XVI. Benedek pápa nemrég lezajlott németországi látogatásán fontos – a közeljövő történéseit befolyásoló – kijelentéseket tett a vallás és a tudomány kapcsolatára. Több alkalommal hangsúlyozta, hogy „ne helyezzük Istent a tudomány mögé". Értelmezése szerint ez nem vonja kétségbe a ráció szerepét és létjogosultságát. Sőt, mint állította „aki nem viselkedik ésszerűen, az 'isteni természet' ellenében cselekszik". Szándéka az, hogy „kibővítve a ráció fogalmának értelmezését, lehetővé tegye a napjainkban oly fontos őszinte párbeszédet a kultúrák és vallások között". A pápa logikájában az Istenhit is racionális, még ha ez a ráció nem is a tudományból eredeztethető. Mindez előre vetíti, hogy a vallás és a tudomány világértelmezésének békés-békétlen egymás mellett élése az érintettek által rendszeresen kinyilvánított kölcsönös tisztelet, és ezzel egyidejűleg, a rendre kirobbanó éles vitákban kifejeződő szembenállásként zajlik majd. Ebben a vitában pedig különösen fontos hadszíntérré válik a kozmológia antrópikus elvként elhíresült különös jelensége.

A megismerés trendjei

A világ sokféle arcát mutatja felénk. Gyakran tűnnek az eseményeket ésszerűnek, a történések állandóságot, a folyamatok kiszámíthatóságot mutatnak. Többnyire rácsodálkozunk arra, milyen pontosan is illeszkednek a dolgok egymásba. A világ várakozásunknak megfelelően válaszol tetteinkre. Ezért tekinthetjük környezetünket számításba vehető és felhasználható folyamatok rendszerének. Persze az is előfordul – nem is kevésszer - hogy csalatkozunk várakozásainkban. Olyan jelenség bukkan fel, amely ellentmond addigi ismereteinknek, olyan események következnek be, amelyek összeegyeztethetetlenek korábbi tapasztalatainknak. A világ ilyenkor kaotikus, érthetetlen, és kiszámíthatatlan arcát mutatja felénk. Egészében azonban mégis megszoktuk, hogy a világ nem teljesen véletlenszerű, az események nem vehetnek tetszőleges fordulatot. Ameddig csak ellátunk a Világegyetemben, a dolgok szilárd belső szerkezettel rendelkeznek, és azonos törvények igazgatják. A meglökött tárgy a Marson is előbb vagy utóbb megáll, az alma a Tejút másik szegletében is leesik a fáról, és nem fel esik rá. Az embert ezért régóta izgatja a kérés: miért éppen olyan a világ, amilyen?

A kérdés azért indokolt, mert a világ lehetne a megismerttől eltérő. A törvények – elvileg - lehetnének másfélék, a dolgok ölthetnének más formát, a jelenségek végbe mehetnének másként is. Az „épp így lét" tehát magyarázatra szorul. Magyarázatként gyakran az egyik miért-et visszavezetjük egy másikra. A tó azért fagy be, mert lehűlt az idő, az idő lehűlt, mert tél közeleg stb. Így a miért-ek, és a magyarázatok egész láncolata jön létre. Az egymásra utaló és egymást megvilágító magyarázatok hálószerűen összekapcsolódva elméletet alkotnak, amely jelenségek egész csoportját értelmezhetővé teszik. Ám idővel az elméletek kitüntetett csomópontjaira is rákérdez a tudós. A miért-ek sorozata így egyre mélyebben fekvő és egyre alapvetőbb alapvetőbb miért-ekig vezet el. Így végül a kíváncsiskodó elme előbb vagy utóbb eljut a végső – a világ alapszerkezetére és alapfolyamataira vonatkozó - miértekig.

Az idők folyamán sokféle magyarázatot munkált ki a kezdetben csupán szemlélődő, majd egyre többet megismerő és a természetet gyakorlatilag is faggató ember. E sokféle magyarázat azonban végső soron két alapvetően eltérő lehetőségre épít: "istennel" vagy "istentelenül" próbálom értelmezni a világot. Az „istenes" megoldások jellemzője, hogy a létezést magát, és annak konkrét formáját, a létezést megtervező, előidéző szellemi lény alkotásának tekinti. A szemünk előtt feltáruló természetet a hozzá képest külső, tőle független, de rajta hatalommal bíró létező magyarázza. Mindent, amit az ember a létezés "csodájának" lát: a létet magát, a szépséget, a tervszerűséget, az összhangot, a természet feletti lényre vezeti vissza. Az "istentelen" modell szerint viszont a létezés és különös megnyilvánulásainak magyarázatához nem kell külső okot feltételeznünk. A világ önmaga oka. Lét maga és a létezés folyamatai nem önkényesek. Az események menetének szabályosságai, a kaotikus események változatosságát szűkítő törvények magának a természetnek a tulajdonságai. A változás és a fejlődés az anyag belső tulajdonságaiból, szerkezetéből következik.

