Elolvastam a Radio Vatican német nyelvu internet-oldalán Joseph Ratzinger bíborosnak, a vatikáni Hittani Doktrínák Szent Kongregációja prefektusának a katolikus egyház püspökei számára készített dolgozatát, mely A férfi és a no együttmuködésérol az Egyházban és a világban címet viseli. Ez a katolikus egyház hivatalos álláspontja, mivel 2004. május 31-én a Rómában ülésezo Hittudományi Kongregáció elfogadta, és közzétételét maga a pápa rendelte el. Az alábbiakban ismertetem, és olykor, ó jaj, értelmezem is a dokumentum gondolatmenetét. Elöljáróban elismerem, hogy nem vagyok jártas a teológiai gondolkodás finomságaiban, és csak azzal vigasztalhatom magam, hogy elvben a katolikus egyház tudorai sem érthetnek sokkal többet a noi természethez, mint én a bibliai antropológiához.

A dokumentum abból indul ki, hogy a férfiak visszaélnek hatalmukkal, a nok pedig válaszképpen hatalomra törekszenek. "Ez vetélkedésre vezet a nemek között, és ennek során az egyik nem identitása és szerepe a másik nemnek kárára válik." Foként a családi struktúra sínyli meg ezt. Hogy egyik nem se kerülhessen fölénybe, a noi egyenjogúság harcosai a nemek közti testi különbözoség jelentoségét a minimumra redukálják, a szigorúan kulturális vonatkozások fontosságát viszont eltúlozzák. "Ez az antropológia, mely elomozdítja a noi egyenjogúság perspektíváit, és fel akarja szabadítani a noket a biológiai determinizmus következményei alól, valójában kérdésessé teszi például a családot, melynek természetszeru alkotóelemei a szülok, tehát az apa és az anya, egy szintre helyezi a homoszexualitást a heteroszexualitással, továbbá elomozdítja a polimorf szexualitás új modelljét."

A sok baj gyökere a nokérdésben keresendo. Ennek lényege, hogy az ember fel akar szabadulni saját biológiai adottságai alól. Ez olyan antropológiai perspektíva, mely tagadja, hogy az emberi természetnek objektív és abszolút ismérvei lennének. Eszerint mindenki saját belátása szerint alakíthatja magát, hiszen lényeges jellegzetességei közül egyetlenegy sincs elore meghatározva. A nok felszabadításának efféle ideológiái tehát egyrészt magukban foglalják a Szentírás bírálatát, mert a Szentírás e felfogás szerint a férfi-kultúra terméke, mely Isten patriarchális értelmezését közvetíti. Másrészt nem tulajdonítanak jelentoséget annak, "hogy Isten fia férfiként öltötte fel az emberi természetet".

Ratzinger bíboros szerint tehát a baj azzal kezdodött, hogy a nok kiléptek a nekik rendelt noi szerepbol, és elotérbe helyezték a noi egyenjogúság perspektíváit. Ennek tulajdonítható, hogy felbomlik a család, és polgárjogot nyer a homoszexualitás meg a "polimorf szexualitás". Csakhogy a homoszexualitás legitimitása a legmagasabb rendu görög kultúra egyik alappillére volt, és jelen volt a nomozgalom elotti keresztény kultúrában is Michelangelótól Shakespeare-ig (a példák tetszés szerint sorolhatók tovább), a legmagasabb szinten. Egyházi szempontból a homoszexualitás egyszeru szitokszó, amely kiválóan alkalmas antiklerikális törekvések befeketítésére. Miért ne dezavuálják az individuumot, akinek nincs szüksége a gondviselés eszméjére, és kritikusan szemléli a Szentírást, a homoszexualitás szitokszavával? Így akár még azt is állíthatják, hogy az egyetemleges erkölcsi romlást a noi egyenjogúság akarása idézte elo.

