Közhelyszámba megy, noha nálunk kevesen beszélnek róla, hogy számos kelet-közép-európai katolikus egyházhoz hasonlóan a magyar is kiszolgálta, gyakran önfeladásig menoen, egyrészt a hitlerizmussal, másrészt a Sztálin birodalmával együttmuködo rendszereket. A rendszerváltozás után különösen ez a másodiknak említett behódolás állítja az egyházat megoldhatatlan feladatok elé, talán mert ez olyan feltétel nélküli, és olyan kínos volt, hogy következményeivel a rendszerváltozás óta egyetlen politikai ero sem tud szembenézni. Maga az egyház hallgat róla, és a szétágazó problémakörbol csak az érdekli, hogy miként kerülheti el a részletekbe meno és személyekre lebontott leleplezést. Az egyházi besúgók ügyét belügyének szeretné feltüntetni, hogy megússza az átvilágítást, holott az egyházi besúgók nem egyházi személyeknek, és nem is feltétlenül csak egyházi személyeket súgtak be. A magyarországi baloldal vagy "baloldal" - e fogalomról írva egyre jobban gyötörnek ortográfiai kételyek - szintén tanácstalan. Az állampártnak azok a tagjai és hívei, akik baloldaliaknak vallották magukat, politikailag és erkölcsileg felkészületlenül vágtak neki a rendszerváltás után beköszönto szabadságnak. Hivatalosan vállalt "baloldali" elkötelezettségük - mellyel valójában egy önmagát és hatalomra jutásának förtelmes körülményeit baloldali ideológiával igazoló tekintélyuralmi rendszert támogattak - rossz lelkiismerettel töltötte oket el. Márpedig ha rossz a lelkiismeretünk, akkor nem ítélkezhetünk jó lelkiismerettel mások felett. Saját lelkiismeretünk rendbetétele azonban többnyire olyan erofeszítést igényel, amely felemészti a szélesebb köru erkölcsi igazságtételhez szükséges energiákat. Hiszen a feladat óriási: a pluralista demokrácia légkörében, a pártállami rendszer pellengérre állításának korában át kell stilizálni a múltat, az országét és a sajátunkét is, mégpedig nemcsak általánosságban, hanem az egyéni és rétegszükségleteknek megfeleloen, vagyis rendkívül változatos formában. Az egykor kádárista baloldal legtehetségesebb értelmiségi rétege például azt a meggyozodést sugározta, hogy a pluralista demokráciát nem a Szovjetunió összeomlása, hanem az o reformista elképzelései hívták életre, és mivel az o tevékenységük a falakon belül bimbózott, és közvetlenül hatott a hatalom birtokosaira, reformizmusuk hatékonyabb ellenzéki magatartásnak bizonyult, mint a demokratikus ellenzék nyílt ellenállása. Az önigazolás legmulatságosabb változatait a csaknem fél évszázados tetszhalálából újraéledt, horthysta szellemiségu jobboldal produkálta, mely az alkalmazkodást a szláv és germán törzsek közé vetodött, magányos magyar néplélek speciális erényének tüntette fel, olyan erénynek, mely egyedül tette lehetové ezer éven át a magyarság fennmaradását az idegen népek között. Ennek az osi magyar erénynek a jegyében támogatta - hehehe - Kádár kvázikommunista rendszerét a rendszerváltozás küszöbéig az újjáéledt jobboldal politikusainak, ideológusainak és értelmiségi söpredékének jelentos része.