A megismerése jól kitapintható utat követ. Az ember először a változások káoszában névvel látja el a számára fontos és stabilnak tűnő jelenségeket. A „mi?" kérdésre adott választ követően, a „hogyant", a fogalmilag megragadott jelenségek kapcsolatait igyekszik azonosítani. Így alkotja meg mondjuk a jól ismert Newton törvényt (P = m*a), amely összefüggést teremt az erő, a tömeg és a gyorsulás között. A „hogyan?" kérdésre adott válasz azután - nem mellékesen - hozzásegíti a társadalmat, hogy gyakorlatilag is hasznosítható eszközöket alkosson. Végül, az ember eljut a „miért?" problémájához. Választ keres a környező világ törvényszerűként leírt, többnyire ésszerűnek tűnő szerkezetének okára. Magyarázatot keresve a világ „épp így létére" egyre mélyebben fekvő okokhoz jut, mígnem a lét végső miértjeihez ér el.

Az idők folyamán sajátos munkamegosztás alakult ki az „istenes" és az „istentelen" megközelítési módok között. Az „istenes" megközelítés fenntartotta magának az alapvető „miért?"-re való válasz jogát, és cserében átengedte az „istentelen" tudománynak a „mi?," és a „hogyan?" elemzését. A (természet)tudomány az elmúlt 500 év folyamán egyre több területen és mind sikeresebben adott az anyagi világban gyökerező, és kísérletileg is ellenőrizhető, sőt gyakorlatilag is alkalmazható értelmezéseket adott a világ jelenségeire. Ám a végső kérdések – a világ alapvető szerkezete – kívül maradt a vizsgálódásainak körén. Részben óvatosságból, - nem akarta magára haragítani az Istenes megoldások világi és szellemi hatalmasságait – részben, a tudatosan vállalat kételkedés okán, tartotta távol magát a tudós az olyan kérdések kutatásától, amelyek nem látszottak megközelíthetőnek addig kifejlesztett eszközeivel. Ezen a helyzeten az evolúció darwini modellje hozott lényeges változást. A keletkezés és a struktúra kérdései az élők, és részben a társadalom világában értelmezhetővé váltak az evolúciós modell alapján. Ám a világ alapszerkezete továbbra is kívül esni látszott a tudomány szféráján.

Az antropikus elv.

Néhány évtizede azonban egy érdekes probléma – a világegyetem különös „életre-hangoltsága" - kikerülhetetlenné tette az „épp így lét" tudományos elemzését. A kutatók meghökkenve figyeltek fel a világegyetemnek, az élőlények és az ember létezése szemszögéből tekintett különös „finom-hangoltságára". A „finom-hangoltság" szóösszetételben a hangoltság arra a tényre utal, hogy az élet és a tudat jelenléte a világegyetemben néhány természeti állandó konkrét és meghatározott értékének következménye. Ha világegyetemünkben az anyag mennyisége, a magerők erőssége, az elektromos és a gravitációs erő hányadosa vagy éppen a dimenziók száma más lenne, mint amennyi, - és jelenlegi tudásunk szerint elvileg lehetnének - egyszerűen nem létezhetnének atomok, nem jöhettek volna létre csillagok és bolygók, nem alakulhatott volna ki a Föld, következésképpen az élet és az ember sem létezhetne. Vagyis, az fizikai állandók aktuális értékei éppen olyan értékeket vesznek fel, - mintha éppen arra lennének „beállítva" - hogy az élet létrejöhessen. A finom jelzőt az indokolja, hogy a természeti állandók aktuális értékei a szinte végtelen lehetőségek spektrumának hihetetlenül pontosan „kiszámított" helyére esnek. A gravitáció és a mikro-fizika erőit 36 nagyságrend választja el egymástól, és ha ezen az leképzelhetetlenül tág spektrumon az erők csak kevéssé is más értéket vennének fel, akkor lehetetlen volna az atomok, a bolygók, és az élet létrejötte.