A modern tévtanokat a dokumentum a bibliai antropológia néhány alaptételével cáfolja meg. Mózes elso könyvének elso fejezetébol vett idézetekkel bizonyítja, hogy "Megteremtette Isten az embert a maga képmására..., férfivá és nové teremtette oket." A szöveg hangsúlyozza, hogy a Genezis (1, 26-27) az embert olyan lénynek mutatja, "amely megjelenésétol kezdve a férfi és a no viszonyában artikulálódik. Ezt a nemileg differenciált embert nevezi az Írás "Isten képmásának'". Azután az Isten képmására teremtett ember megtapasztalja a magányt. "Csak az asszony, aki ugyanabból a "húsból" teremtetett és akit ugyanaz a misztérium burkol be, ad a férfi életének jövot. Az asszony Isten által történt megteremtése jellemzi a lét szintjén az embert mint viszonyban lévo lényt." A szöveg idézi a Genezis II. fejezetének 23. versét: "Ez most már csontomból való csont, testembol való test." (2, 23) Nem idézi viszont e vers végét: "Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberbol vétetett." Ez a mondat ugyanis nem egyeztetheto össze az 1. fejezet 27. versével, melyet már idéztem. A férfit és a not Isten nem egyszerre teremtette meg, így hát az ember nem lehet olyan lény, "amely megjelenésétol kezdve a férfi és a no viszonyában artikulálódik." Az elso ember formájú teremtmény, a férfi magányosnak érezte magát, és Istennek csak ekkor és ezért támadt az a gondolata, hogy asszonyt teremt neki, persze nem ugyanabból a még ember nélküli anyagból, hanem a férfi anyagából. A férfinak szüksége volt noi társra, de a nonek, minthogy még nem létezett, nem voltak szükségletei. Isten eszerint kifejezetten a férfi szükségleteinek kielégítésére teremtett aszszonyt. Ezért nem tartható az az állítás, hogy "az Isten képmása" kifejezés már a kezdet kezdetén is a nemileg differenciált embert határozta meg, mert ilyen ember a kezdet kezdetén nem létezett. Ezen a csekélységen elvérzik Ratzinger bíboros bibliai antropológiájának az a törekvése, hogy mindkét nemet, különbözoségük fenntartásával, egyformán Isten képmásaként tárja elénk.

A nemek közti diszharmóniát és az elnyomó férfiuralmat a dokumentum az eredendo bunre vezeti vissza. Azzal, hogy Isten eltiltja a még magányos férfit a jó és a gonosz tudás fájának gyümölcsétol, meghatározza a lényeges különbséget az Isten és az ember között. "Elcsábítva a kígyó által, a férfi és a no kétségbe vonja ezt a különbözoséget. Ennek következtében eltorzul az a mód is, ahogyan nemi különbözoségüket élik." Isten be is jelenti (Genezis, 3, 16), hogy büntetésbol megrontja a férfi és a no viszonyát: "vágyakozol férjed után, o pedig uralkodni fog rajtad". Az emberiség története igazolja ezt a próféciát. A dokumentum Szent Jánosra hivatkozik, akinek elso levelében (2, 16) ez olvasható: "Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés nem az Atyától, hanem a világtól van." A dokumentum hozzáteszi ehhez: "Ebben a tragikus szituációban elvész az az egyenloség, tisztelet és szeretet, amelyre Isten eredeti terve szerint a férfi és a no viszonyának szüksége van."

