Jelen válaszomban mindenekelőtt hangsúlyoznám, hogy - az interjúban megjelentekkel ellentétben - nem töltök be tanácsadói pozíciót a miniszterelnök mellett, inkriminált, az ÉS-ben megjelent írásomat ("Kísérlet" járja be Európát, ÉS, 2005/27.) már csak ezért sem miniszterelnöki tanácsadóként írtam. Cikkemben - egy szélesebb, a Vatikánnak a középkori "katolikus kísérlet" (Walter Brandmüller, a Történelmi Tudományok Pápai Bizottságának elnökének megfogalmazása) politikai felelevenítésére irányuló törekvéseit tárgyaló összefüggésben - érintettem az MKPK levelének azon passzusát, melyben a püspöki testület arra kéri az új köztársasági elnököt, hogy "Szent István országát Isten szándéka szerint vezesse". Írásomban szóvá tettem egyfelől, hogy a modern alkotmányos rend félreértésére vall azt feltételezni, hogy a köztársasági elnök "vezeti" az országot, ahogy annak állítása is, hogy a Magyar Köztársaság "Szent István" országa lenne - abban az értelemben, hogy azt valakinek I. (Szent) Istvánhoz hasonlóan Isten szándékai szerint kellene vezetnie. Veres ennek alapján "saját nemzetem múltjának megtagadásával", illetve "egyházellenességgel" vádolt meg, mondván, hogy még az ateista diktatúra kultúrpolitikusai is elismerték azt, hogy "István király" műve az ezeréves magyar államiság fundamentumának bizonyult.

Veres már-már ösztönösnek tekinthető vádjainak személyes vonatkozását nem tartom reagálásra méltónak. A titkár úr értelmezésével és állításával szemben mindazonáltal természetesen soha nem tagadtam, hogy a katolikus egyház által később szentté avatott I. István király tekinthető a magyar államiság megalapítójának. Cikkemben nyilvánvalóan nem ezt a történetileg immár triviális tényt vitattam. Az istváni munkásság visszásságainak és anakronizmusainak elutasítása - ezt tettem én említett írásomban - ugyanis nyilvánvalóan nem magának e munkásság történelmi jelentőségének elutasítását jelenti. Másképp közelítve, e munkásság történelmi jelentőségének elismerése nem annak mitizálását, kritikátlan dicsőítését kell, hogy jelentse. Az a tény, hogy István király - több tekintetben - máig ható módon létrehozta a magyar államiság alapjait, nem jelenti azt, hogy ez volt a "létező világok legjobbika." Pusztán azt, hogy történetesen ez volt a magyar államalapítás kezdete. Ami kezdődhetett volna számtalan más módon is. Voltak benne egyaránt jó és negatív elemek is, ahogy azt a későbbiek során számos nagy magyar gondolkodó megfogalmazta. (Hogyan máshogy értelmezhetnénk magát a reformációt és Károli Gáspárnak, a nagy Biblia-fordító, református lelkésznek azon sorait, melyben "bálványimádónak" nevezi az összes magyar királyt, Istvánt is beleértve, vagy a hazai polgárosodás nagyjainak küzdelmét, melyben az "istváni örökség" számos rekvizitumát vették tudatos támadás alá? Kollonich Lipót esztergomi érsek eközben a magyar népet "először koldussá, majd katolikussá, végül németté" kívánta tenni.) Nézetem szerint a nemzet múltjának elfogadása az azzal való tárgyilagos, kritikus szembenézést és nem csalfa, délibábos eredetmítoszok dédelgetését, "szentté avatását" jelenti. Csakis így tanulhatunk történelmünkből és segíthetjük ahhoz nemzetünket, hogy a múlt hibáit elkerülve, állandó önreflexió során a helyes úton járjunk. Tény, hogy ez a megközelítés állandó gondolkodásbeli készenlétet igényel, nem úgy, mint a mítoszalkotás és kultusz, melynek elburjánzása legfeljebb egy közösség intellektuális és pszichés kimerülését és következésképp pótcselekvését jelzi.

