magyar liberális-szabadelvu gondolkodók örökségét magukénak tudva - tehát éppen nem valamilyen dühödt egyházellenes attitudbol táplálkozva - a modern köztársasági eszményhez huen és a vallási és lelkiismereti szabadság elvéhez következetesen újra és újra felvetik állam és egyház elválasztásának szükségességét. Mert igaz ugyan, hogy a Magyar Köztársaság hatályos törvényei az elválasztás elvét pontosan és félreérthetetlenül deklarálják, ám a mindennapok gyakorlatában az összefonódás a legkülönbözobb módokon és formákban manifesztálódik. Nos, tehát ok azok, akik állam és egyház szeparációját nem öncélnak, nem is puszta retorikának tekintik, hanem - egyfelol - éppen saját egyházuk (valamennyi egyház és vallás) autonómiájának megorzése érdekében megfogalmazott elvnek és gyakorlatnak, másfelol ebben látják a modern európai állam világnézeti semlegességének legfobb garanciáját. És - egyebek mellett - ok azok, akik elvárják, hogy egy szociálliberális kormányzat bátran képviselje azon értékeket, amelyek együttesen éppen a modern demokrácia és a baloldali-liberális szellemiség megfellebbezhetetlen fundamentumát jelentik, s amely miatt a szavazófülke magányában egykor ezt az oldalt tisztelték meg bizalmukkal.

*

A bel- és külpolitikai eseményeket, történéseket és trendeket figyelembe véve e sorok írói két meghatározó területet tartanak kiemelten fontosnak és ebbol következoen megkerülhetetlennek. Az egyik az egyházpolitika, a másik a valláspolitika terrénuma.

Ami az egyházpolitikát illeti, elorebocsátván a lényeget, meglátásunk szerint a terület teljes depolitizálására kell törekedni, ám mindezt koncepcióval felvértezve, s semmiképpen sem annak hiányában. A cél, hogy az állam biztosítsa azokat a körülményeket és feltételeket, amelyeken belül az egyes egyházak és felekezetek s azok hívei szabadon gyakorolhassák vallásukból, lelkiismeretükbol, világnézetükbol és morális meggyozodésükbol fakadó hitéleti tevékenységüket. Az államnak a lehetoségekhez képest - azaz fokozatosan, de eltökélten - depolitizálnia kell az egyházügyet, ki kell vonulnia errol a tereprol, de úgy, hogy nem csatateret hagy maga után, hanem minden tekintetben szabad és kiszámítható mozgásteret. Hosszú évek kitartó munkájára és egy egyértelmuen megfogalmazott koncepcióra lesz szükség ahhoz, hogy a depolitizálás, azaz az "állam nélküli egyházügy" feltételei megteremtodjenek.

Mire gondolunk? Az egyik legneuralgikusabb kérdés az egyházfinanszírozás megoldatlansága, az újra és újra visszatéro finanszírozási igények és elvárások végtelenbe veszo sora; az új és újabb elvek és ötletek gyakorlatilag a rendszerváltás pillanatától kezdve "örökös" fogságukban tartják az államot, a mindenkori kormányokat és az egyházakat. E megoldatlanságnak és - valljuk be, sokszor mindkét oldalról burjánzó elvtelenségeknek - köszönhetoen gazdagon sarjadhattak azok az anomáliák, amelyek mentén egy-egy kormány a saját nagyúri kénye és kedve szerint közpénzekbol premizálhatta (vagy akár büntethette) az egyházakat. A kiszámíthatatlanság, a politikai hatalmi játszmák sanda kiterjesztése, az ellenorizhetetlenné és követhetetlenné váló közpénzek gyanús vándoroltatása, az "állam bácsi majd úgyis megsegít" szép emlékezetu szocialista reflexe, a saját erokre és eroforrásokra való koncentrálás hiánya, a hívek aktivizálásának elmaradása, a különféle számháborúk (az ellenorizheto és összlétszámát tekintve egyértelmu adófizetok "egzakt" népességétol a szenzitív népszámlálási adatok eredeti rendeltetésüktol eltéro módon, utólagosan különféle buvészmutatványokhoz való felhasználásukig) és még sorolhatnánk, mind-mind ezt a bizonytalan és kiszámíthatatlan, viszszaélésekre és inkorrektségekre annál inkább lehetoséget biztosító zavaros helyzetet idézték elo. Az egyházügy depolitizálásának egyik alapfeltétele egy fokozatos átmenetet biztosító finanszírozási rendszer kidolgozása, amelynek lényege a mindenkori kormányoktól és hatalmi konstellációktól független automatizmusok muködtetése, s amely az egyházak "közszolgálati" tevékenységének (oktatás, egészségügy, szociális feladatok ellátása, közgyujtemények fenntartása stb.) alanyi jogon járó normatív támogatásán túli hitéleti támogatás fokozatos megszüntetését és annak az aktivizált hívek általi finanszírozását tartja szem elott. A magyar társadalom dönto többsége - minden rendelkezésre álló közvélemény-kutatási eredmény szerint - egyértelmuen elutasítja az egyházak, helyesebben a hitélet közpénzek általi támogatását, illetve a hívekre bízná az egyházfenntartást.