*

Elozetes szándékomat sutba hajítva ezen a ponton meg kell szakítanom ismertetésemet, hogy hangot adhassak megdöbbenésemnek, amiért Ratzinger bíboros, a katolikus egyház legfobb hittudományi kongregációja, és maga a pápa is azon a nézeten van, hogy a férfiak és a nok viszonyának modern konfliktusok miriádjait eloidézo, egész életünket befolyásoló problémái az édenkerti kígyó csábító képességeire vezethetok vissza. Ez a kígyó a dokumentum érvrendszerében nem valami allegorikus mese hose, hanem épp olyan valóságos személy, mint maga Ratzinger bíboros. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy az alma elfogyasztását és a fa megérintését sokan, így Alexandriai Kelemen is, már a második században, szexuális allegóriának fogta fel: e szerint Ádám és Éva nem a gyümölcsöt, hanem egymást kóstolta meg az almafa alatt, mielott isten ezt megengedte volna nekik. Figyelemre méltó, hogy a szeretkezés szinonimájaként használt "megismerte" szó - amelynek régies formáját Károli Gáspár is használja gyönyöru szépen ("Azután ismeré Ádám az o feleségét, Évát, Genezis, 4, 1) - a tudás megszerzésérol ad hírt, és a tudás fájáról szóló történethez kapcsolódik. Ezzel a kombinációval csak azt szeretném jelezni, hogy a mítoszokat folyvást átértelmezi az ido. A vallásoknak persze óvatosan kell bánniuk az efféle folyamatokkal. A katolikus egyház nyilván attól tart, hogy ha a tanításai alapjául szolgáló költoi mítoszokat összhangba hozná mai természettudományos ismereteinkkel, ez a vallás relativizálásához, végso soron felbomlásához vezetne. De az érvelés a költoi mítoszokkal mint köznapi realitásokkal mégis zavarba ejto. Miként fogadjunk egy olyan eszmefuttatást, amely mai problémáink gyökerét abban látja, hogy egy kígyó hatására az elso emberpár az eredendo bun csapdájába esett, vagyis kísérletet tett arra, hogy egyenjogúvá váljon Istennel, megszüntetve teremtményi létébol fakadó alárendeltségét? Mit szóljunk ahhoz, hogy ennek köszönheto a nok fájdalmas vágyakozása és a férfiuralom? És hogy a férfiak élete ezért telik el gyötrelmes munkában, míg vissza nem térnek porként a porba. Magunk és szeretteink halálával szemközt miképpen értelmezzük ma, hogy egy kígyó csábításának köszönhetjük a tudás bérét, halálunkat?

A Genezist az emberiség egyik legbuvöletesebb és leggazdagabb költoi alkotásának tartom én is, olyan mesének, amelybol örökké friss erkölcsi dilemmák áradnak felénk. A tudás fáiról és a csábító kígyóról szóló allegorikus történet például a Felvilágosodás* óta a gondolkodásban és a költészetben egyaránt azt példázza, hogy az abszolút hatalom - a metafizikai és az e világi egyaránt - a tudás monopóliumára törekszik, és minden bünteto eszközt felhasznál annak érdekében, hogy az alattvalókat tudatlanságban tartsa. A lázadást e tilalom ellen ezért a világi gondolkodás morális és szociális értéknek tartja. Sot mi több: úgy gondolom, hogy még maga Ratzinger bíboros és a Hittani Doktrínák Szent Kongregációjának valamennyi nagy tudású doktora is profitál a kígyó csábító cselébol, mert hiszen hogyan érvelhetnének ilyen kifinomultan, ha az elso emberpár nem kóstolta volna meg a tudás fájának gyümölcsét? Mivel azonban a tilalom ellenére megszerzett tudást bunbeesésnek keresztelte el a Genezis szerzoje, és mivel a dokumentum ebbol az eseménybol vezeti le a meghasonlást Isten és ember, továbbá férfi és no között, kimondhatjuk, hogy az állásfoglalás alapjául szolgáló erkölcsi és szociálpolitikai nézetek rég letunt kultúrák gondolatkincsét öltöztetik modernebb nyelvi formába. A mai világ kihívásaira a Szent Kongregáció úgy válaszol, mint hogyha a kígyó lett volna a Felvilágosodás utolsó képviseloje.

