A jelenségcsoportba tartozó terminusoknak nincs (s aligha alkotható meg) egzakt meghatározása. A szekták (az európai, fõként német és francia terminológia szerint), illetve a kultuszok (az uralkodó angolszász szóhasználatban) és az új vallási mozgalmak egyéb változatai (kisegyházak, bázisközösségek stb.) között éppoly nehéz pontos határt megvonni, mint a velük (tanaikkal, szervezetükkel, mûködésükkel) kapcsolatban felmerülõ fogalmak: közösség(iség), nyájszellem és csoport-börtön; karizmatikus vezetõ és guru; tanítás, indoktrináció és agymosás; vagyonközösség, anyagi függésbe hozás és kizsákmányolás; küldetés(tudat), elhivatottság és megalomán hatalmi megszállottság; megtérés, elkötelezõdés és szellemi alávetettség; szeretet és lelki terror; fegyelem és totális uralom stb. között.

Ráadásul maguk a vallásinak nevezhetõ jelenségek határa is elmosódik: az átmenet folyamatos az irracionalizmus megannyi egyéb ezredvégi válfaja felé: a reinkarnációs hiedelmektõl és az ún. halálközeli élményektõl, az ufótörténeteken, a parapszichológián meg az asztrológián keresztül, egészen az önszuggesztiós-szómágiás avagy éppen piramisjáték-elvû, kereskedelmi csoportmanipulációkig.

A szociálpszichológia (vagy legalábbis bizonyos irányzatai, jelesül a mélylélektant a valláslélektannal összekapcsoló jungi irányzat) a szektaképzõdést s általában az “újravallásosodás” tényét kompenzációként magyarázza. Eszerint korunk technikai civilizációja az emberi személyiségnek csupán a tudatos, racionális, extrovertált, teljesítményorientált aktivitásstruktúráját fokozza, elsorvasztva, háttérbe szorítva az ego nem racionális, tudattalan, emocionális-ösztönös, misztikus, értékorientált részét. “(...) a kialakult súlyosan egyoldalú lélektani erõtér következtében igen nagy kompenzatorikus szellemi éhség alakult ki. Ezt sem a történelmi egyházak, sem a modern természettudomány nem tudta és jelenleg sem tudja kielégíteni. Ez magyarázza azt, hogy a szellemi új keresése egyre gyakrabban vallási áramlatok formájában jelenik meg. Ezt tekinthetjük a szaporodó új vallási mozgalmak, a szektaképzõdések legfõbb hajtóerejének.”¹ Hasonló gondolatot fogalmaz meg Paul Kurtz amerikai filozófus (a “paranormális” jelenségek cáfolatára szervezõdött szkeptikus mozgalom egyik szaktekintélye): “úgy tûnik, az ember viselkedésében van valami pszichológiai, talán szociokulturális vonás, amit ‘transzcendentális kísértésnek’ lehetne nevezni. Igénye van a túlvilágra, nehezen tudja elfogadni az emberi lét véges voltát (...) A transzcendentális kísértés fontos összetevõje életünknek, segítségünkre van, hogy el tudjuk viselni véges voltunkat és kitartsunk az értelmetlen világegyetemben. Ez a transzcendentális kísértés olyan erõs, hogy azokban a társadalmakban, ahol a klasszikus vallások leszálló ágba kerültek, új vallás sarjad ki belõle, új formában és olyan új tartalommal, ami több reményt nyújt ennek a sóvárgásnak a csillapítására.”²

Nos, bár nem vonjuk kétségbe e megközeltítésmód részigazságát, a mai virulens irracionalizmust azért mégsem tekinthetjük pusztán az “emberi természetbõl” következõ, kompenzáló jellegû vallási reneszánsznak. Ami a transzcendentális iránti megnövekedett társadalmi igényben igazából “kísért”, az, nézetünk szerint, az egyelõre “kihívó fél” nélkül maradt kapitalizmus riasztó sivársága. Egyfelõl a társadalmi egyenlõtlenségek soha nem tapasztalt mértéke, a tömeges egzisztenciavesztés, “feleslegessé” válás, a korábbi stabil(nak hitt) intézményektõl való megfosztás, másfelõl a fennálló megváltoztatására, meghaladására irányuló társadalmi cselekvés feltételeinek hiánya az, ami reakciót szül, a szó mindkét - “válasz” és “visszalépés” - jelentésében. A polgári liberális paradigma válsága, úgy tûnik, magával rántja a polgári fejlõdéssel egyidejûleg (annak segítségével és szolgálatában) diadalmaskodó racionális gondolkodást. Mintha a zsákutcából a kiutat mind többen magával a megismeréssel való szembefordulással, egy “más törvényeknek” engedelmeskedõ “másfajta realitásba” vetett hit által vélnék megtalálni (amely “más világról” az ember, természetesen, csak megváltozott tudatállapotban: halálközelben, ufók közvetítésével, kábítószeres révületben stb. szerezhet “ismereteket”).