Ezzel párhuzamosan jöhetne létre egy olyan állami közalapítvány, amely a pályáztatás másutt is bevált demokratikus módszerével (lásd például a kulturális támogatásokat, könyv- és folyóirat-kiadásokat stb.) bizonyos célirányos többletjuttatások felett diszponálna (pl. nem muemlék jellegu templomok rekonstrukciója stb.), s amelyeket ellenorizheto és ellenorizendo módon használnának fel.

De hasonló "automatizmusok" kidolgozására és muködtetésére van szükség az esélyegyenloség, az oktatás és az iskolarendszer vonatkozásában vagy akár az egyházak bejegyzésének ugyancsak sok vitát kiváltott területén. Az állam nem kiszolgálója (fejostehene), de nem is bírája és megítéloje az egyes egyházaknak és felekezeteknek, hanem egyfajta szolgáltatóként alkotmányos és törvényes "biztosítója" állampolgárai egyenlo jogok és lehetoségek alapján megszabott szabad értékválasztásának és vallásgyakorlásának. Ismételten hangsúlyozzuk: koncepció hiányában természetesen ezek és az ezekhez kapcsolódó, illetve ezeket kiegészíto feladatok nem hajthatók végre, legfeljebb a már eddig is tetemes romhalmaz, a megannyi sértettség és ignorancia, valamint a totális dilettantizmus okozta veszteséglista növelheto vagy bovítetten újratermelheto csupán.

Minderre szemet szúró példa az elmúlt hetek izgalmi állapotát jelentos mértékben növelo iskolafinanszírozási vita. Alig tizenegynéhány évvel a rendszerváltást s az egykori agyonpolitizált iskolarendszer depolitizálását követoen immár az egyház vette át a koordinálását saját, ám a költségvetésbol finanszírozott és államilag akkreditált oktatási intézményeinek újbóli átpolitizálására. Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy az iskola fenntartója és az állam között ne alakulhatna ki vitás helyzet, esetleg éppen a finanszírozást illetoen. Noha a vitatott szituáció éppen azért alakulhatott ki, mert az amúgy objektív és ellentmondásmentesen megjelenítheto számsorokat elfedi a minden oldalról elmaszatolt, éveken át elviselt, sot tudatosan megalkotott és persze elfedett kedvezmények, kivételek messze nem egyértelmu, elvtelen és indokolatlan rendszere. A számok objektívek, gondolhatnánk, csakhogy amint az egész egyház-finanszírozási rendszer átláthatatlan, ugyanúgy áttekinthetetlen és követhetetlen az iskolafinanszírozás is az egyes kormányok - meglehet - szántszándékkal megteremtett szám- és pénzdzsungelében. Ám az egyszeru tények szintjén eközben jól látható és érzékelheto - amint ezt immár alapos szociológiai szakmunkák is rögzítik -, hogy miközben az állami-önkormányzati tanintézetek szépen lassan a csod szélére kerülnek (lásd például az Eötvös Loránd Tudományegyetem rettenetes és egyre reménytelenebbé váló pénzgondjait versus a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem campusának feltuno prosperálását), addig az egyházi iskolák és tanintézetek pénzügyileg egyre biztosabb talajt tudhatnak a lábuk alatt, elorevetítve a már középtávon várható szakmai, társadalmi és világnézeti következmények és súlyos anomáliák egész sorát. De a világos és egyértelmu beszédet és a tárgyalásokat lefedte az átpolitizált légkör, ahol már valójában nem számokról és összegekrol folyt a vita, hanem ismételten és újra a pártpolitika medrébe terelodtek az érvek és az ellenérvek. Ennek csimborasszója volt az, amikor a korábbi iskolarendszerben kisdobosokként, úttörokként és KISZ-tagokként felcseperedett szülok gyermekeit immár Fidesz-közeli pártharcosokként és utcai gerillákként vonultatta fel az egyházi iskolák "depolitizált" vezetése.

