1821-ben egy amerikai hajó kötött ki Afrika - ma Libériának nevezett országa fővárosának - partjainál. A kapitány, Robert Stockton, az akkori korban szokásos módszerrel – „pisztolyt szegezve a hely törzsfőnök halántékához” - szokatlan üzletet ajánlott. Hat muskétáért és egy láda üveggyöngyért megvásárol egy nagy földterületet. Stocktont nem erkölcsi érzékkel nem rendelkező kufárok fogadták fel. Egy emberbaráti társaság nevében járt el, akik vissza akarták telepíteni „hazájukba” a környékről korábban Amerikába hurcolt, és ott rabszolgaként dolgoztatott embereket. Visszavásárolták a szabadságukat, visszaadták hazájukat, és ezzel - úgy vélték - visszaszerezték jövőjüket. Így akarták, legalább részben, jóvátenni mindazt a bűnt, amelyet, - nézetük szerint - a fehér ember elkövetett a rabszolgaság intézményének alkalmazásával. A következő évtizedekben mintegy 6000 valamikori rabszolga települt vissza hazájába, és 1847-ben kikiáltották a Libériai Köztársaságot.

A kísérlet kiagyalóinak egy szemernyi kétsége sem volt, miként fognak majd viselkedni a sokat szenvedett, de végre felszabadult rabszolgák. Szinte látták lelki szemeik előtt, amint bevezetik a demokráciát, átadják a fegyelmezett munka tapasztalatát, és példát mutatnak a szorgalomból és takarékosságból. Aki jónak tartja az embert – márpedig ki nem tartaná annak – az számára a kimenet nem kétséges. A valóságban azonban az Amerikába hurcolt szerencsétlenek csak egyfajta társadalmat ismeretek: a rabszolgaságot. Életüket a totális alávetés, egyéniségük megszűnése, és gazdáiknak való teljes kiszolgáltatottság jellemezte. A mindennapi „élményeik”: a kegyetlen parancs, a kíméletlen elnyomás, a habozás nélküli megtorlás, és kizsákmányolt életük a teljes semmibevétele volt. Ők nem a demokráciát és a munkálkodás örömét sajátították el. Amit megtapasztalhattak: az elnyomás hatalmi modellje, a büntetés mechanizmusa, és az ölés technikái.

„Hazaérkezve” tehát ott folytatták, ahol Amerikában abba hagyták – csak a szereposztás módosult. Ők, - az egykori rabszolgák - váltak hazájukban a rabszolgatartókká, míg „testvéreiket” rabszolgákká tették. Még az ember címet is megtagadták tőlük: törvényeket hoztak, amelyben a helyi törzsek tagjait – valamikori testvéreiket - kultúrálatlan vadaknak, és emberként nem tekintendő állatoknak minősítették. Így természetesen megfosztották őket, hogy szabadon rendelkezhessenek emlékezetük óta sajátjukként tulajdonolt földjeiktől. Mivel azonban a „rasszok” „bőr-mélységű” jegyei - bőrszín, testi felépítés, és arc-forma – alapján megkülönböztethetetlenek voltak a helyiektől, a társadalmi különbségek kifejezésére egyedi mintákat alkottak meg. Az amerikai gyarmatokon látott divatot ültették át a térség szinte elviselhetetlenül meleg és párás éghajlatába. Őrült lázálomba illő viseletet honosítottak meg, - írja Libéria szomorú történetének krónikáját elmesélő R. Kapuszcinszky, Ében című könyvében - „a férfiak hétköznap is frakkot, spencert, cilindert, és fehér kesztyűt viseltek, …a nők merev krinolint, sűrű parókát, és művirágokkal díszített kalapot hordtak.”

Azért, hogy a „vadak tisztában legyenek saját helyükkel”, mindenkit megelőzve megalkották az apartheid rendszert: minden törzsnek kijelölték tartózkodási helyét, amelyek senki nem hagyhatott el. A saját maga által felkent új uralkodó kaszt bármely szabályának megsértőjét lemészárolták, a fellázadt lakosságot legyilkolták, falvaikat lerombolták, terményeiket felégették. A helyi törzseket rabszolgaként dolgoztatták saját földjeiken. Miközben másutt a 20. század elején végre végleg megszűnt a rabszolga-kereskedelem, Libériában élénken virágzott: a felszabadított és otthonra lelt volt rabszolgák adták el, rabszolga sorba taszított egykori rokonaikat. Az idők változása hosszú ideig nem hagyott nyomot Libérián. Az „amerikaiak” egymást követő generációi adták át a hatalmat egymásnak. A 20. század utolsó harmadában azonban új felismerés kapott lábra: a hatalomnál fontosabb a vagyon. Így, amikor a csaknem 30 évig hatalmon levő Turnbalt felváltotta barátja Tolber, a mindent „felülíró” hatalmi vágyat felváltotta a totális korrupció.