A jelenségnek a megnevezésére, majd - sokan ezen túllépve - magyarázatként hivatkoznak az ún. antropikus elvre. Az antrópikus elv – S. Hawking megfogalmazásában - „azon elképzelés, amely szerint a Világegyetem azért olyan amilyennek látjuk, mert ha más lenne, akkor nem létezhetnének benne olyan lények, akik képesek megfigyelni". Az elvnek két – az un. erős és az un. gyenge típusú – eltérő következményű értelmezése ismert. Az erős antropikus elv azt mondja ki: a világ szerkezete azért olyan amilyen, mert valaki - éppen az élet (és az ember) létrejövetelének érdekében - éppen ilyenre formálta. Ebben a logikában az Univerzumunk pontosan arra a célra lett tervezve és kialakítva, hogy értelmes megfigyelő létrejöhessen. Sőt, vannak akik még innen is tovább lépnek, felkínálva az antrópikus elv egy un. „végső" változatát ( final anthropic principle), amely azt állítja, hogy az intelligens életnek létre kell jönnie, és ha egyszer létrejött soha nem halhat ki. Ezt a fajta érvelést a legtöbben a teológiai magyarázat alig maszkírozott változatának tekinti. A gyenge antrópikus elv mindössze azt állapítja meg, hogy a kozmikus állandók megfigyelt értékei hihetetlenül pontosan olyanok, amelyek egyedül teszik lehetővé az élet kialakulását. Ez a rendkívül valószínűtlen, mégis létező finom-hangoltság magyarázatot követel.

Csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy az elv kifejezésnek különféle értelmezése ismert a tudományban. Az elv gyakran egyszerűen egy felismert tény, vagy szabály megnevezése. A Pauli elv - amely kimondja, hogy az elektronok mindig a még betöltetlen legalacsonyabb energiaszintet foglalják el – a példa kedvéért, felfogható egy a kísérletekben feltáruló szabályszerűség megnevezéseként. Ám hivatkozhatunk rá a szabályszerűséget magyarázó okként. Ebből a szempontból egészen eltérő a gyenge és az erős antrópikus elv következménye. A gyenge antrópikus elv pusztán megnevezi a finom-hangoltság tényét – és ezzel szinte felszólítja a kutatót a további elemzésre. Az erős értelmezés viszont - még óvatos megfogalmazásban is – egyértelműen az „értelmes tervezésre" utal. Ezzel pusztán feleleveníti és az új helyzetre átfogalmazza Paley nevezetes - a sétányon heverő óráról a bölcs tervezőre következtető - gondolatmenetét. Míg azonban Paley a szem „csodálatosan" célszerű szerkezetére hivatkozva látta bizonyítva Isten létét, az (erős) antrópikus elv a Világegyetem „életre-hangoltságára" utalva veti fel az értelmes tervezettség alternatíváját.

Ezen ok miatt nem különösebben népszerű a természettudósok körében az antrópikus elv. Sokan úgy vélik, amikor az elvet nem pusztán egy tapasztalati tény megnevezésére, hanem magyarázatként alkalmazzák ezzel kaput nyitnak tudománytalan értelmezések előtt. Sőt, - és ez az, ami igazán zavaró - ha elfogadjuk ezt a típusú „magyarázatot", ezzel egyben le is zárják az utat egy tudományosan érdekes probléma vizsgálata előtt, anélkül, hogy bármi tisztázódott volna. A tudós számára úgy tűnik, hogy Isten, aki korábban – ha nem is saját jószántából - eltávozott az ajtón, most visszamászni látszik az ablakon. Ám akár tetszik, akár nem, a világegyetem finom-hangoltságának ténye magyarázatra szorul. Vegyük tehát számba a világ végső szerkezetének magyarázatánál szóba jöhető lehetőségeket.

A világ „istenes" modelljei

A világ-magyarázatok egyik típusát az „istenes" modellek alkotják. Ezek mindegyikében közös, hogy a létezés oka, az anyagi világ teremtője, a fő mozgató, a változások mögött álló dinamikus elem – Isten. Ő a létezés oka, a törvények forrása, a történések meghatározója, és a világban levő szépség alkotója. A nekünk megjelenő anyagi világ az Ő folyománya. Ám fokozatosan három - közös tőről fakadó, az idők folyamán mégis elkülönülő - modellje alakult ki ennek a koncepciónak. E három, időben egymást követően kialakult modell - némi túlzással - az emberi megismerés lépcsőfokait tükrözi, az absztrakció egyre fejlettebb szintjeit jeleníti meg. Ez a három modell: a Biblia Istene, a Filozófusok Istene és a Kozmológusok Istene.

Az első modell az átlagember lelkéhez leginkább közel álló, mindenható szellemi lény: a Biblia (vagy más Szent Könyvek) istene. Ez az Isten mindent tud, mindent előre megtervez, minden részletet eleve elrendez, mindenért felelősséget vállal és mindennek értelmet ad. Ez a sokakban a felnőtt korig élő gyermek istenének modellje: bölcs, öreg, megértő, megbocsájtó, de szigorú apa, akihez a bajban segítségért, tanácstalanság esetén útmutatásért fordulhatunk. Jutalmazó és büntető hatalma mindennapi életünk része, befolyásolva a hívő viselkedését. A miértekre választ adó teremtés-története meseszerű, átélhető, hihető, és könnyen befogadható. A hitetlenkedő ember meggyőzésére az Isten néha a hétköznapi tapasztalattal, majd a természeti törvényekkel nem magyarázható eseményeket – csodákat – produkál. Előbb felfüggeszti, majd kedve szerint újra visszaállítja a törvények hatalmát. (Az persze elgondolkoztató, hogy a tudomány előrehaladtával egyre kevesebb az isteni, és egyre több a tudományos „csoda".)