A szektakérdés mint az irracionalzmus egyik legföltûnõbb - ha nem is feltétlenül legfontosabb - összetevõje, véleményünk szerint, ebben a kontextusban helyezhetõ el. Ennek elõrebocsátásával, az új vallási mozgalmakon belül (avagy azoktól pejoratíve elkülönítve) a szekták/kultuszok megkülönböztetõ vonásainak a következõ tényezõk többségének bizonyos fokú (inkább többé, mint kevésbé való) meglétét tekinthetjük:3

- A térítés (a hívõk toborzásának) offenzív-agresszív jellege (leszólítással, lakásról-lakásra járással, esetleg célzottan más egyházak, vallási csoportosulások rendezvényeinek rendszeres látogatásával), illetve föltûnõ (utcai és média-) nyilvánosság keresése (monstre istentiszteletek, nagygyûlések, “kulturális” demonstrációk stb. útján).

- Kettõs nyelvezet megléte, vagyis más-más (rész)tan, diskurzus, érvkészlet alkalmazása a szektán kívüliek és a megtértek, sõt gyakorta a szektatagok között a beavatottak szûkebb rétege számára.

- Csalhatatlannak tekintett (dicsõített, sõt istenített) vezetõ, guru jelenléte.

- Fundamentalizmus: ideológiai zártság, kizárólagosság, a “mi” és “õk” szélsõséges dichotómiája, az egyedüli üdvözülés tana, illetve más hitek, a külsõ világ diabolizálása.

- Totális(ba hajló) hierarchikus szervezet és a normaszegés fizikai vagy lelki szankcionálása.

- A kilépés megnehezítése: lelki, fizikai kényszer alkalmazásával vagy egzisztenciális függésbe hozás (a személyes vagyon kötelezõ beszolgáltatása, a tag adósságba kényszerítése stb.) útján.

- Az erõszakra való potenciális hajlam (esetleg kifejezett militarista vonzalom).

- Nõ-, gyermek- és családellenesség.

- Extrém szexuális attitûd: a teljes tiltástól a promiszkuitásig.

- Hatalmi-politikai aspirációk, elhivatottság, törekvés a politikai elitbe, az állami szférába való beépülésre.

- Széleskörû nemzetközi szervezettség, multinacionális jelleg.

- Pénzközpontúság, profitelvûség, avagy ennek ellenkezõje: szélsõséges aszketizmus, világellenesség.

Példaként, a felsorolt vonások illusztrálására, álljon itt három - sok szempontból igen különbözõ, Magyarországon is aktív - szekta rövid bemutatása.⁴

