|
Ifj. Marosán György tanulmánya
2006.05.24. 12:18
A társadalmi evolúció modellje
A cikk a társadalmi evolúció értelmezésével foglalkozik. Alapként fogadja el a biológiai evolúció fogalomrendszerét: a mutációt, szelekciót, evolúciót, a mikro-evolúciót, szelekciós nyomást, az evolúció adaptív környezetét és az evolúciósan stabil stratégiákat, és azok értelemszerű módosításával igyekszik értelmezni a társadalmi jelenségeket. Amellett érvel, hogy a társadalmi evolúciót a biológiai evolúció modelljének mintájára, és az ott megkövetelt pontossággal kell alkalmazni. Rámutat a darwini és a lamarcki evolúciós modell bizonyos azonosságaira – mindegyik adaptív konstrukciókat generál - és alapvető különbségére is. Ennek alapján kísérletet tesz az evolúciós szociológia modell-, és szemlélet-rendszerének felvázolására.
Kulcsszavak: evolúció, társadalmi evolúció, mémek, kultúra, mikro-evolúció, evolúciós nyomás, evolúciós adaptáció környezete, evolúciósan stabil stratégia, evolúciós konstrukció.
Az evolúció kifejezést a biológiában gyakran, de mindig pontosan meghatározott értelemben használják: a populációk génösszetételének változását jelölik vele. A társadalomtudományokban az evolúció nem kevésbé kedvelt, ám meglepően sokféle jelentésű. Gyakran egyszerűen a fejlődés szó szinonimájaként szolgál. Máskor, szembeállítva fogalom-párjával a revolúcióval, a fokozatos, és iránnyal rendelkező változások leírására alkalmazzák. Ez utóbbi értelmezést még pontosabban körülhatárolva, többnyire az apró lépésekben zajló, ugrásoktól mentes, iránnyal rendelkező, és esetenként minőségi átalakulásra is vezető folyamatok jellemzésére használják. Szembeszökő tehát a biológiai és a társadalomtudományi fogalomhasználat eltérése. Ez a tény már önmagában indokolja a társadalmi evolúció értelmezésének tisztázását.
A másik tény, amely időszerűvé teszi a társadalmi evolúció fogalmának pontosítását, az evolúciós modell növekvő szerepe a társadalomtudományokban. Egyre több tudományág — a pszichológiától, a közgazdaságtanon keresztül, egészen a történelemtudományig — helyzete vált hasonlóvá a biológia, néhány évtizeddel korábbi állapotához, amely a neves kutatót T. Dobzhansky-t, arra a kijelentésre bátorította: „A biológia minden jelensége csakis az evolúció fényében értelmezhető”. Kijelentése — úgy érezzük — a 21. század társadalomtudományára is érvényesnek tűnik. Ennek tükrében elkerülhetetlen az evolúció-fogalom pontos körülhatárolására. Úgy véljük — és e cikkben ezt kívánjuk felvázolni — hogy a biológia kikristályosodott evolúció-fogalma megfelelő alapot szolgáltat az evolúció társadalomtudományi értelmezéséhez.
Mi a probléma?
A Csendes-óceán szigetei sokféle, áttekinthetetlenül változatos társadalmú, gazdaságú és kultúrájú embercsoportoknak adnak életteret. Van, ahol — mint például a Chatham-szigeteken — lényegében kőkori viszonyokat, vadászó-gyűjtögető közösségeket találtak. Tonga és Szamoa már túllépett a neolit forradalmon: a társadalom gazdasági alapjává a földművelés és az állattenyésztés vált. Másutt (pl. a Hawaii-szigeteken), az európai felfedezők 1760 táján virágzó gazdaságot, magasan szervezett társadalmat, csodálatos kultúrát találtak. Ez a hihetetlen sokféleség különös és nehezen érthető, ha tekintetbe vesszük, hogy a szigeteket nagyjából 8 ezer évvel ezelőtt lényegében azonos technikai színvonalon álló emberek népesítették be. Kultúrájuk, szokásrendszerük és életmódjuk a „startvonalon” lényegében egyforma volt. Egy genetikailag és kulturálisan gyakorlatilag homogén népcsoport néhány ezer év alatt fokozatosan, szigetről szigetre meghódította a kiterjedt térséget. Minden, letelepedő közösség ugyanarról a kulturális szintről, de szigetenként változó környezeti feltételek között indult el a társadalmi fejlődés útján. Miközben e szigetek bármely lakója nem csupán a közös emberi faj tagja, de genetikailag még ezen belül is nagyon hasonlít a többiekhez, kultúrájuk szinte alapvetően eltérőnek bizonyult. Miként magyarázható, hogy a startvonalról ilyen — történelmi mércével — rövid idő alatt ennyire eltérő helyzetbe jutottak?