Ahogy az egyházügy depolitizálása jól felfogott közös érdeke a társadalom valamennyi szereplojének, legalább ekkora érdeke az, ha a mindenkori kormány világos és következetes valláspolitikai stratégiával rendelkezik, amelynek kidolgozásában nem nélkülözheti a vallástudományban, a vallások történetében és jelenkori szerepében jártas szakemberek (történészek, szociológusok, vallásfilozófusok, valláspolitikusok, jogászok stb.) érto segítségét. Hihetetlen és elfogadhatatlan rövidlátásra vallana, ha napjainkban akadna olyan felelos politikai tényezo, aki nem érzékelné a mai világ mozgásából, tendenciáiból azt, ami immár (Huntington után, de Huntington elorejelzései nélkül is) teljesen világossá és egyértelmuvé vált. A vallások megszunését fennen hirdeto aufklérista vágyak és remények, amelyek még a XX. század 60-as, 70-es és részben 80-as éveiben is újra és újra megfogalmazódtak (s amelyek a vallási érzület lényegét, a vallás igazi természetét nem ismerték, avagy valamely posztmodern alapállásból bagatellizálták) teljesen alaptalannak és hamisnak bizonyultak. A szekuláris teória egyik atyjának, Peter Bergernek nem csekély önkritikától duzzadó megfogalmazásában: "Álláspontom az, hogy a vélekedés, amely szerint egy szekularizált világban élünk, hamis. A világ ma, néhány kivételtol eltekintve, éppolyan izzóan vallásos, mint bármikor volt, néhány helyen még annál is inkább. Ez azt jelenti, hogy a történészek és társadalomtudósok által megalkotott szakirodalom, melyet egyfajta "szekularizációs elméletként" emlegetnek, alapvetoen téves." Világosan és egyértelmuen kiderült, hogy a modernizmusnak nagyon is szerves része a vallás, amely nem az elorehaladott szenilitásban szenvedo, kissé elmeszesedett agyú Mari néni magánügye, hanem önmagát megújítani képes társadalom- és politikaformáló tényezo.

