Utólag már bizonnyal sokak számára papírformának tűnhetett, hogy a konklávé tagjai éppen Ratzinger nevét firkantották szavazócéduláikra; pedig a Bíborosi Kollégium tagjai háromféle, közel egyenlő esélyű lehetőség közül választottak. Először is megtehették volna, hogy elismerik a katolikus egyház bázisának geográfiai átrendeződését, s imigyen latin-amerikai, illetve harmadik világbeli pápát (Francis Arinze, Oscar Maradiaga, Claudio Hummes) kreálnak. Úgyszintén reális esélye volt annak, hogy olyasvalaki kerüljön ki győztesen a konklávé szavazási fordulóiból, aki - fogalmazzunk így - az emberarcú pápaság (a szerethető Wojtyla pápa) tradícióját folytatja, mint az ismert olasz jelöltek: Dionigi Tettamanzi, Carlo Maria Martini, Angelo Scola. Végezetül megválaszthatták azt a harcos kedvű és engesztelhetetlen doktrinert, aki személyében garantálhatja II. János Pál felette konzervatív teológiai és dogmatikai örökségének csorbítatlan továbbélését, sőt továbbfejlesztését: Joseph Ratzingert.

XVI. Benedek most kezdődő pontifikátusának programját látható élvezettel latolgatják a lelkes mé-diamunkások és újsütetű Vatikán-szakértők, fontolják jelmondatát és névválasztását. Ez utóbbi különösen bonyolult feladványt jelent, hiszen az utolsó pápa, aki e néven regnált, XV. Benedek (1914-1922) életműve (ha volt neki ilyen) vajmi nehezen hozható összefüggésbe napjaink egyházi és világi problémáival. (Vagy talán a 16-os számhoz való vonzódása vezette Ratzinger névválasztását? Az ugyanis tényleg csak Benedekből volt szabad.) Pedig aligha szükséges körmönfont spekulációkba bocsátkozni, hiszen Róma új püspöke nem árul zsákbamacskát: pályafutása és fenyegetően zárt gondolatrendszere régóta és már-már unalomig ismert. A pápa, akit azelőtt Joseph Ratzingernek hívtak (a la Prince), 1927-ben egy kis bajor faluban született, és a II. világháború idején beléptették a Hitlerjugendba (aligha tehetett róla, nem ezért nem szeretjük), ahonnan azonban hamarost megpattant. A világháború után elvégezte a papi szemináriumot, fölszentelték, majd a dogmatörténet tudós tanára lett, ám ekkor még olyannyira reformista húrokat pengetett, hogy alig orvosolható összeütközésbe került az agg XII. Pius reakciós egyházkormányzatával. Később Frings müncheni bíboros tanácsadójaként részt vett a II. vatikáni zsinat (1962-1965) munkálataiban, s tevékenységével egyértelműen a reformtábort erősítette. Az egyházi hierarchiában fölemelkedve azonban mindinkább eltávolodott korábbi elveitől, s kü-lönösképpen attól a gondolattól, hogy a zsinat által életre hívott élénk vitaszellem és merész újító kedv beépüljön a római katolicizmus praxisába. Immár bíborosként rendkívüli érdemeket szerzett II. János Pál 1978-as megválasztásakor, s ez a tény nagyban hozzájárult három évvel későbbi kineveztetéséhez a legfontosabb kúriai dikasztérium, a Hittani Kongregáció élére.

H

A Szent Officium, vagyis az inkvizíció örökébe lépett Hittani Kongregáció nagy hatalmú vezetőjeként Ratzinger 24 éven át őrködött ernyedetlenül a katolikus hit tiszta-sága felett. Isten rotweilereként elmarta egyházától nemcsak a latin-amerikai felszabadításteológia marxista vonzalmakkal vádolt képviselőit (például Leonardo Boffot), de saját egykori zsinati munka-társait, voltaképpeni mestereit is (mint Hans Küng). Jóval enyhébben, ám ugyancsak föllépett a teológiai jobbszárny, a II. vatikáni zsinatot teljességgel elutasító integrista tradicionalizmus ellen is, amelynek vezéralakja a francia Marcel Lefebvre érsek volt.