Az oszintétlenség, mely a demokratikus fordulatot kísérte, különösen szembeszökoen mutatkozott meg a baloldali ideológiák mentén politizáló pártok és az egyházak - elsosorban a katolikus egyház - viszonyában. A Kádár-rendszer megtörte a katolikus egyház gerincét, az egyház számos vezetoje nyíltan vállalta az együttmuködés szégyenét. Soraikban - a hierarchia csúcsain is - hemzsegtek a besúgók. Az egyház vezetése odáig züllött, hogy elítélte és szankciókkal sújtotta azokat, akik elutasították az együttmuködést a Kádár-rendszerrel. Azokat is elítélte, akiket bebörtönöztek, amiért vallásos meggyozodésükre és lelkiismeretükre hivatkozva megtagadták a fegyveres katonai szolgálatot. A magyar egyház szervilizmusát elosegítette a Vatikán és a kádári pártállam 1964-ben kötött megállapodása, amely a magyar egyházat az állami törvények betartására kötelezte. E megállapodásért cserében a magyar állam hozzájárult ahhoz, hogy a Vatikán öt papot püspökké szentelhessen arról a listáról, amelyet a Kádár-rendszer funkcionáriusai toltak a Szentszék orra alá. 1989 után az egyház úgy oldotta meg lelkiismereti válságát, hogy úgy tett, mintha nem Kádárék füttyszavára táncolt volna vagy harminc éven át, és történelmi hagyományaihoz híven a politikai jobboldal fenntartás nélküli és nyílt támogatójává szegodött. Az állampárt politikájának önkritikus örökösei, a Magyar Szocialista Párt vezetoi pedig rossz lelkiismeretüktol és elképeszto naivitásuktól vezérelve a legutóbbi idokig a lelküket kitették azért, hogy udvarlással és kedvezményekkel megnyerjék maguknak vagy legalábbis semlegesítsék politikailag a katolikus egyházat. Horn Gyula szocialista miniszterelnök és Angelo Sodano bíboros államtitkár a katolikus egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról és az elkobzott egyházi ingatlanok visszaadásáról 1997. június 20-án a Vatikánban olyan megállapodást írt alá, mely a katolikus egyházat nemcsak a vallástalanokhoz, hanem a többi egyházakhoz képest is különleges elonyökben részesítette. 1998-ban, a választás elotti hónapokban azután Horn igen szórakoztatóan háborgott, amiért a kedvezményezett katolikus egyház vele, az egyház iránt oly nagylelku gesztusokat felmutató exkommunista politikussal szemben nyíltan, teljes hangerovel a jobboldali ellenzéket támogatta.

Fordulat 2004 decemberében következett be, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a Vatikánban szóvá tette ugyancsak Sodano bíborosnak, hogy a Magyar Katolikus Egyház politizálásának módja gondot okoz még a hívoknek is. Óriási felháborodás tört ki, és nemcsak a katolikus bigottéria jajongott és fenyegetodzött, hanem liberális oldalról is rossz néven vették, hogy Gyurcsány az állam és az egyház szétválasztásának elvét megsértve az egyház érdekeinek szempontjából kifogásolta az egyház magatartását. Magyarországon számos baloldali - liberális és szocialista - közéleti ember régi, kedves szokása, hogy öntetszelgon tüntet azzal, amit objektivitásának vél, holott ezzel alapjában véve csak hamis pátoszát teszi ki közszemlére. Ha azt írom, hogy a katolikus egyház hercegprímása, mint a Felsoház tagja, megszavazta az elso két zsidótörvényt, amelyek közül a második a nürnbergi törvények rasszista alapelvére épült, akkor azt az objektív ellenérvet kapom válaszul, hogy a harmadik zsidótörvényt viszont nem írta alá. Vagy hogy egy másik témakörbol hozzak fel példát: ha végre megvalósulhatna a liberálisok tizenöt éves célkituzése, és el lehetne a parlamenttel fogadtatni egy becsületes törvényt az információs szabadságról, de némely kompetens személy szerint ehhez alkotmánymódosításra volna szükség, akkor liberális politikusok, akik tizenöt éve harcolnak ezért, automatikusan bejelentik, hogy elvbol nem támogatnak aktuális célok megvalósítása érdekében kieszközölt alkotmánymódosítást (holott ez a cél - ismétlem - a rendszerváltozás pillanatától egyfolytában aktuális), vagyis formális okból maguk gátolják meg azt az igazságos törekvést, amelyért másfél évtizede harcolnak. Mintha valaki bejelentené, hogy csak akkor hajlandó enni, ha már nem éhes. Az elfogulatlanság bajnokai Gyurcsánytól rossz néven veszik ezt vagy azt a mondatát, holott azt kellene méltányolniuk, hogy a magyar miniszterelnök végre citoyenként viselkedett a Vatikánban, és nem tárgyalópartnerének a kedvét kereste, hanem valóságos problémákról beszélt. Abból indult ki, hogy "a diplomáciai tárgyalások során a pápa alapvetoen hatalmi-politikai tényezo, s nem "Szentatya"". (Buda Péter-Gábor György: Vallás és politika, ÉS, 2004/2.) Egyébként mint egy világi állam miniszterelnöke, nem is indulhat ki másból. Gyurcsány pedig bármilyen érvet bevethet Sodanóval, a pápával vagy akár a jó Istennel szemben is, csak egyet nem tehet: nem tilthatja be és nem nehezítheti adminisztratív eszközökkel a katolikus egyház politizálását, még akkor sem, ha ezt viszolyogtatónak találja. Ezt csakugyan nem teheti, ha demokrata, de nincs is jele annak, hogy erre törekedne.

Csak remélni lehet, hogy a magyar miniszterelnök új hangvétele - egy olyan fiatal nemzedék hangvétele, amelynek sem szégyenkezésre, sem oszintétlenségre nincs oka - polgárjogot nyer Magyarországon. Akkor majd az sem bántja senkinek a fülét, hogy a varjak tovább kárognak a maguk megszokott, dallamos módján.