Az elsõ fejszámolást az alábbi pár sor után végeztem: „Amikor Opál doktor az aurámat vizsgálta, azt mondta, lát mellette valamit, egy auratestbe öltözött lelket (…). A kísérgetõ lelkeknek egyszerûen rokonszenvesek vagyunk, esetleg egyik elõzõ életünkben ismertük egymást, ezért velünk tartanak. Az is gyakori, hogy egy újraszületni igyekvõ lélek kísérgeti az újdonsült párt, és várja, hogy szerelmeskedjenek, hogy a fogamzás pillanatában a megtermékenyült petesejtbe költözhessen. (…) – Egyébként szabad szemmel is látni õket – magyarázta Opál doktor. Egy könyvet vett elõ, amelybe Kisfaludy György, az ALL Idõfizikai Laboratórium munkatársa ír arról, hogy a Berlini Mûszaki Egyetemen dr. Becker Martens megvizsgálta a lélekmolekulákat. Bármilyen hihetetlen, mértékegységgel kifejezhetõ súlyuk van: pontosan 72 mg.”

  Az elsõ apró észrevételem, hogy a mg a tömegnek a mértékegysége, nem a súlynak :–). Ez a 72 mg soknak tûnt egy molekulához, ezért összehasonlítottam az emberi DNS tömegével. A DNS, mely az élõ sejtek információhordozója, az egyik legnagyobb molekula. Az emberi DNS durván 10⁹ bázispárt tartalmaz. Kiszámítva egy átlagos bázis molekulatömegét, az emberi DNS tömege kb. 4·10^–13 g-nak adódott. A lélekmolekula tömege kb. 1,8·10¹¹-szer nagyobb, mint az emberi DNS tömege. Ez azt jelenti, hogy ha az emberi genom tömegét vesszük egy ember tömegének, akkor a lélekmolekula tömege megegyezik a Föld lakossága tömegének a harmincszorosával! A cikk szerint nem egy molekulából áll ez a „kísérgetõ” lélek, hanem egy „auratestbe öltözött lélekbõl”. Hogy ez az „auratest” hány lélekmolekulából áll, könnyen megbecsülhetõ. Az ember testfelületét 2 m²-nek becsülhetjük, ha minden cm²-en lélekmolekula található, akkor egy ilyen „auratest” húszezer lélekmolekulából áll, ha azt nem vesszük figyelembe, hogy az „auratest” belsejében is vannak lélekmolekulák.

  Ha úgy képzeljük, hogy megtermékenyítéskor csak egyetlen lélekmolekula költözik a petesejtbe, már akkor is hatalmas nagyságrendbeli tévedésekre bukkanhatunk. Egy petesejt átmérõje kb. 0,14 mm, ebbõl kiszámolható a térfogata, ami 1,15·10^–5 cm³. A petesejt sûrûségét vegyük 1,3 g/cm³-nek, hiszen sok vizet tartalmaz, de valószínûleg kicsit nagyobb a sûrûsége a víznél. Ennek alapján kiszámolható a petesejt tömege, ami 1,5·10^–5 g, azaz 0,015 mg. Ha ezeket összehasonlítjuk, könnyen láthatjuk, hogy egyetlen lélekmolekula tömege is ötezerszer nagyobb a petesejténél. A cikkben azonban arról volt szó, hogy ez a lélekmolekulák sokaságából álló „auratest” költözik a petesejtbe, azaz becslésünk szerint húszezer lélekmolekula. Érdekes, hogy a mesterséges megtermékenyítést végzõ tudósok miért nem vették észre, hogy a megtermékenyítéskor a zigóta tömege majdnem százmilliószorosára nõ? Erre még az sem lehetne ellenérv, hogy: – Persze, mert a mesterséges megtermékenyítés az más –, hiszen a mesterséges megtermékenyítésbõl született gyermeknek is ugyanúgy van „lelke”.

  Ha feltesszük, hogy léteznek lélekmolekulák, akkor nyilván szerves molekuláknak kell õket tekinteni. Egy bonyolultabb szerves molekula általában szénbõl, oxigénbõl, nitrogénbõl és hidrogénbõl áll. Ha körülbelül azonos számban fordulnak elõ ezek az atomok a lélekmolekulában, akkor az atomok átlagtömege kb. 15 g/mol. Ha ezt kiszámoljuk, kiderül, hogy ebben az esetben egy lélekmolekula 3·10²¹ db atomot, míg a leghosszabb emberi DNS is kevesebb mint 10⁹ darabot tartalmaz. Ez azt jelenti, hogy 3·10¹² db DNS tömege egyezik meg egyetlen lélekmolekula tömegével. Ezek az elképesztõ nagyságrendbeli tévedések, melyeket sem a cikket író újságíró, sem az egészet kitaláló „tudósok” nem gondoltak végig.