A kérdésére választ keresve vessünk egy pillantást az evolúciós modell kidolgozásában fontos szerepet játszó történet-párjára. Darwin föld körüli útja során 1834 szeptemberében érkezett el a Galapagos szigetekre. Itt — egyebek mellett — egy számára ismerős pinty-fajjal is megismerkedett. Meghökkenve tapasztalta, hogy a különböző szigeteken honos, de feltételezhetően egyetlen fajból kifejlődő, pintyek csőrének formája és mérete igen eltérő volt, és jól illeszkedett az adott sziget flórájához. Darwin megfigyelésére a következő evolúciós magyarázatot adta: A szigeteket benépesítő „alapító” pinty-populáció egyedei csőrének alakja és mérete — miként bármely faj, bármely egyedének, bármely tulajdonsága — némileg eltérők voltak. A különböző flórájú szigetekre kerülő pintypopulációkban más és más csőrtípus rendelkezett „versenyelőnnyel”. A környezet „természetes szelekciójának” hatására ezért az adott körülmények között „versenyelőnnyel” rendelkező csőrhosszú egyedek válogatódtak ki. Így sok nemzedéket követően az egyik szigeten — ahol kemény magvak voltak — erős és tömzsi csőrű, míg egy másik szigeten, — ahol apró magvak voltak — hosszú és csipegetésre alkalmas csőrű egyedekben „dúsult fel” a populáció.
Ennek a modellnek az általánosítása nyomán fogalmazódott meg a biológia evolúció-fogalma. Eszerint evolúciónak tekinthető minden olyan folyamata, amely az alább jellegzetességekkel rendelkezik:
- a populáció egyedei minta alapján állítódnak elő (reprodukcióval szaporodnak),
- a reprodukció “receptjét” rögzítő minta öröklődik,
- a minta változhat (mutációk következhetnek be),
- az eltérő receptek (minták) alapján létrejött “lények” különbözők, és a populáció minden egyede különböző,
- a változatos „lények” túlélő- és reprodukciós (szaporodó) képessége az adott környezetben eltérő,
- a környezet versenyre kényszeríti, és ennek alapján szelektálja a lényeket,
- a verseny hatására a populáció minta-összetétele folyamatosan változik, és pontosan ez az, amit a biológiában evolúciónak neveznek.
Szemléljük a polinéziai szigeteken partra szálló közösségeket Darwin szemüvegén át! Vegyük észre, hogy a különböző szigeteken letelepedők emberek magukkal hozták örökölt tárgyaikat, ismereteiket, szokásaikat és hiedelmeiket — kultúrájukat. Az új környezetben ott folytatták régi életüket: halászattal, gyűjtögetéssel, földműveléssel foglalkoztak, élték hétköznapjaikat, imádták tovább isteneiket. Fogadjuk el, hogy — a pintyek genetikai összetételéhez hasonlóan — a közösségek és tagjaik kulturálisan némileg eltérők. Minden egyes ember életútja különböző, sorsát véletlenek formálták, és egyedi társadalmi kapcsolataitól függően eltérő kulturális ismereteket sajátított el. Eltérő ismeretei, szokásai, rítusai és istenei vannak a halászoknak, a kézműveseknek, és a földművelőknek. Tételezzük fel, hogy egy csoport olyan szigetre jut, amelynek magas, sziklás partvonala nem teszi lehetővé a halászatot. Ez alapvetően meggyengíti a halászat túlélést segítő szerepét. Azok, akik mégis ragaszkodnak a halászat mesterségéhez (szokásaihoz és isteneihez) egyre kevésbé tudják magukat fenntartani, így kulturális mintáikat is kevésbé adhatják tovább. Vagy éhen halnak, s velük pusztul ki a halászat „kultúrája”, vagy — és ez már a kultúra sajátossága — megtanulnak más kulturális mintákat: például elkezdenek állatokat tenyészteni. Akár az egyik, akár a másik történik, a halászat kulturális mintáit — horogkészítés, szigony-használat, a halleves recept, és halisten mítosz stb. — hordozó egyedek száma generációról generációra csökken, míg a földművelés kulturális mintáit „hordozóké” nő. Tíz, húsz nemzedék múlva a szigeten már csak „földművelés” kulturális mintáit örökítik át.