A második Isten-modell az újkor ismereteinek szintjén formálódott ki: ez a newtoni mechanika elvein nyugvó Órásmester Isten. A filozófusok istene racionális lény: az általa teremtett világ ésszerű – és megismerhető - törvényeknek engedelmeskedik. A világ szerkezet: abszolút szükségszerű okozatok és következmények egymásba kapcsolódó hálója. A konstrukció kezdetben óraszerűen mechanikus, azután cseppfolyósan kémiai, végül élően organikus, de ezzel együtt szerkezet. Ám az ember, - miközben teste szerkezet - tudata és alkotóképessége túlmutatni látszik a mechanikán, azzal nem magyarázható. Ezt a valamit - az érző és gondolkodó lelket - Isten adja hozzá. Isten megtervezi a világ fő vonalait, aztán „beindítja", és hagyja azt működni. Nem avatkozik bele az általa megalkotott törvények által kormányozott világ történéseibe. Madách ezeket az első szavakat adja az Úr szájába: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell." Ez a felvilágosodás istenképe. Ez az egyre többet tudó, mind biztosabb ismeretekkel rendelkező, a törvények hatását megismerő, saját sorsát formálni akaró, de a végső kérdésekben bizonytalan ember világképe. A Biblia Istene „főállású": folyamatosan intézi a „dolgokat". Nincs szüksége evolúcióra. A filozófusok Istene „mellékállású": időnként beavatkozó karbantartó. Ő már „kiadhatja" a változások generálását az evolúciónak. Ebből adódik azután, hogy aki viszont elfogadja az evolúciót, az „legfeljebb" a filozófusok isten-modelljét vallhatja.

A harmadik Isten-modell a 20. század közepétől folytatott kutatások eredményeként formálódott ki – a kozmológusok Istene. A modell elfogadja, bár szinte a felismerhetetlenségig „elkeni" az Isten létét. Már sem a részletek, de még a világot mozgató sokféle erő sem tartozik hatókörébe. Pusztán néhány kozmikus állandó – erre utal Martin Rees „Csak hat szám" című könyve - értékének a beállítása a Teremtő feladata. A kozmológusok Istene tehát már „csupán" a létezésért magáért, valamint a természet néhány állandójának értékéért, és kapcsolatáért felelős. A Teremtés, ezek meghatározása, s ezzel azután minden elintézettnek tekinthető. A világ a továbbiakban a maga törvényei szerint működik addig, ameddig. Az élet és a tudat lehetőségét/lehetetlenségét, (de nem konkrét formáját) az anyag szerkezetét „kifeszítő" alapszámok "Teremtéskori" értékeinek „beprogramozása" szabja meg. Ezt az Istent a konkrét dolgok esetleges, és véletlenszerű formái hidegen hagyják. Nem érdeklődik teremtménye iránt: vagy más világokkal törődik, vagy csak saját magával törődik. Némi túlzással mondhatnánk, hogy úgy viselkedik, mint aki nyugdíjba vonult. Ez az olyan ember istenképe, aki meg akarja ismerni a világot, nem kételkedik abban, hogy a világot mozgató törvények meg is ismerhető, de vágyik valami végső magyarázatra.

A világ „istentelen" modelljei

Az isten nélküli világ-modellek abból indulnak ki, hogy a létezés önmaga oka, és a jelenségek a világból magából meghatározhatók. A világ nem kaotikus a szónak abban az értelmében, hogy bármi megtörténhetne benne. A lehetséges történéseket különféle törvények korlátozzák. Vannak közöttük abszolút előre-látást lehetővé tevők. Vannak azután olyanok, amelyek csupán valószínűségi előrejelzésre adnak alapot. Végül olyanok is léteznek, amelyek csak leszűkítik a kaotikus jelenségekre vonatkozó lehetséges kijelentéseket. Ám mindegyik modell abból indul ki, hogy a természeti jelenségek - ide értve a világegyetem alapvető szerkezetét, az életet, az embert és a tudatot - magyarázatához nem kell a világon kívül álló, azt mozgató és meghatározó, és ebben az értelemben természetfeletti létezőt feltételeznünk.

Ám az alapvető azonosságon belül a végső szerkezetre vonatkozó három modell különbözik is. Az első - a végtelen világok véletlen modellje - tulajdonképpen kitér az életre-hangoltság kérdésére adandó válasz elől. Nem kívánja magyarázni – mert úgy gondolja nincs ilyen, vagy nem tartja fontosnak - hogy mi az oka a világ "épp így" szerkezetének. A második megoldás feltételezi, hogy a végső miértek visszavezethetők egy - ma még nem ismert, de elvileg megismerhető, bár lehet, hogy a maga teljességében mindörökké feltáratlanul maradó - nem pusztán leíró, de megmagyarázó elméletre. Végül, a harmadik modell feltételezi, hogy van olyan természeti törvény - mondjuk, az evolúció - amely magyarázatot szolgáltat világunk szerkezetének végső miértjeire, épp így létére.