Az osztrák Gottfried Holiè által alapított Holiè-csoport, amely nálunk dunaföldvári keresztények néven vált ismertté, s a 90-es évek elején az elsõ nagy hazai “szektavita” fõ gerjesztõje volt, a keresztény fundamentalista szekták jelegzetes esete. A Biblia számukra olyan szent könyv, amelynek tanításait szó szerint kell követni, s amellyel kapcsolatban ezért értelmezésnek nincs helye. A Holiè-csoport élesen szemben áll a többi keresztény felekezettel (legfõképpen a katolikusokkal), amelyek formális cselekedetei, szertartásai mögött, szerintük, nem áll hit formálta életvitel. Intranzigenciájuk és intoleranciájuk görcsös felelõsségtudatot takar: eszerint az igazi kereszténynek, a közelgõ végitélet idején, nincs joga másokat bûnben hagyni. Az állandó világvége-várakozás rejlik erõteljes kiválasztottság- és elittudatuk, illetve aszketizmusuk mögött is. A szekta tagjai kommunákban, teljes vagyonközösségben élnek, életmódjuk önmegtagadó-önsanyargató. A külvilággal szembeni szinte teljes elutasításuk alól kivételt valójában csak a misszió, a térítõ tevékenység képez. A csoport tagjai rendszeresen látogatják a különféle keresztény - fõként ifjúsági - fórumokat, búcsuhelyeket, ünnepségeket: tagjaikat elsõsorban a (történelmi) egyházakból kiábrándult, bensõségességet, bizonyosságot keresõ fiatalok közül toborozzák. A csoportba meghívott újoncot állandóan szemmel tartják: keveset alszik, soha nincs egyedül, a kimerítõ esti beszélgetések a bûntudatot és a félelmet erõsítik, a pszichikai kontroll kiteljesítését szolgálják. A szekta effektív kényszert nem alkalmaz tagjaival szemben; a csatlakozót a csoport erkölcsi nyomása bírja rá arra, hogy vagyonát beszolgáltassa, tanulmányaival vagy foglalkozásával felhagyjon, s egész lényében a közösségnek adja át magát. A szekta szervezete laza, nem hierarchikus, az alapító Gottfried Holiè és néhány más, régen csatlakozott vagy idõs szektatag mindazonáltal nagy befolyással, tekintéllyel bír körükben. Kérlelhetetlenségük saját soraikban is érvényesül: tilos minden luxuscikk és ajzószer (kávé, tea, cigaretta, édesség) vagy “felesleges” elfoglaltság (hobbi, szinház, tévé, “túlzott” testápolás, nemi élet). A bûnébe visszaesõ vagy a csoport életvitelét teljességében el nem fogadó, a szigorú hitelveket megkérdõjelezõ tagot kizárják. Ugyanakkor a közösségbõl való kiválást, az elszakadást súlyosan elítélik; az ateisták, szerintük, kevésbé vannak távol Istentõl, mint az “igazságtól elpártoltak”. A Holiè-csoport, amely sehol sem tart igényt törvényes bejegyzésre (ilyenformán természetesen állami támogatásra sem), sajátosan kelet-közép-európai képzõdmény: jelenlétük Ausztrián és Magyarországon kívül Kelet-Németországban, Csehország, Lengyelország, Litvánia és Románia területén mutatható ki.