A kulturális örökség
A javasolt fogalmi rendszerben, annak feltétele, hogy evolúcióként jellemezhessük a társadalmi folyamatot, mindenekelőtt az, hogy a populáció egyedei minta alapján reprodulálódjanak, és a minta öröklődjön. A Csendes-óceáni szigetek benépesítésének példájában a minta, — amelynek „alapján”, a szocializáció során „előállítódik” a társadalmi lény, és amelyet használ, majd átörökít — a kultúra. A kérdés, hogy a gének és a kultúra a példánkban történő egymás mellé állítása, csupán felszínes hasonlóság, vagy lényegibb-e a kapcsolat? Mire gondolunk, amikor az „öröklés” szót halljuk? Természetesen örököljük szüleink génjeit, és ezzel „rájuk ütő”, de tőlük is különböző egyedi tulajdonságokra teszünk szert. Ám örökül kapjuk a nemzedékek végelláthatatlan során felhalmozódott, és továbbadott, részben szavakba nem foglalható gesztusok, rítusok, és mozdulatok — hogyan ingasd a fejed helyeslésül, vagy milyen arckifejezéssel jelzed nemtetszésedet — egész rendszerét is. A felcseperedés során, másolva a körülöttünk levők — először az anya és az apa, majd a közvetlen rokonság — gesztusait, sajátítjuk el a társadalmi kapcsolatok formálásának, és az akarat kinyilvánításának ezeket a jelzéseit. Örökölhetünk azután vagyont, földet, gépeket, amikkel szüleink, gyakorlati munka keretében átadják, a földművelés, és az eszközök használatának ismeretét. Végül, de nem utolsó sorban örököljük a „Tízparancsolat” életbölcsességét, a művészeti alkotásokat, és a tudomány elméleteit — mondjuk a „szeresd felebarátodat”, az Internacionálé dallamát, és Newton törvényeit, — is, amelyeket azonban már többnyire szervezett tanulás keretében sajátítjuk el. „A kultúra és a genom hasonló abban az értelemben — írta könyvében Cavalli-Sforza, a téma egyik legnevesebb kutatója — hogy mindkettő a hasznos információt gyűjti nemzedékről nemzedékre.”
A kultúra éppen azért értelmezhető — az eredetileg a biológia jelenségkörére kifejlesztett — az evolúciós modellel, mert a korábban megadott meghatározás valamennyi eleme vonatkoztatható rá. A kultúra, a génekhez hasonlóan, olyan dolog, amelyet öröklünk, használunk, esetleg megváltoztatunk, majd átörökítünk. A kultúra — miként a genetikai szerkezet — gyakran szembetűnően „atomos” szerkezetű. Gondoljunk arra, hogyan sajátítják el gyermekeink elemenként a viselkedés szabályait, a tárgyak nevét és használatát, a rigmusokat, majd az iskolában a tudomány tényeit és a mindennapi élet szokásait. Ha emlékezetünkbe idézzük a kultúra változását, felfedezhetjük, hogy többnyire — bár nem mindig — elemenként módosul. Megváltoztatjuk a leves receptjét, bővítjük egy szokás rítusait, vagy éppen elveszünk belőlük, megváltozhat egy jelkép egy eleme, módosíthatjuk a nyelv valamely szavát. Mindez, mint a kultúra valamiféle mutációja értelmezhető.
