Vasárnap lemondott címéről Stanislaw Wielgus, a pénteken felszentelt varsói érsek. Wielgusról nemrégen kiderült, hogy még egyetemistaként kapcsolatba került a lengyel titkosszolgálattal, majd ezt követően egyes hírek szerint mintegy húsz éven keresztül kollaborált az állambiztonságiakkal - mindeközben töretlen egyházi karriert megvalósítva -, bizonyíthatóan több mint ötven találkozót bonyolítva le kapcsolattartóival. Wielgus folyamatosan tagadta a beszervezettségéről szóló vádakat, a Vatikán pedig december 21-én nyilatkozatban foglalt állást a főpap kinevezése mellett, mondván, hogy „életének minden körülményét, vagyis múltját is tekintetbe vették”, amikor őt választották a lengyel egyház legfőbb méltóságává. Wielgust pénteken zárt ajtók mögött fel is szentelték, azonban vasárnap, az ünnepélyes beiktatás előtt kevesebb, mint egy órával a főpap lemondott érseki címéről és elismerte a kollaborálás tényét. Elemzők szerint a botrány példanélküli módon megrázhatja a lengyel és a vatikáni egyházi köröket, a nemzetközi hírtelevíziók némelyike vezető hírként számolt be az eseményről és arról, hogy az eredetileg érseki beiktatásnak szánt ünnepi misét sietős rögtönzéssel – utánam az elődöm – az érseki pozíciót időlegesen újra felvállaló korábbi varsói érsek, Glemp bíboros tiszteletére rendezett alkalommá alakították át.

Wielgus lemondása minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy a lengyel társadalom nem viszonyult olyan „erkölcsi nagyvonalúsággal” a főpap múltjához, mint a Vatikán. Egy közvélemény-kutatás eredménye szerint a megkérdezettek kétharmada volt azon a véleményen, hogy Wielgusnak le kell mondania. Nem is csoda egy olyan országban, ahol a történészek szerint a katolikus klérus mintegy 15 százaléka szolgáltatott információkat kollégáikról az állambiztonságiaknak.

Ezzel a háttérrel különösen szánalmas Wielgus magyarázkodása, mely szerint tudományos munkálkodásához szükséges, fontos tanulmányok elvégzése érdekében került – úgymond – óvatlan kapcsolatba titkosszolgálati személyekkel, de senkinek sem okozott tevékenységével kárt. Wielgus sokéves ügynöki múltja természetesen önmagában cáfolat ez utóbbira, hiszen a legelvakultabb állampárti titkosszolgálat sem alkalmazott hosszú éveken át olyan ügynököt, aki nem végzett érdemi tevékenységet. Növeli a botrány súlyát ezen felül az a tény is, hogy a főpap különleges ügynöki kiképzésben részesült.

Nem messze a konzervatív vatikáni geopolitikai stratégia egyik kulcsfontosságú területének tekintett Lengyelországtól, Ján Sokol, a szintén konzervatív katolicizmusáról híres Szlovákia pozsony-nagyszombati egyházmegyéjének érseke az egyház és a náci rezsim kollaborációját megtestesítő Jozef Tiso katolikus papot, a hitleri támogatással létrejött szlovák bábállam kormányfőjét majd köztársasági elnökét magasztaló nyilatkozatott tett. A magát Vezérnek (Führer – Vodca) neveztető katolikus pap-politikus náci fajvédelmi törvényeket hozatott, zsidókat és romákat deportált. A világháború után háborús bűnösként elítélték és kivégezték. (Alojzine Stepinac zágrábi érsek ez utóbbit megúszta – a horvát fasiszta usztasa mozgalom szellemi-ideológiai atyját ugyan szintén elítélték háborús bűnösként, börtönbe is került, de vatikáni tiltakozásra szabadon engedték, majd II. János Pál pápa 1998-ban boldoggá avatta.) Ismeretes, hogy Sokol érsek az elmúlt években rendszeresen részt vett a fasiszta állam megalakulásának emlékünnepségein, ahogy tény az is, hogy – ellentétben a szlovák politikai elittel – a szlovák katolikus egyház a mai napig nem marasztalta el nyilvánosan a náci pap-politikust.

Magyarországon ugyancsak máig várat magára az egyházi múlttal való kendőzetlen szembenézés. A hazai katolikus klérus mindezidáig mereven elzárkózott mind az állampárti időszakban elkövetett bűnök, mind pedig az antiszemitizmus gerjesztésében játszott szerepének tisztázásától. Ehelyett egyházellenesnek bélyegzik azokat, akik a fenti ügyeket firtatják, már-már komikus módon tagadják a beszervezettség tényét vagy éppen egy antiszemita főpapról (Prohászka Ottokárról) emlékeznek meg egyházi emlékév keretében, hogy aztán árpádsávos lobogók árnyékában tartott demonstrációk legitimáljanak püspöki szózatokkal (pl. Spányi Antal, székesfehérvári püspöknek, Prohászka Ottokár utódjának részéről).

A fenti botrányos esetek minden mércével megdöbbentőek. Legfőbb tanulságuk természetesen nem személyes vonatkozású. Hitszegők, megalkuvók, de akár aljas gazemberek is mindenhol vannak. Azonban éppen erről van szó. Arról, hogy a katolikus egyházban is legalább olyan mértékű az erkölcstelenség, mint az általuk sokszor magabiztosan kritizált „világban”. Manapság, mikor egyre határozottabb – olykor pökhendibb – hangon hirdetik némelyek hazai és európai szinten egyaránt, hogy a társadalom és a politika morális válságára az egyházak kínálhatnak csak gyógyírt, érdemes volna ezzel a ténnyel szembenézve jóval több alázattal viselkedni azoknak a sajátos szervezeteknek, melyek egyfajta hivatásos moralistaként voltaképp ugyanúgy az emberi erkölcstelenség béklyójában vergődnek, mint „civil” embertársaik