*

"A nemiség a férfit és a not nemcsak fizikai, hanem pszichológiai és szellemi mivoltukban is meghatározza, és minden megnyilatkozási módjukra ráüti a bélyegét" - írja II. János Pál. A nemiség nem korlátozható valamiféle "jelentéktelen biológiai aspektusra" (jelentéktelen?, hm, megfontolta ezt a jelzot a pápa?), hanem "a személyiség egyik alapveto komponense". A dokumentum megfogalmazása szerint "A nemiségnek ez az antropológiai dimenziója nem választható el a teológiai dimenziótól. Az emberi teremtményt a lélek és a test egységében a kezdetektol jellemzi a másikkal kialakított viszonya. Ez a viszony mindig jó, s egyszersmind el is torzult. Jó az oseredeti jóság folytán, amelyet Isten a teremtés elso pillanatától kinyilvánított. De el is torzult az Isten és ember közt támadt diszharmónia folytán, amelyet a bun okozott." Láthatjuk ismét: a tudás illetéktelen megszerzése, a kígyó fortélya rontott el mindent. Mitol várható a harmonikus jóság visszatérte? Csakis attól, ha a bunös ember szívébol kiuzzük a bun logikáját. Ennek az útnak elso állomását Noé története orizte meg nekünk: egy igazságos embert családostul és a föld összes állatfajával együtt kimentett a vízözönbol az Isten. Ennél is jelentosebb Ábrahámnak és utódainak isteni kiválasztása. Isten arra törekszik, "hogy az emberiség a kiválasztott nép révén megtanulja, milyen utat járva válhat hasonlóvá vele: a szentségnek és ezzel együtt a szív átváltozásának útját" tárja elé. Eközben folyton-folyvást visszatér a férfi és a no szövetségének témája, többnyire szimbolikus-metaforikus formában. Az Isten volegényként szereti népét, Izraelt, olykor féltékeny, bosszúálló és indulatos, menyasszonya Ezékiel kifejezésével élve "parázna", Hóseás szerint pedig "más szeretoje és házasságtöro". Hóseás kilátásba helyezi azt is, hogy az Úr elcsábítja népét, "Azon a napon férjednek fogsz hívni", és akkor "eljegyezlek magamnak örökre". Ez az eljegyzés-metafora az Ótestamentum több szerzojénél kap eros hangsúlyt. A dokumentum szerint az e metaforában rejlo mitikus tartalmat a legjelentékenyebben az Énekek Éneke fogalmazza meg: "Egy teljességgel emberi szerelem szavaiban, amelyek a testek szépségét és a kölcsönös keresés boldogságát éneklik meg, kifejezodik az a szeretet is, amelyet Isten a népe iránt érez." Könyvének végén Ézsajás próféta a szülés metaforáját használva megjövendöli Jeruzsálem eljövendo boldogságát: "Mielott vajúdott, már szült is. Mielott rájött a fájdalom, fiút hozott a világra. Ki hallott ilyet, ki látott ehhez foghatót? Vajon egy országért csak egy napig kell vajúdni? Születik-e nép csak úgy egyszerre?" (66, 7-8)

Ezzel elérkeztünk az Újszövetséghez. Itt teljesedik be az Istent és népét összekapcsoló férfi-no metafora: "Egyrészt Mária, Cion kiválasztott lánya mint no magába fogadja és átváltoztatja Izrael népének menyasszonyi lényét, amely üdvösségének napjára vár. Másrészt a Fiú férfi-voltában felismerheto, hogy miként veszi fel személyébe Jézus mindazt, amit az ószövetségi szimbolizmus Istennek a népe iránt érzett szeretetérol mondott, és hogy ez olyan szeretetként jelenik meg, amilyet a volegény menyasszonya iránt érez." A férfi és a no egyesülésén töprengve, ahogy ez a Genezisben, a világ megteremtésével összhangban írva vagyon, Pál apostol így kiált fel: "Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom." (Efezusiakhoz, 5, 32).