“újkeresztény” szekta a koreai Sun Myung Moon alapította Egyesítõ Egyház is, amelynek azonban életvitele, a társadalomhoz és a világhoz való viszonya homlokegyenest az ellenkezõje a Holiè-csoporténak. Az Egyesítõ Egyház a totalitariánus, kettõs nyelvezetû (önmagát álcázó) profitcentrikus, megalomán hatalmi törekvésekkel rendelkezõ, politikailag aktív és elkötelezett szekta archetípusa. Az egyház alapdokumentumában, a Moon által írt - s a Bibliával egyenrangú szent könyvnek tartott - Isteni Alapelvek-ben lefektetett moonista tanok az eredendõ bûn sajátos értelmezésén nyugszanak: eszerint a Sátánnak engedõ éva bûne az emberiség hamis “vérvonalát” (sic!) indította el. Krisztus azért jött, hogy helyreigazítsa az ember hamis szereteten alapuló útját: õ lett volna a tökéletes családot megalapító új ádám, a Dicsõség Ura. Isten terve azonban kudarcot vallott azzal, hogy Krisztust még azelõtt keresztre feszítették, hogy megházasodhatott, családot alapíthatott volna. A megváltás beteljesítése emiatt a Második Eljövetel Urára maradt, aki megalkotja az igazi, bûntelen szetretetkapcsolatot, a tiszta vérvonalú családot, ami által teljesül Isten terve, a földi Mennyország. Ez az az új Messiás nem más, mint - nos, természetesen, maga Moon tiszteletes, aki sorrendben negyedik feleségével testesíti meg a tökéletes szülõpárt, s teremti meg gyermekeivel, valamint az általuk, az Igazi Szülõk által (számmítógépes nyilvántartás alapján, tömeges mennyegzõk alkalmával!) egymás számára kiválasztott házaspárokkal az Istenre (nem pedig a Sátánra) épített Családot, az új Emberiséget. A moonista vallási tanítást immár négy évtized óta sikeresen alkalmazott politikai és gazdasági “tanítás” fordítja le a gyakorlatba. Moon tiszteletes - miként ezt, többek között, 1995 novemberében Budapesten, a Vigadó zsúfolásig megtelt nagytermének közönsége elõtt is kifejtette - mindig is a kommunizmus elleni küzdelem élharcosának vallotta magát, ma pedig annak elsõ számú megdöntõjeként (!) lép fel. A Messiásnak (azaz õneki), hogy ügyét sikerre vigye, el kell vennie a világot a Sátántól, vagyis meg kell teremtenie gyõzelme anyagi feltételeit. Ezért a gazdagokhoz és a hatalmasokhoz kell fordulnia (nem pedig a szegényekhez, miként Jézus tette). S valóban, az Egyesítõ Egyház az elmúlt négy évtized folyamán valódi gazdasági birodalmat épített ki, amely Koreától az Egyesült államokig terjed, s a balettársulattól, a sajtón és a szállodaiparon át a fegyvergyártásig mintegy száz céget foglal magába. A közéletben való minél kiterjedtebb befolyásszerzés céljából Moonék világszerte - így Magyarországon is - számos speciális küldetésû szatellitszervezetet mûködtetnek. Bár Moon dél-koreai Tong II. Társasága M 16-os rakétákat gyárt, ez nem akadálya annak, hogy az Egyház vezetõi a Nõk a világbékéért meg a Professzorok a világbékéért elnevezésû nemzetközi szervezeteiken keresztül igyekezzenek befolyást szerezni gyanútlan, a szekta igazi természetérõl mit sem tudó (vagy éppen arról cinikusan tudomást nem vevõ) vezetõ értlemiségiek körében. (Hazai közállapotainkat jellemzi, hogy a Professzorok a világbékéért magyar szekciójának vezetõje, aki e minõségében - köztudottan - rendszeresen Moon pénzén és szolgálatában utazik a világban, az egyik országos hatáskörû pedagógiai intézet igazgatója lehet.) Az Egyesítõ Egyház manapság kevésbé térít utcán, lakáson, iskolákban, új híveket leginkább az “Igazi Szülõk” beszédkörútjai alkalmával sorra kerülõ tömeges együttléteken toboroz. Kivételt jelent ez alól Nagy Britannia, ahol Moon tiszteletestõl, mint nem kívánatos személytõl, 1995-ben is megtagadták a beutazó vízumot. “A legutolsó dolog, amire Angliának szüksége van - indokolta meg a barátságtalan lépést a brit belügyminisztérium -, egy olyan személy jelenléte, aki a fiatalokat otthonuk elhagyására és egy zavaros kultuszhoz való csatlakozásra biztatja.”