Veres számára mindezeken felül - ahogy fogalmaz - "talány", hogy miféle kifogásolnivalót találhatok én az istváni intelmekben, illetve törvényekben, az istváni "örökségben", melyben "a zsidó-keresztény értékrend Kárpát-medencei jelenlétére bátorkodtunk utalni". Majd felteszi a kérdést: "A Tízparancsolat melyik pontja ellen van kifogásuk a tiltakozóknak? Az ellen, amelyik a szülők-gyermekek közötti rendezett kapcsolatot szorgalmazza? Vagy a házasságon belüli erkölcsi rend szükségességével kapcsolatban vannak kételyeik?" Stb. Nem, titkár úr. Ahogy, gondolom, az MKPK sem a "szülők-gyermekek közötti rendezett kapcsolat", illetve "a házasságon belüli erkölcsi rend szükségességével" kapcsolatban kívánta Sólyom Lászlót államfői útravalóval ellátni. Még csak nem is a Tízparancsolatról van szó. I. István intelmei és törvényei ugyanis jóval több mindent foglalnak magukba, mint a fent említetteket, nem is beszélve arról, hogy csak részben fedik a Tízparancsolat elveit, egyebekben kifejezetten ellentmondanak azoknak, miként a jézusi tanításnak, de - ami esetünkben most igazán lényeges - a modern demokratikus államrendnek is. Az istváni intelmek és törvények ugyanis egy egyházi-vallási alapokon nyugvó társadalom és állam képét tárják elénk. Ez nem meglepő, hiszen az istváni államiság tudvalevőleg a kereszténység kényszerítő eszközökkel, erőszakkal való elfogadtatásán alapult. (Vajon nem "keresztény- és egyházellenesség"-e azt feltételezni, hogy mindennek bármi köze van a jézusi tanításhoz, ahhoz a Jézushoz, aki szigorúan megfeddte tanítványait, ha azok történetesen "tüzet akartak lehozni" az őket nem fogadó falura, s aki semmiféle felhatalmazást nem adott arra, hogy a benne és egyházában való hitet bárki is erőszakkal kísérelje meg terjeszteni? S ne mondjuk erre azt, hogy a középkorban más normák szerint mértek. Jézus kora cseppet sem volt szelídebb kor a középkornál.)

Az intelmekből nem szokás idézni fő passzusait, melyekben István arra szólítja fel utódának szánt fiát, hogy a katolikus hit védelme és az eretnekek kigyomlálása legyen legfőbb kötelessége. Az intelmek megfogalmazásában "a királyi palotában a hit után az egyház foglalja el a második helyet", s "a királyi trón ékessége a főpapoknak rendje, ezért a királyi méltóságban ők kerülnek a harmadik helyre, kedves fiam, ők legyenek főembereid, úgy vigyázz a főpapokra, mint a szemed világára". Az istváni törvények mélyen a gyakorlatba ültették a fenti elveket, mikor az egyháznak adott "állami" vagyon ellen felszólalók elítélését írják elő, vagy a mikor a "kereszténység megtartásának" kikényszerítését királyi intézkedések útján rendelik el. A törvényekben - mindezt a Szent István-i keresztény államiság örökségének szerves részeként - még olvashatunk arról, hogy mindazoktól, akik munkát végeznek vasárnap, el kellett kobozni a munkavégzési eszközüket, jószágukat, arról, hogy a vasárnapi miséről való távolmaradást "ütlegeléssel és megkopasztással" büntették, arról, hogy az érthetetlen, latin nyelvű mise alatti suttogást szintén ütlegeléssel büntették, arról, hogy a böjt megszegése egy hét elzárással - és böjtöléssel - volt büntetendő. Ezt is jelentette többek között - de nem mellőzhetően - "Szent István országát Isten szándéka szerint vezetni".

Mindez pusztán a kor reálpolitikusának szemszögéből nézve akár akceptálható is volna. (Még ha "szentként", mintegy természetfeletti módon tökéletes példaként állítani a mindenkori keresztények elé ebben az esetben is nyilvánvalóan igazolhatatlan magatartás.) Én tehát - Veres állításával ellentétben - nem kértem számon I. Istvánon "az államrend mai értelmezését". Cikkemben nem István király - korának kétségkívül tehetséges politikusa - volt az elsődleges téma, hanem az MKPK levele. Vagyis István királyon nem kértem számon semmit, ezzel szemben az MKPK-n igen: mégpedig azt, hogy ők ne kérjék számon a köztársasági elnökön a letűnt Szent István-i államrendet. A XXI. század köztársasági eszménye - mely a nemzeti polgárosodás öröksége - ugyanis több tekintetben a fent vázolt "istváni állam" diktatórikus monarchiájának tudatos és alkotmányos elutasítását is jelenti.

Az MKPK levelében foglaltaknak különleges súlyt és szövegösszefüggést a fentebb már idézett, középkori "katolikus kísérlet" felelevenítésére irányuló vatikáni törekvés említése adott írásomban, melyet nemrég XVI. Benedek pápa is szorgalmazott, amikor az "Istenre [értsd: egyházra] alapozott állam" koncepciójának szükségességéről beszélt Ciampi olasz államelnöknél tett látogatása alkalmával. Ne felejtsük el, hogy az egyházi testületek döntéseit és az egyházi ünnepnapokat állami úton kikényszerítő, az egyházi tanításokkal ellentétes sajtótermékeket tiltó törvények a hetvenes évek derekáig hatályban voltak még Európa közepén, Spanyolországban is. A középkori-istváni, egyházra alapozott állam örökségének kortárs egyházi reneszánsza tehát nem a "jövőt építi", hanem a múlt azon fejezeteit, melyeket - a nemzeti emlékezetben való megőrzés mellett - a XXI. század demokráciájában épp ideje volna végleg meghaladni.