A dokumentum bibliai idézetek és a II. János Pál írásaira való hivatkozások láncolatával bizonyítja, hogy "a férfi lét és a noi lét ontológiailag a teremtéshez tartozóként nyilváníttatott ki", és ezért megváltozott formában a jövoben is fennmarad. A szeretet sohasem szunik meg, csak e világi kifejezési módja, mely a nemzés és a halál határai közt érvényes csupán, és ezért múlandó. A cölibátus megelolegezi a halál utáni létezést, ezért akik így élnek, férfiak, illetve nok maradnak ugyan, de nincsenek többé alávetve a házastársi viszony jelenlegi korlátozásainak. Különbözoségüket immár nem a viszályok okának fogják fel, hanem az együttmuködés lehetoségének. Errol a nézopontról "a noi méltóság és a noknek az emberi társadalomban és az egyházban betöltött szerepe mélyebben értheto meg".

*

Itt megint meg kell állnom. A tudós férfiak azon a véleményen vannak, hogy a cölibátus szemszögébol, vagy a halál után bekövetkezo üdvözült létezés körülményei között tisztább fogalmat alkothatunk a noi méltóságról, és a nok társadalmi szerepérol, mint hogyha az erotikus viszonylatokkal átszott földi aspektusból néznénk ugyanazt. Amit eddig olvashattunk az Énekek Énekérol és a nemek testi különbözosége által is átszínezett szeretetrol, egyszer csak lényegtelennek mutatkozik a cölibátushoz és azokhoz a létfeltételekhez képest, amelyeket már nem befolyásolnak testi vágyak és szükségletek. A noi méltóság és a társadalomban betöltheto noi szerep légmentesen elzárul az erotika legszublimáltabb fuvallatai elol is. Nem kell sokáig várnunk ennek az álláspontnak a következményeire. A no - mondja a dokumentum - a feminizmus bizonyos áramlatai ellenére "mégis csak megoriz egy mélyreható intuíciót, mely szerint az a legjobb az o életében, hogy a másik [vagyis a férfi - E. I.] javáért, gyarapodásáért, oltalmáért száll síkra." Ezt az intuíciót annak a fizikai képességének köszönheti, hogy képes az anyaságra.

Az anyaság persze nem hozható kapcsolatba sem a cölibátussal, sem a halál utáni elképzelt viszonylatokkal. Ebbol az ellentmondásból még Ratzinger bíboros sem tud sértetlenül kikecmeregni. A két összeegyeztethetetlen, de egyformán értékes princípium: a szüzesség és az anyaság között így ver hidat: "Ahogy a szüzességet arra figyelmezteti a testi anyaság, hogy a keresztény elhivatottságnak mindenkor alkotóeleme a másiknak való konkrét odaadás, úgy emlékezteti a testi anyaságot a szüzesség az anyaság lényegbe vágó szellemi dimenziójára: csak akkor adhat valóban életet a másiknak, ha nem éri be a fizikai nemzéssel. Ebbol az következik, hogy ott is létre jöhetnek az anyaság teljes megvalósulásának formái, ahol nem következik be fizikai nemzés." A dokumentum ezt a fantasztikus eszmefuttatást II. János Pál pápa egyik írására hivatkozva engedi meg magának. Mintha valaki abból az állításból, miszerint ott is lehet víz, ahol nem úsznak, arra a következtetésre jutna, hogy ott is lehet úszni, ahol nincs víz. A fizikai nemzés aktusa nélkül bekövetkezett anyaság csodája, ha jól tudom, a katolikus dogmatika szerint is csak Máriával és édesanyjával, Annával esett meg. A dokumentumban azonban ez normatív állítás, azt hivatott közölni, hogy teljes értéku anya lehet az is, aki szüzességben él. Ráadásul a dokumentum kizárólag a noi mivoltnak tulajdonítja a képességet a testi és a lelki-szellemi odaadás egyideju örömére. A férfiak - úgy látszik - nem képesek erre. Miért nem? Milyen elkeseríto tapasztalatok motiválták a nagy tudományú atyákat?