Arról, hogy a “szektakérdés” folyamatosan a média érdeklõdésének homlokterében maradjon, leginkább a sorozatos botrányairól és agresszív védekezési taktikájáról elhíresült Szcientológia Egyház gondoskodik. A L. Ron(ald) Hubbard által az 50-es években megalkotott szcientológiai “gondolat” egyházi formát merõben gyakorlati megfontolásból öltött: Hubbard az amerikai orvostársadalom részérõl fõ mûvét (A dianetika, mint a mentális egészség modern tudománya) ért sorozatos támadások elõl keresett menedéket a lelkiismereti szabadság alkotmányos védelmét, no meg adómentességet biztosító egyházi bejegyeztetésben... A szcientológia az önfejlesztést-önmegvalósítást ígérõ, tehát egyfajta lelki szolgáltatást kínáló, vagy hogy egészen pontosak legyünk: meglehetõsen magas áron árusító kvázi-vallási szekták - sok szempontból egyedülálló - esete. “Hitelveinek”, “tanításának” nincs köze sem a kereszténységhez, sem más tételes valláshoz, hanem - az alapító eredeti szakmájának megfelelõen (kezdetben ti. Hubbard termékeny és gazdag fantáziájú sci-fi író volt) - egy jellegében tudományos-fantasztikus történeten alapul. Eszerint az emberben (Xenu, a világegyetem tirannusa által vagy 75 millió esztendõvel ezelõtt “rossz adatokkal beprogramozott”) thetánok, vagyis szellemi lények lakoznak. A thetán alapvetõen jó, azonban az idõk folyamán az anyagi univerzum hálójába gabalyodott, olyannyira, hogy elvesztette igazi szellemi létét. Az egyén múltban gyökerezõ traumatikus élményei, az engrammok - speciális technika, az ún. dianetikai tanfolyamokon végzett auditálás segítségével - felfedhetõk és eltávolíthatók, ami által felszabadulnak a thetánok eredeti energiái, s lehetõvé válik a test és a környezet feletti uralom. E folyamat ágense a reaktív tudat, eszköze pedig a szcientológia, illetve a dianetika módszerével létrehozott jó karma. Mindez együtt a spirituális gyógyítás alapja. A szcientológia által javasolt, egymásra épülõ s egyre költségesebb tanfolyamok elvégzésével a páciens, úgymond, a szellemi tudatosság egyre növekvõ szintjeire kerül, mígnem eléri a clear, “tiszta” állapotot, ahol is múltja már nem befolyásolja kedvezõtlenül, azaz visszanyeri természetes egyéniségét és kreativitását. Még tovább haladva, a kitartó (és kellõen stabil anyagi hátterû) kliens elérheti az ún. OT (operathing thetan, “mûködõ thetán”) szintet is, ami, úgymond, a teljes szellemi felszabadulást jelenti “a halál és a születés végtelen körforgásából”. Az e szintre való ejutáshoz szükséges Hubbard-mûvek anyagát a Szcientológia Egyház mindenesetre csak “megfelelõen felkészített” személyek elõtt tárja fel. A Szcientológia Egyház igen bonyolult és struktúrált hierarchikus rendben mûködik, amelynek részletes ismertetésére itt nincs mód. Legalsó szintjén a területi auditorok állnak, s bevezetõ szolgáltatásokat adnak. A legfelsõ szint pedig maga a Los Angelesben székelõ Nemzetközi Szcientológia Egyház, amely világméretekben terjeszti, szervezi és védelmezi a szcientológiai tanítást - ha kell a legbrutálisabb módszerekkel: az Egyház számos szakintézménye között ott találjuk a Speciális ügyek Irodáját is, amelynek a szcientológia elleni támadások kivédése a feladata a hubbardi útmutatás szerint. Ezt - egyebek közt - a “vallásalapító” olyan körlevelei tartalmazzák, mint például egy 1972-es “Hogyan mûködtessünk feketepropagandát: hangulatkeltés és pletykahadjárat” címû... A szcientológus érdekek leghatásosabb módja azonban a közhatalmi szférába való infiltráció, amelynek jeleit több európai országban is megfigyelték. Serge Faubert francia újságíró a Szcientológia Egyház franciaországi kapcsolatrendszerérõl írva, részletesen beszámol arról, hogyan épült be “Egy szekta a Köztársaság szívébe”, “több mint húsz év alatt a társadalom minden területét átfogó befolyási rendszert” kiépítve, “titkos hálózatot, egy totalitariánus ideológia szolgálatában (...) Láthatjuk, hogy az állam legfelsõ szféráiba hatoltak be a Szcientológia Egyház képviselõi. Akik, ha szervezetük fenyegetve érzi magát, pozíciójukat és kapcsolataikat a rendõri vagy igazságszolgáltatási szervek munkájának akadályozására használják fel.”⁵ A szcientológus módszerek reakciójaként a Szcientológia Egyház ténykedését ma Európa számos államában nemzetbiztonsági kockázatként kezelik. 1996-ban Bajorországban a hatóságok a köztisztviselõk alkalmazásának feltételéül írták elõ egy írásos nyilatkozat megtételét arról, hogy az állásra pályázó személy semminemû kapcsolatot nem tart fenn a Szcientológia Egyházzal vagy annak valamelyik szolgáltató részlegével, valamint megvonták az állami támogatást minden olyan kulturális rendezvénytõl, amely mögött, akár közvetve is, szcientológusok állnak. Az ügy kapcsán igen tanulságos nyilatkozatváltásra került sor - külügyminisztériumi szinten (!) - Washington és Bonn között. A Szcientológia Egyház a bajor állami szervek lépését a nácik zsidókkal szembeni intézkedéseivel azonosította, s befolyásos amerikai hívei (Tom Cruise, John Travolta, Chick Corea stb.) mozgósításával elérte, hogy a State Department hivatalosan tiltakozzon a német kormánynál a “lelkiismereti szabadságot” sértõ lépések miatt. Az ügyben a franciák is megszólaltak: Hervé de Charrette francia külügyminiszter a szektákkal szembeni fellépésben megértésérõl biztosította Helmut Kohl kormányát.