A véletlenre alapozó modell végső válasza az, hogy mivel végtelen számú világ létezhet a végtelen térben és időben, így bármi megeshet (megeshetett, vagy meg fog esni) hiszen a világok valamelyikében bármi - a szó szoros értelemben minden – megtörténhet. A valóságot - az összes lehetséges könyvet tartalmazó a Borges-könyvtárhoz hasonló – „Kozmikus Tájként" (Cosmic Landscape) kell elképzelnünk, amely az összes elvileg lehetséges Univerzumot tartalmazza. Ebben a modellben emberi létezésünk alapja - az univerzális állandók különös egybeesése – valószínűtlen ugyan, de végső soron lehetséges: végtére is a világok számossága végtelen, és bárminek a kialakulásához végtelen idő áll a rendelkezésre. A bennünket körülvevő világ azért olyan, amilyen - azért léteznek napok és bolygók, a bolygók egy részén különös geológiai feltételek, ezeken bioszféra, majd értelem - mert a végtelen számú lehetséges Valóságok egyik konkrét szegletében, a helyi feltételek – a Nagy Bummok, és Nagy Reccsek végtelen sorozatában - véletlenszerűen, de éppen az életre-hangoltság konkrét értékeit kiformálva rendeződtek újra. A bibliai Isten szerepét egy véletlen-szám generátor veszi át. Ha "ez" kialakította az induló feltételeket akkor innen kezdve a természeti folyamat szükségszerűségével fut végig az eseménysor egészen az létező törvények meghatározta végéig. Majd a véletlen-szám generátor az új természeti állandók létrehozva, új világegyetemet alkot, amely új fejlődésvonallal, és és új végkifejlettel jellemezhető.

Az "Istentelen" megoldások másik lehetősége a „Minden elmélete", amelyet néha egy Világegyenlet (esetleg Egyenlet-rendszer) formáját ölti. Egyes kutatók reménye szerint egy ilyen egyenlet világossá tenné, - a matematika szükségszerűségével magyarázná - miért éppen ilyenek a létezést meghatározó állandók. Ez az egyenlet/elmélet - legalább is azok számára, akik bíznak benne és kutatják - elvileg nem egyszerűen leírná a világ szerkezetét, hanem egyben magyarázatul is szolgálna arra, hogy miért ilyen és nem más az általunk érzékelt létezés (és ami még e mögött van) struktúrája. Ebből a mindent magyarázó egyenletből/elméletből választ kaphatnánk arra, miért ennyi dimenziós a világ, mint amennyi, miért éppen olyanok a fizikai állandók értékei, amilyenek, esetleg miért éppen ezek és ilyenek az alapvető állandók stb.

A harmadik - sokak szerint - szóba jöhető megoldás: az evolúciós modell alkalmazása a Valóság egészére. Az evolúciót gyakran a miértek tudományának is szokták tekinteni. Ez a jelző arra utal, hogy a biológiában de egyre több tudományterületen is valamely első pillantásra érhetetlen - néha kifejezetten értelmetlen - jelenség miértjére a választ egy evolúciós történet bemutatása adja meg. Ez az evolúciós eseménysor részleteiben tárja fel és mutatja meg az "éppen így lét" történelmi kialakulását, a véletlen és törvényszerű hatások egybefonódását. Az evolúciós modell működéséhez meghökkentően kevés dolog szükséges: a létezést generáló minta, a változatosság és a szelekció. A változatosságot többnyire az öröklődés és a mutáció hozhatja létre. A zsiráf-nyak hosszúságának magyarázatához tehát elegendő, ha a zsiráfnyak öröklődik, a zsiráf-populációban a nyakak nem egyformák, a hosszabb zsiráfnyaknak adott környezetben bizonyos versenyelőnye van, így a környezet nyakhossz szerint (is) szelektál.

Tessék választani...

A végső miértekre választ keresve lényegében mindenki ezekből a modellekből válogat. A választás azonban nem szükségképpen a tudományosan igazolt tények meggyőző voltától függ. A kérdés az, mi meggyőzőbb a választ kereső személy számára: a biztosként hirdetett, de bizonyítatlan hit, vagy a bizonyítható, (sőt, kísérletileg is ellenőrizhető), de folytonosan megkérdőjelezett, így végső bizonytalanságot magában rejtő válasz. Van aki a hitből fakadó végső bizonyosság reményét választja. Van, akit a kísérlet és a kételkedés végtelen sorozatának – a Cauchy tétel szerűen - az igazsághoz tartó konvergenciája lelkesít. Sokan vannak akik – miként a pápa legutóbbi megnyilatkozásiban - elismerik ugyan a tudomány eredményeit, de számukra nem jelent megnyugvást a tudomány minden addigi eredményben való kételkedése. Érzékelik a hit korlátjait, ezzel együtt a végső dolgokban való abszolút bizonyosság érzését megnyugtatóbbnak érzik, mint a tudomány önmagát (és legnagyobb alakjait) sem kímélő folyamatos kritikáját.