A dokumentum az anyaságra való általános noi képességbol vezeti le, hogy a nok pótolhatatlan szerepet töltenek be a társadalmi életben, és kiváltképp a családban. "Ugyanis itt alakul ki a nép arca". Itt ismerik meg Isten ábrázatát is, mert elso megnyilatkozását apjuk és anyjuk közvetíti nekik. "Ahányszor hiányzanak ezek az alaptapasztalatok, az egész társadalom eroszak martaléka lesz, és ekkor maga a társadalom is létrehozza az eroszak sokféle formáját." Magyarán: vallásos nevelés nélkül a társadalom az eroszak martaléka lesz. Még jó - gondolom -, hogy a keresztény középkor birodalmai, és általában a keresztény eszmére hivatkozó rendszerek, amelyekben kötelezo volt, vagy most is kötelezo a vallásos nevelés, megvalósították az eroszakmentes társadalom eszményét! Aztán azon tunodöm, hogy milyen visszhangra számíthatnék, ha úgy beszélnék a katolikus szülokrol, ahogy ez a dokumentum a vallástalanokról! Ha egyszeruen csak válogatás nélkül, en bloc, a viszály és eroszak okozóinak mutatnám oket?

A noknek - folytatja a dokumentum - jelen kell lenniük a munka és a társadalmi élet világában is. "Itt felelos pozíciókat kell betölteniük, lehetoséget kell kapniuk arra, hogy inspirálják a népek politikáját, és új megoldásokat keressenek a gazdasági és szociális problémákra." Csakhogy a családi és a társadalmi tevékenység a noknél másként egészíti ki egymást, mint a férfiaknál. Ezért "a törvényhozásnak és a munka megszervezésének harmonizálnia kell a no családon belüli küldetésének követelményeivel." Igazságosan fel kell becsülni azt a munkát, amelyet a no a családban végez. Lehetové kell tenni, hogy a nok, akik ezt akarják, "egész idejüket a házi munkának szenteljék, anélkül, hogy szociálisan megbélyegeznék és gazdaságilag megbüntetnék oket. Akik viszont más tevékenységre is vállalkoznak, hadd tehessék ezt nekik megfelelo munkaritmusban, mely nem fenyegeti oket azzal az alternatívával, hogy vagy családi életüket kell feladniuk, vagy állandó stressz-szituációban kell élniük". A nemeknek egyszerre kell tehát méltóságukat és közös személyes értékeiket megvédeniük és fejleszteniük, és különbözoségeiket tiszteletben tartaniuk.

Ezek az elképzelések valóságos problémákra keresnek józan megoldást. De az ellenvetések is kézenfekvoek. Egyformán fizesse a társadalom anyaságukért a jó és a rossz anyákat? Ki ellenorizheti és miképp, hogy némelyek nem csak a pénzt veszik-e fel? Hogyan lehetne a munkahelyeken elfogadtatni, hogy a dolgozók egyik fele csökkentett munkaritmusért ugyanolyan fizetést kap, mint a másik fele, mely többet teljesít? A koncepció erosen kommunisztikus: mindenki képességeinek (vagy ez esetben: a társadalmi életben önként vállalt munkamennyiségének) megfeleloen dolgozzon, és szükségleteinek megfeleloen részesüljön a termelt javakból. Én teljes szívembol pártolnék egy ilyen társadalmat, ha muködésképesnek tartanám. Mindazonáltal érzem, hogy az olvasó itt - üdvösen elszabadulva a bibliai antropológia elofeltevéseitol - valóságos problémákkal szembesül, amelyek elol nem volna szabad elzárkóznunk.

A dokumentum végezetül ugyanazokra a metafizikai magaslatokra reppen fel ismét, amelyeket néhányszor bejárt már. Nekem azonban a kánikulában, amelyben ezt írom, nincs erom újra felmászni a meredek kaptatón a már megtapasztalt légritka levegoégbe. Felszegett fejjel bámulom, hogyan tunik el ismét az égi párák között Ratzinger bíboros a Szent Kongregáció doktorainak tisztelettudó gyurujében.

* Ebben az írásomban az "Isten" szót, szokásom ellenére, nagy betuvel írom. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy nagy betuvel írom a "Felvilágosodás" szót is, hogy ne boruljon fel a pálya.