Ez egyébként összhangban van az Európa Tanács és az Európai Unió “szektapolitikájával”: az ET már 1992-ben ajánlást, az EU Parlamentje pedig 1996-ban - alighanem a Naptemplom Rendje nevû francia-kanadai-svájci szekta 1994-ben és 95-ben (azóta 97 márciusában is) elkövetett kollektív (ön)gyilkosságának hatása alatt - határozatot fogadott el a szekták térnyerésével szembeni felvilágosító tevékenység szükségességérõl Európában.

Az újravallásosodás jelenségei s benne a multinacionális szekták megjelenése a kelet-európai társadalmakat, a rendszerváltozást követõen, felkészületlenül, sokkhatásként érték. Az ideológiailag többé-kevésbé zárt, a vallási aktivitást keretek közt tartó vagy saját szolgálatukba állító (szélsõséges esetben - ld. az “ateistává” nyilvánított Albánia példáját - formálisan is tiltó) volt államszocialista országok “rendszerváltó” kormányzatai képteleneknek bizonyultak a “szektakérdésnek” a nyugati társadalmakhoz hasonló “kezelésére”. Sõt, a szekták egyik fõ célpontjává a 90-es években a régió - tömegmanipulációra különösen fogékony - társadalmai váltak.

E tekintetben a legriasztóbb eset valószínûleg a tokiói metrót “elgázosító” AUM-Legfelsõ Igazság nevû japán szekta oroszországi “sikertörténete”. Ennek politikai elõzményei 1991-re nyúlnak vissza, amikor Oleg Lobov (Jelcin tanácsadója, a Nemzetbiztonsági Tanács fõtitkára) létrehozta az Orosz-Japán Egyetemi Alapítványt, s Japánba utazott támogatásért, ahol felvette a kapcsolatot az AUM alapító gurujával, Shoko Asaharával is. 1992-ben Asahara látogatást tett Oroszországban, ahol egy évre szóló vízumot és állami rendszámú autót kapott, valamint kereskedelmi tevékenységet engedélyeztek neki, mint “a modern Japán kiemelkedõ vallási személyiségének”. Asahara találkozott Ruckoj alelnökkel és Haszbulatovval, a Duma elnökével, elõadásokat tartott a moszkvai Lomonoszov Egyetemen, s irodát rendezett be a Lobov alapította Egyetemi Alapítványnál. Egyidejûleg a szekta japán egyetemeken terjesztett röplapja 50 ezer jenért 10 napos kiképzést kínált fiataloknak (az orosz hadsereg egyik elitkommandójának szervezésében: önvédelmi és túlélési gyakorlatokkal, éleslövészettel) egy Moszkva melletti kiképzõbázison. Hogy mivé vált volna az AUM oroszországi jelenléte, ha 1995. március 20-án a szekta nem vetemedett volna Tokióban az ominózus szaringázos merényletre, ezt most már csak találgatni lehet...

Magyarországon a szektakérdés 1989-90 után hamar a politikai küzdelmek (sõt, a parlamenti viták) síkjára terelõdött, anélkül, hogy a vitázók tárgyszerû ismeretekkel rendelkeztek volna. A szekták elleni fellépés misszióját felvállaló - zömében a történelmi egyházakhoz közel álló - kezdeményezéseket (ilyen volt mindenekelõtt a “disszidens” református lelkész, Németh Géza Segítõ Barát Munkaközössége) a liberális kritika a nagyegyházak féltékenységével, a vallási önszervezõdés elfojtásának szándékával, sõt nyílt deszekularizációs törekvésekkel hozta összefüggésbe. (Efféle törekvések valóban léteztek is ezidõtájt keresztény-konzervatív oldalon, aminek azonban vajmi kevés köze volt a szekták problémájához.) A szocialista-liberális koalíció kormányra kerülése után a kérdéskör lekerült a napirendrõl; ma az egyházakról szóló törvény módosítása egyike a magyar Országgyûlés elvégzendõ, régóta halasztott feladatainak.