Ki-ki ezek egyikét vagy másikát tartja a maga számára elfogadhatónak, logikusnak, elképzelhetőnek és valószínűnek. Van, aki többet is összekombinál, és az is megesik, hogy valaki kénye-kedve szerint válogat belőlük. Azt gondolom nem kérdőjelezhető meg az emberek joga, hogy maguk alakíthassák ki saját világmodelljeiket. A végső modellekre is érvényes: ízlések és pofonok különbözők. Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, a világ-modell választásnak következményei vannak. A Biblia Istenének - az Írás betűi szerinti - modelljét elfogadva szükségképpen kerülünk szembe a tudomány eredményeivel. Ennek az Istennek nincs szüksége evolúcióra, sőt, az evolúció zavaróan szorítja ki Őt a természet és a társadalom bizonyos szféráiból. Emellett a Biblia antropomorf Istene túlságosan korlátozza a modern társadalom emberének – legalábbis egy részének - személyes szabadságát. Megvonja azt a felelősséget, amit sokan vállalnának, és elveszi azt a döntés jogot, amit sokan nem szívesen engedek át másnak.

Az Öreg Órásmester newtoni Isten-modellje összeegyeztethető a tudomány eredményeivel és megfelel a polgári társadalom szabadság képének is. Ez a Teremtő felelős mindazért, ami létezik, de nem korlátozza végletesen a cselekedeteket. Létrehozta azt, ami van, megadta a kezdet formáját, beállította a fejlődés irányát, de utána kivonult a létezésből. Még az is elképzelhető, hogy "átad" számunkra erkölcsi elveket, és fenntartja magának a jogot, hogy a "végén" ítélkezzen. Ám egészében békén hagyja teremtményeit, alakítsák saját kedvük szerint sorsukat. Támasztékot nyújt, eligazodási pontot ad, hivatkozási alapot jelent. Nem zsarnoki apa, hanem szerető szülő, aki a bajban felkereshető és tanácsokkal lát el, miként oldjuk meg problémáinkat. Ami a tudományt illeti a végső kérdések kivételével nem korlátozza a kérdezés jogát, és szabad utat enged a tudomány fejlődésének, beleértve az evolúciót.

A Kozmológusok Istene számára a Teremtés, néhány alapérték „beprogramozásában" merül ki. Ezt követően Isten teljes mértékben magára hagyja a világot, mintegy örökre kivonul abból. Szabad utat enged a tudománynak, amely talán csak egyetlen kérdésre nem tud válaszolni: miért a lét van, miért nem a semmi. Ám ez az Isten a legtöbb ember számára elképzelhetetlenül absztrakt. Az, hogy az Intelligens Teremtő csak néhány természeti állandó konkrét értékét „állította be", ezzel elintézte az egész Teremtést, majd örökre magára hagyta a világot, hadd fejlődjön saját alapján, ez – bocsánat a fogalmazásért – kissé snassz. Nem elképzelhetetlen, de a hétköznapi vallásos ember szemszögéből túl távoli, és kevéssé megfogható.

Az Isten nélküli világmodellek között a – kizárólagosnak tekintett - véletlen modellt - személy szerint - elégtelennek érzem. Túl ad-hoc-nak tűnik a Világunk születésének a véletlenek sorozatán alapuló megoldását. Hiányérzetet kelt bennem a világ, az élet létrejöttének vagy a tudat kialakulásának csupán az események esetlegességén alapuló megoldása. Szegényes az a magyarázat, hogy ha elég sok időt várok, akkor megtörténhet minden, és persze mindennek az ellenkezője is. Ettől persze még lehet igaz. Ezzel együtt számomra a véletleneken alapuló modell nem indokolja a végső miért-et, pusztán mint egy axiómát definiálják. Lehet, hogy nem is kell magyarázat, bár nekem igényem van rá. A magyarázatként felkínált modell tulajdonképpen úgy érvvel a miért mellett: miért ne? Vagyis azzal magyarázza a valóságost, hogy nincs, ami a létezését kizárná. Nem szükségszerűként, hanem lehetségesként értelmezi. Márpedig az, hogy valami lehetséges, egy bírósági tárgyaláson sem fogadható el bizonyítékként. A véletlenre alapozó modell valószínűtlenné teszi azt, amit szükségszerűvé, vagy legalább is törvényszerűvé kellene tenni.