A modern világ szerves része - tetszik, nem tetszik - a teljes kizárólagosságot hirdeto vallási fundamentalizmus vagy a vallás lényegét, a vallási univerzalizmus alapveto tételét önmagában cáfoló, ámde mégiscsak létezo vallási nacionalizmus, és így tovább. E vallási mozgatórugók politikai és geopolitikai hatásmechanizmusának vizsgálata még csak gyerekcipoben jár, azaz inkább kullog az események után. Philip Jenkins, a terület jeles kutatója leszögezi: "épphogy a vallási változások a legjelentosebbek, egyenesen a legforradalmibbak a kortárs világban", majd hozzáteszi: "Nemsokára eljöhet az ido, amikor a vallási tényezok ezredfordulós figyelmen kívül hagyását komikusan rövidlátónak fogjuk érzékelni, épp annyira, mintha a XVIII. század elemzésébol melloznénk a francia forradalom említését." A CIA nemrégen közzétett, az elkövetkezendo évtized stratégiai kihívásait vizsgáló jelentésében ennek megfeleloen a vallási hátteru mozgalmak politikai eloretörését nevezi az egyik fontos, a kormányzatok számára komoly kihívást jelento tényezonek. Hozzájárult a jelenlegi helyzet kialakulásához az is, hogy a kommunizmus bukását követoen, az egymásnak feszülo két világrendszer szembenállásának megszuntével keletkezett ideológiai és értékrendszer-béli ur kitöltésére bejelentkezo egyházak szívesen térnének vissza ahhoz a gazdasági, politikai, oktatási, jogalkotói, erkölcsi, egyszóval: hatalmi pozícióhoz, amely a XVIII. század elotti premodern Európában megadatott nekik, s ennek érdekében eloretolt nemzetközi civil szervezetek, afféle "egyház- és vallásügyi véleményformáló élcsapatok" segítségét is szívesen igénybe veszik. A törekvések vegytiszta módon rajzolódnak ki az Európai Unió elhíresült alkotmányvitájától Buttiglione fellépésén vagy a spanyol állam és klérus egyre dühödtebb vitáján át egészen Törökország EU-s tagságának elkeseredett kontroverziáiig, ahol a cseppet sem mellékes, hosszú távon akár meghatározónak is felfogható alapveto kérdés éppen az, hogy van-e, lehet-e összefüggés hitvallás és Európához való tartozás között. De keveset ért a vitákból az a magyar politikai elit, amelyik nem érzékeli (vagy ha igen, akkor egyszeruen bagatellizálja), hogy mind az uniós alkotmány, mind Buttiglione elhíresült mondatai mögött (abortuszról, a nok szerepérol, a homoszexuálisokról) ugyanaz a szándék és törekvés húzódik meg: a sokszínu Európa civil közerkölcsének és jogfilozófiájának fokozatos "kiváltása" a valláserkölcs, a vallás- és a természetjog tételeinek egyre határozottabb "felkínálásával" és egyre elszántabb elotérbe helyezésével. Hiszen - s valamennyi esetben ez a lényeg - a tét az, hogy valamely (bármely) Európában meglévo vallás, világnézet vagy ideológia képes-e a saját értékrendjét mindenki számára követendo, alternatíva nélküli normatívává tenni. Nem kevesebbrol van szó, mint a politikai közösség alapjainak reszakralizációjára irányuló, újjáéledo törekvésrol.

Mindemellett a globálissá vált világ civilizációkat és vallásokat egymáshoz rendkívüli közelségbe hozó, a territoriális alaphelyzetet végképp megszünteto jellegébol következoen a vallások mint az egyes civilizációk legalapvetobb és legtradicionálisabb pillérei immár közvetlen közelbol tapasztalhatják meg egymást, s csak attitudbeli kérdés, hogy a vallási köntösbe rejtozött politikai szándék - és a missziós tudat - épp a tolerancia és a "másik megértésén és elfogadásán" alapuló mentalitásba és praxisba kanalizálódik, avagy a legszörnyubb és legkegyetlenebb fundamentalizmusba, a terrorizmus legmodernebb "vallási" formájába. "Teokrácia és vallási törvény, tolerancia és kisebbségi jogok, térítés és hitehagyás problémája lesznek a hazai és nemzetközi politika legmegosztóbb kérdései az elkövetkezo évtizedekben. (...) Csak remélhetjük, hogy az új Res Publica Christiana nem ütközik egy ugyanolyan militáns muszlim világgal, a Dara al-Islammal, máskülönben tényleg egy teljes fordulatot teszünk hátrafelé, és visszatérünk a tizenharmadik század legrosszabb idoszakaihoz" - írta Jenkins fentebb idézett munkájában két évvel 2001. szeptember 11-e elott.

A vallások közéleti követeléseinek fölerosödése - és tegyük hozzá: a vallási eroszak - azért olyan kérlelhetetlen, mert a vitatott kérdéseket egy sokkal tágabb, spirituális küzdelem részeiként kezeli, azaz egy abszolút skálán megjeleno dichotomikus ellentétként. Az az egyház, amely a mai világban a direkt politizálást tartja szem elott, s bármely fajta pártpolitika elkötelezett alakítója kíván lenni, túl a kérdés teológiai problémáin valójában fundamentalista vonásokat tükröz. A (párt)politikának a hatalomra irányultságából fakadóan lényegéhez tartozik a kizárásos jelleg. Mindez egy szakrális gondolkodással párosulva, azaz a politikai szituációnak valamilyen isteni-transzcendens jelleget adva, szükségszeruen vezet el ahhoz a manicheus-dualista világképhez, amelyben az én oldalam a legfobb Jó perszonifikációjaként tévedhetetlen és kritikával illethetetlen, a másik oldal viszont a legfobb Rossz reinkarnációja, azaz a szembenállás egyfajta szakrális-spirituális háború jellegét ölti. Ez a fundamentalizmus az alapja a saját értékek küldetéstudatból fakadó kötelezo kiterjesztésének, univerzálissá, egyetemessé és abszolút normatívává való tételének. Az Amerikai Egyesült Államok legutóbbi elnökválasztási kampánya során éppen errol a fundamentalista jellegrol tettek tanúbizonyságot azok az egyházak, amelyek kendozetlen nyíltsággal szálltak be a politikai küzdelembe.