Az elmúlt két évtizedben mind gyakoribbá váló megnyilatkozásaiból, interjúiból és könyveiből, amelyek elvitathatatlanul alapos teológiai és filozófiai fölkészültségről árulkodnak, könnyen azonosíthatjuk Ratzinger pápa meghatározó eszméit. Nosza, lássuk hát, mit várhat tőle a katolikus egyház, s ami sokkalta fontosabb: a világ! Nos, Ratzinger szerint a világ, vagyis a modern nyugati civilizáció (tulajdonképpen már a felvilágosodás óta) megbocsáthatatlanul rossz irányba tart, mivel a relativizmus korrumpálta az egyes embereket és szintúgy a társadalmakat, s az erkölcsi nihilizmusban tobzódó kéjvágyó és haszonleső emberiség már réges-rég föladta magas hivatását, az egyháznak való mindétig engedelmes szolgálatot. A leginkább az ótestamentumi prófétákhoz illő korholások és apokaliptikus víziók sorában Ratzinger fölöttébb súlyos vádakkal illeti ezt az egész, istentől elidegenedett kompániát: akik botorul a racionalizmusnak hódolnak, a szexualitásban meglepő módon az örömöt keresik, a nemi szerepeket pedig egyszerű társadalmi konstrukciónak tekintik. Akárcsak megannyi volt és jelenlegi pályatársának (vagy a mindenkori pornófilmeseknek), úgy neki is kedvenc vesszőparipája a szexuális élet kimeríthetetlen témaköre. Mint elhunyt mentora, II. János Pál, ő is sistergő fölháborodással utasítja el a fogamzásgátlást és a születésszabályozást, az egyneműek kapcsolatát és a feminizmust. Számunkra, nem hívő laikusok számára ez talán kevésbé fontos, ám Ratzinger kardinális hasonló következetességgel utasította el mindenkor az oly sok rút visszásságot és fertelmességet eredményező papi nőtlenség eltörlését vagy a női egyházszolgálat - észérvekkel ma már aligha védhető - tilalmának fölszámolását.

II. János Pál szemléletmódjához képest komoly visszalépést jelent az, ahogy XVI. Benedek a nem katolikus felekezetekhez, vallásokhoz viszonyul. Nemcsak mert ragaszkodik a római katolicizmus magasabbrendűségének elismeréséhez, hanem mivel meglehetős önkényességgel méricskéli az egyes közösségeket. A püspöki rendszerben működő protestáns egyházak még csak-csak elismerésben részesülnek, de már a többiek számára igen kevés jut a jóból. A racionalizmust ostorozó főpap paradox módon kategorikusan elutasítja a hitélet legújabb kori megnyilvánulásait, a new age (vagy éppenséggel az ősi keleti) vallások térhódítását. Pőre piacféltése és a multikulturalitástól való irtózása az iszlámmal szemben megfogalmazott kijelentéseiben is könnyűszerrel tetten érhető. Sőt: kontinensünk védelmében nem átallott szót emelni Törökország európai uniós tagsága ellen sem.

Ratzingernek egyébiránt szemmel láthatólag ugyancsak csekély affinitása van az Európán kívüli világhoz, s ennek a fogyatékának megfelelően társadalmi diagnózisai is rendre a nyugati civilizáció vélt vagy valós problémáit tárgyalják. A harmadik világ vagy Latin-Amerika az ő számára legfeljebb a hitterjesztés és az inkvizíció (utóbbi minőségében már személye-sen ismert) terepéül szolgál. Az új pápa a térségben tán mindmáig veszélyesebbnek tartja a marxizmust a milliókat emberi méltóságuktól megfosztó nyomor problémájánál.

Habár vasárnapi beiktatási miséjén XVI. Benedek eleven és fiatal egyházról beszélt, világképe mégis éjfeketén pesszimista. Borúlátásából (ez ugyancsak megkülönböz-teti őt közvetlen elődjétől) következik, hogy Joseph Ratzinger nem a tömegek, s még kevésbé az egész világ lelkipásztor pápája akar lenni, hanem sokkalta inkább tudós vezetője egy zárt, de harcos különítménynek, amely bátran és irgalmat nem ismerve dacol a mostoha kor viszontagságaival. A II. vatikáni zsinat fejleményeinek visszanyesése éppúgy erről a szándékról tanúskodik, mint az új pápa lelkesedése a latin szertartásnyelv iránt. Ahogy egyébként a közvetlenül megválasztása után elhangzott - laikusok számára semmitmondó - pápai beköszöntője is erről a személytelenül egyházias (és kevéssé szerethető) attitűdről árulkodik.

Ismerve a római katolicizmus szoros dogmatikai kötöttségeit, s megannyi, mára már gyakorta bornírtnak ható tradícióját, joggal merülhet föl a kérdés: egyáltalán kínálkozott-e (kínálkozik-e) más út a katolikus világegyház számára? Bármily meglepő, de a válasz határozottan igen. E hitfelekezet sok követője, egyháziak és laikusok egyaránt, rég fölismerték már ugyanis, hogy az unásig emlegetett reformzsinat eredményeinek továbbfejlesztése, a világ felé nyitás (amelyet a közszolgálati tévé ismeretlen egyházi szakkommentátora többször is dühödt megvetéssel emlegetett a napokban) új életet lehelhet az egyház megszikkadt testébe.

Joseph Ratzingertől, aki számtalan esetben lépett föl az efféle eretnekgyanús nézetek hirdetőivel szemben, aligha remélhető, hogy egyszer csak belátja majd tévesztését. A világ nem katolikus többségére nézve is kellemetlen, a hívő katolikusok számára pedig kifejezetten szomorú következményekkel járhat XVI. Benedek szeretetlennek ígérkező pápasága. Hideg lesz.