Az isten nélküli világképek másik végletének érzem a "Világ-egyenlet" megoldását. Ez szinte összecseng a "Csak hat szám" absztrakt Istenével. Innen nézve egy világegyenlet, onnan nézve egy abszolút absztrakt Isten. Egy kicsit panteista: a dolgok úgy és csakis úgy lehetnek, ahogy vannak, mert a világegyenlet belső összefüggései ezt követelik meg. Ezzel együtt a végső struktúrát meghatározó Egyenlet tartalma matematikai összefüggésekre vezetődik vissza. A végső miért-re a válasz egy matematikai szükségszerűséggel rendelkező képlet. Pedig ez a megoldás kétségtelenül rendelkezik fontos előnyökkel. Ott van mindjárt a szépség. A tudósok szemében – és ez a hétköznapi emberek számára lehet meghökkentő – az egyenletek esztétikai szépsége sokszor a kísérleti tényeknél is fontosabb érv. Ám van egy – legalábbis számomra – komoly hátrány: az épp-így létre nem érzem elegendőnek a magyarázatot. A „minden-elmélete" azt mondja: nyugodj bele, nem is lehetett volna más a világ, mint amilyen. Ezt a magyarázatot, - a képlet esztétikumával együtt - bár meg lehet szokni, szegényesnek érzem. A probléma egyebek mellett az, hogy az egyenlet - mint mindig - nem magyaráz, csupán leír. Megmondja, hogyan történek a dolgok, tisztázza a fennálló kapcsolat jellegét, de nem magyarázza a miért-et.

Nekem személy szerint a legszimpatikusabb – nézzék el nekem, hogy olyan fogalommal élek, amelyet a tudományban nem illik használni – az evolúción alapuló modell. A tudomány elmúlt évszázada fejlődését alapul véve ezt látom a leglogikusabbnak és leginkább valószínűnek. A tudomány fejlődése ugyanis azt igazolja, hogy az evolúció alkalmas a különféle dolgok miért-jét megmagyarázni. Az evolúció keretet ad a véletleneknek, és az új kifejlődését ha nem is szükségszerűvé, de törvényszerűvé teszi. Nincs előre eleve eldöntött végállapot, de vannak kivirágzó lehetőségek. Miként az élettelen és élő természet sok, szokatlan jelenségére a válasz egy-egy különös, a kialakulást magyarázó történet.

Az elmúlt évek érdekes új fejleményeket hoztak ezen a téren a kozmológiában. Míg egy évtizede a kozmológusok kisebbsége vallotta: sok Univerzum létezhet, ma a mainstream tudomány kutatási tárgyává vált a Multiversum. Ha pedig sok Univerzum létezik, és ezek a bennük lezajló folyamatokat – illetve az ezeket korlátozó fizikai állandókat – tekintve különbözők, akkor együtt van az a feltétel, amelyek keretei között az evolúció működőképes. Az új Univerzumok folyamatos születésében szerepet játszhat az evolúciós jellegű kiválasztódás. Lee Smolin elemzéseiben világosan utal a kozmikus természetes szelekció („cosmological natural selection") jelenségére. ^{A jelenlegi világegyetem struktúrája és folyamatai részben vagy egészében a Multiversum struktúrájára vezethetők vissza, miként az elektron tömege a kristályrácsban. Ezzel egyébként kapcsolat teremthető a létező Univerzumok és a létrejövő új Univerzumok között, amely – mint az kozmikus „öröklődés" alapja - az evolúció harmadik fontos feltétele. Az evolúció nem más, mint az anyag azon tulajdonsága, hogy a létezők változatosságát a feltételek szelektálják. Így a létezők mintaösszetétele – esetünkben a természeti állandók, és működési szabályok – folytonosan változik. Ennek során törvényszerűen jöhetnek létre antrópikus tulajdonságú Univerzumok, sőt esetleg a Multiverzum feldúsulhat antrópikus tulajdonságú Univezumokban.}

Az evolúciós modell talaján egyébként részben összekapcsolódhat a három „istentelen" modell. Az evolúciós pszichológia alapítói – Leda Cosmides és John Tooby – úgy szemlélik a valóságot, hogy abban a valóságosan létező struktúrák részben az evolúció által formált adaptációk, részben az adaptációk következményei („melléktermékek"), részben pedig az adaptációktól függetlenek véletlenek által formálódtak olyanná, mint amilyenek. Ebben az értelemben a Valóság evolúciós modelljében elképzelhető bizonyos adaptációk (adott feltételekhez leginkább illeszkedő megoldások), ezeknek melléktermékei (vagyis ezekből következő törvények, struktúrák, és dolgok), végül pedig a kozmikus véletlenek által kialakított egyedi törvények, struktúrák, és dologi elemek együtt-létezése.

