Fundamentalizmus és szabadság
2006.07.01. 15:01
Népszabadság - Vankó Zsuzsa - 2006. március 29.
A "parlamentáris jogállam" a rendszerváltás óta nem volt akkora veszélyben, mint most, de akiktől leginkább elvárhatnánk e veszély fölismerését, azokat egyfajta ájultság jellemzi - erről írt Debreczeni József felrázó és megrázó cikkében (Írástudók ájulása, március 11.), a populizmust jelölve meg első számú veszélyforrásként. Írásomban arra szeretnék rámutatni, hogy a vallási fundamentalizmussal való szövetség, az iránta való elkötelezettség ugyancsak a demokratikus jogállamot, avagy a köztársaságot veszélyezteti.
A vallási fundamentalizmus fogalma még nem tisztult le a köztudatban. Eltekintenék itt a különböző értelmezések felsorolásától, a mai történelmi folyamatok felől nézve a következő értelmezés tűnik a leginkább relevánsnak: "Minden fundamentalista azért küzd, hogy a politikát rendeljék alá a vallásnak. Üdvbizonyosságot kínál, mégpedig nemcsak a mennyben, hanem a földön is. Így válik a belső és külső békét veszélyeztető tényezővé mindenütt, ahol csak hatalomra jut. Hogy a fundamentalizmus miként fenyegeti a békét, arra példát szolgáltathatnak a muzulmán államok. A judaizmusban és a hinduizmusban is van politikai súllyal bíró fundamentalizmus." (Manfred Spieker; Mérleg, 1994/3; 305 o.) A ma jelentőségteljes vallási fundamentalizmusoknak - egészen egyszerűen fogalmazva - ez a lényegük: "Mi tudjuk, mi a jó. Ezt kell az egész társadalom fundamentumává tenni, függetlenül attól, hogy ki hiszi, ki nem, kinek tetszik, kinek nem. Mi tudjuk, hogy ez szolgálja mindenki üdvét, a közjót!"
A fenti meghatározás a keresztény fundamentalizmusra is érvényes. Egy mondatot idézek ennek bizonyságául egy mai keresztény teológus tollából: "Ha a Lélek vezérel bennünket, akkor nem olyan uralomban reménykedünk, amely majd egyszer valamikor eljön, hanem azért könyörgünk, hogy Isten országa épüljön bele e föld uralmi rendszereibe." (Jörg Zink: Egyetemes egyház, de mikor?, Kálvin Kiadó, Budapest, 2003. 182. o.) Az ilyen értelemben vett keresztény fundamentalizmus erőteljesen feljövőben van, Amerikában éppúgy, mint Európában. Csupán az hátráltatja a mainál sokkal radikálisabb fellépését, hogy egészen le kell győznie ehhez a liberális oldalt, illetve az európai és amerikai közgondolkozásba belerögzült liberális hagyományokat.
A Magyarországi Református Egyház nyilatkozata, melyet a karikatúrarajzok, illetve az iszlám tiltakozás kapcsán adott ki, jól mutatja, hogy a különböző vallási fundamentalizmusok a lényeget illetően közel állnak egymáshoz és a liberalizmust tekintik közös ellenségnek: "Mélyen átérezzük és megértjük muszlim testvéreink lelkében kirobbant felháborodást, hiszen a történelem folyamán a református egyház tagjait is számtalan esetben érte hitében, vallásos meggyőződésében méltatlan támadás, ami lelkünkben mindig mélyről fakadó fájdalmat okozott. Tisztában vagyunk azzal is, hogy muszlim testvéreinket legtiszteletreméltóbb vallásos érzéseiben bántották meg azok a médiumok, amelyek nem vettek tudomást arról az évezredek során kialakult hitükről, amelynek egyik alapja Mohamed próféta feltétlen tisztelete." (A Magyarországi Református Egyház zsinatának elnöksége megbízásából a Kommunikációs Szolgálat, 2006. február 10.)