Kelet-Közép-Európáról s Magyarországról szólva nem lehet említés nélkül hagyni a 80-as évek elejétõl látványosan terjedõ karizmatikus-újpünkösdista irányzatok kérdését, amelyek az uralkodó neoliberális gazdaság- és társadalompolitikai kurzus sajátos vallási kifejezõdése gyanánt jelennek meg. Az újpünkösdizmus, amely nálunk elsõsorban a politikában is számottevõ súllyal bíró Hit Gyülekezetében intézményesült, sikereit fõként a kapitalista félperiférián, Latin-Amerikában és Kelet-Közép-Európa országaiban aratta/aratja. (Dél-amerikai expanziójáról lásd e számunkban B. Guillou cikkét.) A katolikus Váczi Gábor “Az üdvösség birodalma. Egy keresztény szekta nyomában” c. tanulmányában ekként összegzi az újpünkösdista irányzatoknak a társadalomról szóló tanítását:

“A mozgalom a kereszténység fogalmaira való hivatkozással és a hit ajándékainak ígéretével magához vonzza a hitet keresõt, majd lebontja intellektuális védelmi mechanizmusát, és megerõsíti testiségében azáltal, hogy a hitet az érzékek, zsigerek, izmok tartományába utalja (...), így ellenpontozva a tradicionális kereszténység intellektuális és erkölcsi alapállását. A következõ szakaszban kielégíthetetlen igényt kelt bennük addig elérhetetlen javak és a siker iránt, melyet az üdvösség szinonímájaként értelmez; ezzel bekapcsolja õket abba az internacionális, vallások feletti gyülekezetbe, amelynek Boldog Termelõk és Fogyasztók a neve és amely a legtöbb hívet tudhatja magáénak a világon. Az istenhit helyes alkalmazása szavatolja a földi és égi üdvözülést; Jézus megtanítja a híveket prosperálni, az üdvösség pedig egy utópisztikus fogyasztói birodalom, ahol Isten népe a haszonélvezõ, a Szent Szellem pedig az ügyek intézõje. Ebben a fanatizált, extatikus hangulatban termelõ-fogyasztó, vallásos, de nem keresztény újvilágban az egyén létének-tudatának minden szintje teljesen befolyásolható kell hogy legyen ideológiai, gazdasági, politikai és egyéb téren egyaránt.”⁶

A ezredvég triumfáló kapitalizmusának adekvát vallásossága mindazonáltal nem a hagyományos vallásokhoz hasonlóan mégiscsak intézményesült szekta, kultusz, vallási közösség, kisegyház vagy mozgalom. Ezek ugyanis valójában “megismétlik a keresztény vallási szerkezetet. Tanok, dogmák alakulnak ki bennük, szent iratok, elkülönült vallási szakértõi és laikus szerepek...”⁷ Ezzel szemben a látványosan (nem kis részben a információs korszak kommunikációs forradalmának köszönhetõen) terjedõ, legújabbfajta - egyesek által “új Korszaknak” (New Age), másoknál “ûrkorszak” (Space Age)-vallásnak vagy neospiritualizmusnak nevezett, vallásosság: láthatatlan vallás, avagy “nem intézményesült transzcendens világnézet”. Olyan individuális, pontosabban privatizált vallásosságról van itt szó, amely végleg lemond a (régi és új) vallási mozgalmakra (beleértve itt a szektákat is) egyaránt jellemzõ közösségiség minden attribútumáról. A 2000. év kapitalista társadalmának posztmodern embere “maga válogatja ki, rakja össze a felkínált teológiákból”⁸ és az irracionalizmus gazdag piaci kínálatából a neki tetszõt. “Ilyen koktélokat kever magának egy kis kereszténységbõl, egy kis asztrológiából, mágiából, buddhizmusból, egy kis babonából, természetgyógyászatból, ilyen vagy olyan szektából stb.”⁹

Amíg a szekták azáltal, hogy - bármilyen tébolyult üzenettel bár, de mégiscsak - megszólítják a társadalmat, s ezáltal szûkebb és tágabb környezetüket állásfoglalásra késztetik (a velük leginkább rivális történelmi egyházakat pedig egyenesen válaszra provokálják), a vallásosság privatizált válfaja, amelynek színtere a magánszféra (a család, a szûk baráti kör), a vallás szekularizációjának beteljesülése: vele a vallás tényleg megszûnik a köz ügye lenni.