Tolber mindent eladott az országban, függetlenül attól joga volt-e rá vagy sem. És példáját mindenki követte a hatalmi hierarchia alsóbb lépcsőin. A gyilkosságok pedig folyatódtak tovább, mígnem 1980 áprilisában egy csapat katona, egy Samuel Doe nevezetű 28 éves őrmester vezetésével behatolt az elnöki rezidenciába. „Tolbertet felnégyelték az ágyában – írja Kapuszcinszky - belső szerveit kitépték, és az utcára hajították a kutyák és keselyűk martalékául.” Ezzel kezdetét vette a hol sikeres, hol sikertelen palotaforradalmak 21. századig tartó, végelláthatatlan, egyre őrültebb, és mind véresebb sorozata. A lázadásokat mindig a végsőkig való elkeseredés robbantja ki, anélkül, hogy az éppen uralomra kerülő csoport bármit is tudna arról, mit kell tennie, miként tudna szerencsétlen népének helyzetén csak egy kicsinykét is javítani. Minden puccs azonos forgatókönyvet követett. Először nyilvános vérengzés - Doe első lépéseként nyilvánosan kivégeztette elődje kormányának 13 miniszterét. Ez után a régi urak palotáinak elfoglalása, és a hatalmi pozíciók megszerzése. Végül pedig - más nem lévén - az erőszak és a korrupció szinte a zsigerekbe égetett mintájának folytatása. Az egymást követő katonai puccsok vezetői csak saját törzsükből származó katonatársaikban bízhatnak, így csak rájuk mernek támaszkodni. Az ő bizalmukat viszont egyedül azzal lehetett megnyerni, hogy szabad kezet adva nekik, koncul oda lökik az egész országot. Ők pedig követik az általuk látott egyetlen mintát: kedvükre fosztogatnak és gyilkolnak. Így azután csak gyűlik harag, és a végletekig éleződik a gyűlölet. Majd rendszerint egy véletlen miatt kitör az újabb puccs.

1990-ben – Doe egykori cimborája – egy Johnson nevű katona szervez felkelést. A felkelők és a kormányon levők egyaránt végiggyilkolják és felégetik az egész országot. Végül megsebesítik, elfogják, és Johnson elé vezetik a diktátort. „Doe egy vértócsa közepén ül meztelenül, nedvesen a vértől, izzadságtól és víztől, amellyel locsolják, hogy el ne ájuljon, feje az ütésektől földagadt….Vágjátok le a fülét – ordítja Johnson dühösen (mivel azt hiszi, Doe nem akarja elmondani milyen külföldi bankszámlákba dugta el a pénzt) .. és a katonák egyike levágja a fülét. A másik fülét - kiálltja Johnson. Zűrzavar támad, mindenki izgatott, veszekednek, hogy ki vágja le az elnök fülét.” Doe halálra kínzását videóra vették, és a fővárosban, Monroviában, ez a videokazetta volt a médiapiac legnagyobb szenzációja. Mindenki ezt nézi, sokszor egymás után, újra és újra lejátszva. „A városban azonban – írja Kapuscinszky – kevés volt a lejátszó, és a villanyt is gyakran kikapcsolták. Az emberek, ha látni akarták a kínzásokat (az egész film két órás volt) kénytelenek voltak bekérezkedni tehetősebb szomszédjukhoz, vagy valamelyik bárba, ahol szünet nélkül ment a kazetta.”

A polgárháború pedig folytatódott tovább, mígnem a hadurak harcából egy Libiában kiképzett gerilla – bizonyos Charles Taylor – emelkedett ki. Őt, 1997-ben, a folyamatos polgárháború, kölcsönös kifáradás eredményezte rövid szünetben lezajló szavazáson, elnökké választották. „Ha elutasítotok engem – érvelt választói előtt – akkor visszatér a háború”. Fő választási jelszava pedig ez volt: „Megölte anyámat, megölte apámat, én rá szavazok!” Az erőszak és a korrupció forgatókönyve pedig - még elképzelhetetlenebb és szörnyűbb eseményeket hozva – folyatódott tovább, mígnem 2003 júniusában George Bush azt mondta – elég. Szavainak pedig egy Libéria partjaira vezényelt ágyúnaszáddal adott nyomatékot.

