Állami hittérítés
2006.06.21. 09:23
2006.06.15. 10:54
Buda Péter HVG, 2006. június 15.
Az országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának új elnöke, Orbán Viktor vallásügyi mentora, Balog Zoltán református lelkész a napokban újabb nyilatkozatokkal támasztotta alá azon korábbi álláspontját, mely szerint az „egyházak közösségteremtő erejét a nemzetstratégia részévé” kell tenni. Balog egy olyan egyházpolitika képét festi föl, melynek célja az, hogy az új Magyarország keresztény alapokra épüljön, illetve, hogy a társadalom egésze fokozatosan egy egyházi hátterű „oktatási, gazdasági és nemzetépítő” program mellett zárkózzon föl. A program végső konklúziói nyilvánvalóak például Balog azon megjegyzéséből, mely szerint az államnak ugyanúgy támogatnia kell anyagilag egy kistelepülés papját, mint orvosát, hiszen a pap „társadalomszervező, közösségfenntartó” tevékenységével kvázi állami feladatot végez. Azon túl, hogy a kistelepülések papjainak közösségteremtő ereje – tisztelet a kivételnek - puszta mítosz, az igazi probléma az, hogy az államnak semmi köze nincsen, nem lehet ahhoz, hogy állampolgárai milyen világnézeti alapokon képzelik el társas együttélésüket. A világnézetileg semleges állam nem pénzelhet és nem tüntethet ki figyelmével és politikai gesztusaival vallási szerveződéseket, egyházakat. Balog úgy tesz, mintha soha nem jelentett volna komoly veszélyt a társadalom fejlődésére, az egyén szabadságjogaira az, amikor az állam ily módon szövetkezik valamelyik egyházzal, vagyis mikor a politika és a vallás összefonódik. Mintha a „vallási közösségteremtés” politikai integrálásából csak jó származott volna és nem a bevettől eltérően gondolkodók óhatatlan diszkriminálása, a kultúra és az oktatás egyházi kontrollja és bénító korlátok közé szorítása. A vallásos Deák Ferenc és társai nem egyházellenesek voltak akkor, mikor kimondták, hogy mindezekkel szemben állam és egyház elválasztásának következetes amerikai modelljét tartják kívánatosnak.
Balog „elementáris gyűlölet” által vezérelteknek nevezi azokat, akik - a magyar polgárosodás hagyományához híven - felemelik szavukat e jobboldali egyházpolitikával szemben, illetve arról beszél, hogy az ő oldalukon állnak a „magasabb rendű életre törekvők,” másik oldalon a „valláskárosodottak”. Kényelmes és erős önigazultságot nyújtó konstrukció ugyan a fenti ellentétpár megalkotása, csakhogy a baloldali-liberális szavazótáboron belüli mindig is jelen lévő hívők arányának növekedése éppen arról tanúskodik, hogy egyre több vallásos ember számára taszító az a fajta ideologikus és öntelt egyházpolitizálás, amelyet a jobboldal folytat, s mely szerint a jobboldal pártjai az „Isten ügyének” és az „evangélium értékeinek” letéteményesei. Ez a politikai giccs és vallási sekélyesség egyre több vallásos embert állít a baloldali-liberális oldal mellé. Olyan protestszavazókat, akik számára mindennél ellenszenvesebb az, ha közéleti erkölcsükben megbukott, vagy legalábbis „elhalványult” politikus embertársaik vagy egyházvezetőik intoleráns felsőbbrendűséggel méregetik őket és képzelik magukat annak az Istennek a helyébe, akinek nevét a legméltatlanabb ügyekben és összefüggésekben veszik szájukra. Ennél csak jobb lehet egy olyan politikai konstrukció, mely alapvetően az emberekre bízza, miben és hogyan higgyenek, és nem próbálja a történelem során leszerepelt talmi, bizáncias – keresztény szemszögből nézve pedig kifejezetten pogány – ceremoniális trükkök és manipulációk (ld. pl. a Balog által említett milleniumi zászlószentelések, stb.) keretében „átnevelni és átstrukturálni” (Balog) a társadalmat. Balog koncepciójával nem az a baj, hogy keresztény. Hanem, hogy nem az. Mert ha az lenne, efféle, állami segédlettel végrehajtott „átnevelés és átstrukturálás” nem képezhetné részét.
A fentebb vázolt egyházpolitikai modell követői előszeretettel utalnak arra, hogy a velük szemben megnyilvánuló kritika a Jézus által megjövendölt „üldözések” része. Jézus szavai szerint azonban ez az üldözés a vallásos intolerancia megnyilvánulása lesz, hiszen az üldözők azt fogják hinni, hogy „isteni tiszteletet cselekszenek” (János 16:2). Az önámítás végső, egyben legkárosabb, ön- és közveszélyes formája a vallási önigazultság és intolerancia politikai transzformálódása, kizárólagossá tétele. Súlyos spirituális, morális és intellektuális deficitre vall azt feltételezni, hogy az értékes élet letéteményesei a jobboldali – vagy akármilyen – politikai pártok, vagy az egyházak. Azt gondolni, hogy a vallás értékeinek elültetése és konszolidálása valaha is állami feladat lehet, pedig egyenesen a kereszténység és nem mellesleg az alkotmány elveibe ütköző elképzelés.
|