Figyelembe kell venni, hogy posztmodern korunkban a liberalizmus szélsőséges kinövései, az erkölcsi nihilizmus megnyilatkozásai immár tömegeket taszítanak, tömeges tiltakozást váltanak ki. "A rend, az erkölcs és a biztonság" válnak új jelszóvá, és érvényesül a bölcs közmondás igazsága: az ember mindig a ló túlsó oldalára esik, avagy a fürdővízzel együtt a gyereket is hajlamos kiönteni. A liberalizmus valós értékei, az alapvető emberi szabadságjogok is könnyen "kidobatnak" ma egy valláserkölcsi alapon felépített, biztonságosabb, jobb társadalom érdekében és reményében.
A kereszténység nagy tömbjei máig nem tudtak kiszabadulni a konstantinuszi fordulat bűvöletéből, amikor a pogány római birodalomban az üldözést hirtelen felváltotta a császári kegy, majd 380-ban megszületett a törvény, mely szerint minden római állampolgárnak követnie kell a néven nevezett vallási tekintélyek által meghatározott vallási hagyományt. Egy mai keresztény egyháztörténész írja: "A kereszténység igazán csak... az államtól nyújtott támogatás birtokában válhatott világegyházzá, építhette ki a maga teljes gazdagságában szervezetét, bontakoztathatta ki eszmerendszerének minden értékét... [Így vált] lehetővé, hogy a profán kultúrát és a nyilvános életet nemcsak keresztény tartalommal töltse meg, de ezeket a kereszténység szellemében gyökeresen át is alakítsa." (Dr. Marton József: A keresztény ókor, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004. 126. o.) Ilyen jellegű társadalmi átalakulást avatnak céllá és eszménnyé ma is keresztény irányzatok.
A lelkiismereti szabadságra azonban - és vele együtt természetesen a vélemény- és szólásszabadságra is - azonnal halálos csapást mér, ha bármely vallási fundamentalizmus a hatalomba emeltetik. Szemléltető példa erre az előbb említett 380-as törvény, amely az alábbiakat is magában foglalta: "Meghagyjuk, hogy akik ezt a [szóban forgó, törvény által támogatott] hitvallást követik, a »katolikus keresztények« nevet viselhetik, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak [egyházaknak] és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről."
Egyes országokban már-már formálódni kezd a valláserkölcsi értékrendre épülő új társadalom modellje. Lásd a mostanában sokat emlegetett lengyel példát. Vannak jó stratégák, akik úgy látják, hogy Közép-Európa a legalkalmasabb terep az első ilyen modellek kialakításához. A liberális hagyományok által jobban meghatározott nyugat-európai államokban nem lehet olyan gyorsan elérni az óhajtott társadalmi átalakulást.
Ennyire hasonlítana egymásra az iszlám és a keresztény vallás? Mindegyiknek a valláserkölcsi alapokra épített társadalmi és jogrend, a felekezeti állam lenne az ideális állapota, történelmi megjelenése? Olyan erőtlenek lennének a kereszténység eszméi, hogy a világi hatalom védnöksége, hatalmi és anyagi támogatása nélkül nem is tudnának pozitív hatást kifejteni a társadalomra? Jézus és az első századok kereszténysége nem keresett semmilyen kapcsolatot a világi hatalommal, és nem is támadta azt, mégis kovászként hatotta át a késő Római Birodalom erkölcsi nihilizmusba merült társadalmát.
Jézus kijelentette, hogy "az ő országa nem e világból való" (Ján 18,36), s arra szólította fel követőit, hogy "adják meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené" (Mát 22,21), azaz ne keverjék össze a két területet. Személye és tanítása mégis óriási hatást tett emberek e világi életére is: átalakította gondolkodásmódjukat, életszemléletüket, erkölcseiket. A kereszténység - a maga eredeti mivoltában - tiszteletben tartja, sőt védi és bátorítja az értelem, a lelkiismeret és a választás szabadságát. Önmagában, a világi hatalom támogatása nélkül képes erkölcsöt, életcélt és reményt közvetíteni az embereknek. A szelídség, az önzetlen adás, az ingyen szolgálat a lényegéhez tartozik. A büszke, sértődékeny, harcias és követelődző kereszténység messze eltávolodott alapítója elveitől és szellemétől.
|