Ki ne szeretne a történelem igazságtalanságait jóvátenni? Ki ne akarna bőséget teremteni szerencsétlen sorsú népeknek? Ki ne kívánná megajándékozni a szabadsággal az elnyomásban élőket? Ezek a célok nem csupán világ-megváltó forradalmárokat, és jobbító szándékú nép-felszabadítókat izgatnak. Szinte mindenkiben felötlik néha, hogy javítson a világ sanyarú sorsú térségein. Ám a történelmi „esettanulmányok” realitása óvatosságra int. Kultúrák találkozása egyszerre hordoz előnyöket és vált ki konfliktusokat. Hogy melyiket és milyen mértékben, sokban függ attól, miként tekint egymásra és mennyire tér el a két kultúra. A kapcsolat gyakran kifejezetten hasznos és gyümölcsöző: új gyakorlati ismereteket, művészi formákat és műszaki alkotásokat vesznek át és adnak át egymásnak a kultúrák. Legalább ilyen gyakori azonban, hogy a kultúrák ellenségként, a harcmezőn találkoznak. És akkor nincs kegyelem. A másiknak még az írmagját is ki kell irtani. A konfliktusok különösen élesen jelentkeznek, ha a két kultúra sokban tér el. Ilyenkor hiába indul békésen a találkozás, mindkét kultúra fenyegetve érzi saját létét. A kapcsolatba eleve bele vannak kódolva a félreértések. Ez azután a másik kultúra lebecsüléséhez, gyakorlatának nevetségesé tételéhez, majd elutasításához vezet, végül annak kímélet nélküli eltiprásává fajul.

Mindez óvatosságra inti a kapcsolatba kerülő kultúrákat. Ám a globalizáció következményeként a kultúrák találkozása elkerülhetetlen és gyakran szinte észrevétlen. A penicillin, a Mercedes, a Coca-cola, a Kalasnyikov, és az AIDS nem tudatos kormányzati akciók eredményeként terjed el a bolygón. Nem szándékolt hatásaik és nem tervezett következményeik - amelyért a felelősséget akár el is lehetne hárítani – elválaszthatatlanul egymáshoz láncolják a kultúrákat. Felelőssé teszik az öntudatlan átadót, az átvevőnél jelentkező nem-kívánt mellékhatásaiért. Amikor tehát a 20. század végén az egyébként evolúciósan legsikeresebb – piacgazdaságra, demokráciára, és az egyéni szabadság tiszteletére alapozott – kultúrát igyekszünk átadni másoknak, szükségképpen találjuk szembe magunkat ellenállással. Már a visszahúzódás sem lehetséges. Azt a történelmi tapasztalatot pedig, hogy erőszakkal nem lehet kultúrát terjeszteni, újra és újra elfelejtjük.

Az egyik társadalom történelmileg felhalmozott kultúráját nem lehet elméletileg - tanmesék és/vagy esettanulmányok formájában elsajátítani. A demokrácia és a piacgazdaság csak a gyakorlatban, kizárólag a „learning by doing” módszerével tanulható meg. A mások felkínálta minták lehetnek tanulságosak, de egy dolog érdeklődve olvasni, és egészen más a mindennapi életben követni azokat. A többség saját megélt tapasztalata alapján keresi és követi a szabályt. Amit a mindennapok gyakorlatából sikerként vagy kudarcként leszűrt, ki-ki azt jegyzi meg, és utódjainak is azt adja örökül. Soha nem szabadnak ezért megfelejtkezni néhány nagyon egyszerű alapelvről, ha valakit – gyakran saját akarat ellenére - boldogítani akarunk: Ne iktass ki egy szabályt, ha nem tudod mivel pótolni. Hagyd meg a jogát és a lehetőséget, hogy a maga módján, tanulva a hibákból megtalálhassa a boldogságát. Nyiss esélyt, de ruházd rá a felelősséget. Add értésére: szabadon cselekedhet, de számolnia kell a körülményekkel, és cselekedeteinek nem szándékolt következményeivel. Adj időt, hogy megtalálja önmagát. S ha a te szemszögödből borzalmakkal találkozol – sharia, becsületbeli gyilkosság – gondolj arra, neked mennyi időbe tellett, amíg civilizált emberré váltál, és milyen könnyen lehámlik rólad a civilizáció máza.