  Térjünk vissza az „auratestre”. Ha húszezer lélekmolekula kísérne egy embert, akkor mintegy másfél kilogrammnyi lélekmolekula lenne körülöttünk. A Földön élõ összes emberre átszámítva ez összesen kb. 9 millió tonnát jelentene. Hogy nem létezhetnek lélekmolekulák, már néhány úton beláthattuk, de van egy megoldás a biztos bizonyításra, ez pedig a kísérlet. Ha mintát veszünk a levegõbõl ott, ahol emberek vannak, és ott, ahol nincsenek, és ezek tömegét összehasonlítjuk, könnyen be lehet látni a létezést avagy nem létezést.
 

Ugye, tudják már? Igen, ezek is a lélekmolekulák, de hogy mire képesek még, azt megtudhatják a következõkben:

  „Belsõ magjuk olyan kemény (mármint a lélekmolekuláknak), hogy bármilyen vastag falon képesek áthatolni. Ezen a kemény magon belül lakozik az ego, vagyis a személyiség. Találtak közülük több ezer évest is, de feltételezik, hogy ennél jóval idõsebbek is vannak. Mozgásuk cikázó, és legalább a fény sebességével közlekednek. És hogy hogyan tudták mikroszkóp alá tenni a lélekmolekulákat, megkérték õket, õk pedig hajlandóságot mutattak. (…) Bárki láthatja õket. Nézzen az ablak irányába, ahol beszivárog a napfény. (…) Észlelni fogja a lakás légterében szállingózó porszemeket. Lebegnek, sodródnak a levegõben. De vannak köztük ugyanolyan apró, fényes pontok is. Azok cikázva, ide-oda száguldva mozognak. Õk a lélekmolekulák. Miközben figyeli õket, gondoljon valakire, akit szeret. A lélekmolekulák kedveskedni akarnak, és felveszik az illetõ arcformáját. De mást is megtesznek: összeterelõdnek, vagy akár egy helyben maradnak.”

  Már az elsõ mondatban hibát fedezhetünk fel, ez pedig a következõ: egy részecske akkor tud áthaladni valamilyen testen, esetünkben a falon, ha semleges töltésû és kis méretû (erre pl. a neutrínó képes), ez nem a keménységtõl függ. Ráadásul ha léteznének lélekmolekulák, akkor azok olyan hatalmasak lennének, hogy biztosan nem tudnának áthatolni a falon. A következõ dolog, amit hibásnak tartok, hogy hogyan lehet egy molekulában benne a személyiség, amikor az nemhogy a fogamzás pillanatában, de még jóval késõbb sem alakul ki, hiszen az ember személyiségét a külsõ tényezõk is befolyásolják, és alakítják.

  Az egyik rész arra utal, hogy több tízezer éves lélekmolekulát is találtak, ezzel még rendben lennénk, de egyvalami már nem érhetõ. Mégpedig az, hogy a Föld népessége azóta a néhány tízezer év óta jelentõsen nõtt, tehát „auratestbe öltözött lelkekbõl” is több kell, hogy legyen, mert a cikk szerint az elhunyt lelkek költöznek egy emberbe. Az „auratestek” szaporodására pedig sajnálatos módon nem tér ki a szerzõ.

  A lélekmolekula sebességére utaló rész Einstein relativitáselméletébe ütközik, mely szerint a fénynél nagyobb sebességgel semmi nem közlekedhet, még az egymással szemben haladó fénycsóvák is csak fénysebességgel közelednek egymáshoz. Az, hogy sem ez az ún. „tudós” sem az újságíró nem ismeri ezt a jelenséget, elég meglepõ, de lehet, hogy a „legalábbot” nem képesek megkülönböztetni a „legfeljebbtõl”. Szintén furcsa, hogy ezek a lélekmolekulák hogy képesek felvenni valakinek az arcformáját, mert ehhez egymással kell, hogy kommunikáljanak, amit pedig mai tudásunk szerint csak a fejlettebb élõlények tudnak. Az egymással történõ kommunikációra azért lenne szükség, mert csak így határozhatják meg egymás helyzetét, és csak így alakíthatnának ki arcformát idézõ alakzatot. Ahhoz, hogy a mikroszkóphoz hívják õket, bizonyos fokú intelligencia kell, hiszen reakciót kell kiváltani a hívásra, és erre mai tudásunk szerint nem képes egy molekula sem. Egyébként ha a lélekmolekulák képességeire és a sebességre vonatkozó gondolatot összevetjük, komoly ellentmondásra találunk, hiszen a lélekmolekulák képesek egy helyben állni, akkor nem igaz az, hogy legalább a fény sebességével közlekednek.

  Végezetül: úgy hiszem, hogy sikerült bebizonyítanom, hogy nem léteznek lélekmolekulák. Írásommal arra szeretném felhívni az emberek figyelmét, hogy ne higgyünk mindennek, amit akár „neves” újságokban írnak, hanem gondolkodjunk és jártassuk az agyunkat, hiszen egyszerû fejszámolások segítségével felépítettnek tûnõ ámításokat leplezhetünk le.

  Egyébként még valami, a minap testnevelés órán rendesen fejen találtak labdával, és csillagokat láttam. Vagy lehet, hogy azok a lélekmolekulák voltak?… 
  SCHEURING ÁDÁM
Fazekas Mihály Fõvárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium, Budapest