A vallási politikai fundamentalizmus megközelítésében a modernitáshoz szervesen kapcsolódó, a felvilágosodás óta elterjedt szekularizmus és az azt képviselo államok a Gonosz eszközei, amelyek a káosz és a teljes morális szétesés állapotában leledzenek. A szekuláris állam mint olyan valójában egy démonikus hatalom fogságában van, amelybol ki kell szabadítani. "A küzdelmet az alapveto önazonosság és méltóság védelmeként fogják fel, egy spirituális konzekvenciákkal bíró kulturális háborúként", olvashatjuk Mark Juergensmeyer vallási agresszióról szóló fontos munkájában. A tipikus liberális szabadságjogok, például a szólásszabadság vagy az abortusz problémája ebben a megközelítésben nem pusztán közéleti kérdés, hanem egy sokkal nagyobb volumenu konfliktus része. A keresztény kultúrkörben a modern állameszme azon sajátossága jelent különösen nagy botránykövet, amely egyfajta pozitivista alapra helyezi a politikai és jogi berendezkedést "az egyház tekintélye, mint az igazság és a társadalmi önazonosság alapja helyett" (Juergensmeyer). Ahogy a szerzo fogalmaz a továbbiakban: az "egyház társadalom feletti intézményes-klerikális kontrolljának ilyen módon történo elvetésével meglazult a vallás társadalom feletti ideológiai és intellektuális szorítása is." E vallási irányzat képviseloi a "szekuláris kormányokat majdhogynem transzcendens szenvedéllyel gyulölik" és "olyan forradalmi változásokról álmodnak, amelyek eredményeképpen megalakulhatna egyfajta isteni rend azokon a romokon, amelyre a legtöbb szekuláris társadalom egyébként modern, egalitariánus demokráciaként tekint" - írja Juergensmeyer.

Ám ha valaki abban a tévhitben ringatja magát, hogy mindezek szörnyen távoli, Magyarországtól és annak belpolitikai valóságától kontinentális távolságra lévo kihívások, az rettenetesen téved, s éppen az Európai Unió esszenciális lényegét nem képes megragadni. Mert ma még csak érdeklodo újságolvasóként legeltethetjük tekintetünket egyebek között azokon a franciaországi beszámolókon, amelyek a fejkendo viseletét tiltó rendelkezések nyomán kirobbant disputákról tudósítanak, vagy az olasz, illetve német vitákról, hogy szabad-e vallási jelképet kituzni az állami iskola osztálytermének falára, ámde nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy jelezzük: nálunk is mint új EU-s tagállamban pillanatokon belül ilyen és ezekhez hasonló kérdések fogják lázba hozni a hazai közvéleményt, s a migráció, illetve a belole eredo új és eddig ismeretlen kihívások nem fogják Záhonynál elkerülni az országot, hogy aztán Hegyeshalomnál folytassák útjukat Bécs, München, Párizs, Amszterdam vagy Marseille felé.

A fenti összefüggések - tisztában vagyunk vele - természetesen alapos és átgondolt vizsgálatot érdemelnek, s jelen keretek között csak példaanyagként avagy illusztrációként szolgálhattak. De éppen ez az átgondolás, a részletes és sokoldalú elemzés és az összefüggések és tendenciák feltárása az, aminek az igényérol és szükségességérol egy valóban felelos kormány nem mondhat le. A koncepció hiánya nem pusztán a politikai elitet minosít(het)i majd puszta koncepciótlansággal, hanem végso fokon akár a friss és védeni, ápolni, óvni méltó demokráciát veszélyeztetheti és teheti ki annak, amit épeszu ember - legyen az vallásos vagy ateista, hívo vagy agnosztikus, jobboldali vagy baloldali - csak elutasítani tud.

(Buda Péter valláspolitikai szakérto, Gábor György vallásfilozófus)