Tudomány és/vagy hit

A világ modelljeire vonatkozó helyzet a régi korok építészetének problémáját idézi. Sokáig, a technológia fejletlensége miatt, az épületek kupolájának legtetejére beillesztett zárókő, - amely összefogja és stabillá teszi az egész építményt – nélkülözhetetlen volt. Ha ezt elhagyták, vagy kiemelték volna, az egész építmény összeomlott volna, ezért is ragaszkodnak hozzá. Ám a technológia fejlődött, és így a zárókő elhagyhatóvá vált, bár az építményt folyamatos re-konstrukcióra szorul. Egyre többen vannak – bár meglehet még mindig kisebbségben – akiket a tény, hogy az épületet folyamatosan re-konstrukció alatt áll nem különösebben izgat. Számukra megnyugvással szolgál, hogy bármely, nem megfelelőnek minősülő tégla, gerenda, sőt fontosabb tartóoszlop kiemelhető és kicserélhető egy tartósabbal. Egy ilyen építményt biztonságosnak és stabilnak éreznek.

Isten sokaknak zárókő – összetartja a világot és végső magyarázatul szolgál. Az ilyen embereknek a tudomány minden újonnan felmerülő kérdésekből mindig ugyanaz jut eszébe – a kérdésre a válasz Isten léte. Mások meg – mint magam - úgy tekintenek ezekre a kérdésre, mint a tudomány segítségével megoldandó problémára. Az antropikus elv lehetséges értelmezéseit kutatva, minden azon múlik tehát, minek tekintjük az elvet: kérdésnek vagy válasznak. A tudomány, az elvként elhíresült tényt, válaszra váró kérdésként fogja fel. A hívő ezzel szemben az elvet Isten létének bizonyítékaként értékeli. A tudós kíváncsiságát felkelti az elv – vagy bármely más tisztázatlan probléma - mögött meghúzódó kérdés. A hívő ezzel szemben megnyugszik, befejezi a kérdezősködést, sőt zavarja ha valaki rákérdez az általa nyilvánvalónak tekintett dologra. A tudós számára az elv egy ismeretlen térségre nyíló kapu, amely hívogat: érdemes mögém bepillantani. A hívő számára az elv egy kutatási irányt lezáró, „behajtani tilos" tábla.

A tudományban nem ritka, amikor egy jelenség – gyakran a élet vagy a természet szembetűnő célszerűsége, vagy tervszerű volta – kiváltotta az egymással szembeálló értelmezések vitáját. Ilyen eset volt, amikor a múlt század első felében sérülni látszott az energia-megmaradás a mikrofizika egynémely jelenségében. Voltak, akik feláldozták volna a megmaradási elvet, mások inkább arra következtettek, itt valahol egy eltűnő, és nehezen kimutatható részecskének kell lenni. Az utóbbiaknak lett igazuk. Rendre előfordul, hogy a kutató az addigi modellekkel megmagyarázhatatlan vagy csak értelmezhetetlen jelenséggel szembesül. Gyakori, hogy ilyenkor sokan, köztük tudósok is – bár a későbbi vitában többnyire világossá válik, nem annyira a tudós, inkább a tudósban megbúvó hívő - Istent kiáltanak. No lám csak ez kizárólag deus ex machinával magyarázható. Sőt, éppen ez a jelenség, amely Isten létének végső és megdönthetetlen bizonyítéka. Azután a kutatók elkezdik elemezni, kísérletekkel faggatni a természetet, és idővel magyarázatot találnak a korábban érthetetlen jelenségre. Ebből a szempontból az antropikus elv egy sorba állítható Paley a szem létrejöttét, - a földön heverő órára utaló, „vajon miként jöhetett volna másként létre" - kérdéssel megválaszoló magyarázatával.

Ami korunkat egyedivé teszi, hogy a tudomány elvezetett a világ alapkérdéseinek problémájához. Még ha egyes tudós akarná is, a tudomány egésze nem gyakorolhat önmagtartóztatást a végső kérdések kutatásában. Ezért van beleprogramozva a tudomány és a hit együttélésébe a kölcsönös tisztelet alapján folyó párbeszéd mellett az éles vita. A tudomány nem mondhat le arról, hogy minden korábbi választ – bárki és bármilyen módszerrel adta is - megkérdőjelezzen, és minden új kérdésre a valóságon alapuló választ keressen. Vannak sokan, akik a tudomány gyengeségének tekinti, hogy folyamatosan megkérdőjelezhető, sőt megkérdőjelezendő eredményeket produkál az örök, változatlan, és megkérdőjelezhetetlen állítások helyett - én ezt erényének gondolom. Az a tény, hogy válaszai ellenőrizhetők, a kialakított kép fokozatosan finomítható azzal kecsegtet: végül megalkotható az a modell, amiről elmondható, nemcsak hisszük, de tudjuk is.