A kultúra — miként a gének — hozzájárulnak az egyén túlélő képességéhez. Alapvetően a kultúra elért szintjétől függ, hogy mennyit él egy ember, miként termeli újra egy adott környezetben önmagát és közösségét. A kultúra formálódása — a génekhez hasonlóan — jól leírható a szelekció modelljével. A környezet evolúciós nyomást gyakorol a közösségekre, és ez egyértelmű jelzéseket ad, hogy a kultúra különböző elemei segítik-e vagy sem a fennmaradást. Ami a mindennapi életet megkönnyíti, azt eltanuljuk, és alkalmazzuk, míg kultúránk valamely, életünket nehezítő vagy szükségtelennek tűnő eleme háttérbe szorul. Amit pedig huzamos ideig nem használunk, az a feledés homályába vész — kiszelektálódik. Ugyanakkor a kényszerekre, vagy a lehetőségekre válaszként, folyamatosan eltanulunk új viselkedési formát, ellesünk új divatokat, elsajátítunk új szakmát. Végül, a társadalom tagjainak kultúrája nem pontosan azonos. Az egyes egyedi személyek „kultúrája” függ foglalkozásától, társadalmi és hatalmi pozíciójától, születési helyétől, családjától, életútjának számtalan véletlenszerű tényezőjétől. Ahogyan a biológiában nincs két egyforma génállományú egyed, ugyanúgy nincs két, tökéletesen egyforma kultúrájú ember sem. Mindez arra utal, hogy a kultúra és a genetika változása hasonlóan szemlélhető és vizsgálható .
A kultúra elemei — mémek
A gondolat, hogy az élő szervezet génjeinek mintájára, a kultúra is elemi egységekből áll régóta felvetődött, de R. Dawkins alkotta meg, és népszerűsítette a mémek fogalmát. „Az önző gén” című könyvében a mém kifejezést a „miméma” (az imitáció egysége), és a gén kifejezés ötvözésével alakította ki. A „felfedező” a mémen a „kulturális átadás egységét” értette. „A mém — írta — lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy a boltív építésének módja. A gének úgy terjednek el a génkészletekben, hogy spermiumok vagy peték révén testből testbe költöznek, a mémek épp így agyból agyba költöznek egy olyan folyamat révén, amit tág értelemben utánzásnak nevezhetünk”. A mém kifejezés igen sikeres mémnek bizonyult: széles körben elterjedt, sokféle értelemben használják. A legpontosabban a gének — a DNS jól meghatározott élettani funkciót hordozó szelvényei — mintájára határozhatjuk meg őket: a mémeket fogalmilag megragadható, kulturális funkciójú (és a kulturális univerzáléba ágyazott), replikálódó elemeknek tekintjük.
Az evolúció három kulcselemének, a mutációnak, a szelekciónak, és az evolúciónak az alanya eltérő. Ami mutálódik, az a minta: a biológiában a gének, a társadalomban a mémek. A szelekció alanya a biológiában az egyed (esetenként a csoport). A társadalomban a szelekció mechanizmusai — a természetes-, a szexuális-, és a csoportszelekció — egyrészt szintén az egyénre hatnak. Ám — minthogy a kultúra mindinkább a közösség szintjén halmozódik fel — növekvő mértékben a közösség is a szelekció alanya. Az evolúció alanya az élő-világban a populáció, míg az ember világában a közösség. A környezet hatására megváltozik a múltból örökölt minta, és ezeket a változásokat a társadalom különböző másoló mechanizmusai (meglevő minta másolása, elmesélés, könyvből tanulás) tovább örökítik. A mutációk hosszabb-rövidebb időre rögzülnek, de végül, vagy „kimúlnak”, vagy — szintén a másolás során bekövetkező mutáció eredményeként — tovább alakulnak.
A mém fogalmát és az általa jelezni kívánt analógiát — mint említettem — megalkotása óta vitatják. Célszerű óvatosan kezelni a kultúra „atomizálását”. A kultúra tárgyiasult, illetve genetikailag meghatározott viselkedési elemei között a populációban felhalmozódó „hagyományok” széles, mém-atomokként nehezen leírható spektrumát találhatjuk. Anélkül, hogy állást foglalnék ebben a kérdésben, úgy tűnik, e fogalom használata megkönnyítheti sok társadalmi jelenség leírását. Ennek szellemében tehát a társadalmat olyan populációnak tekintjük, ami egyfajta „anyagcseréjeként”, a gazdálkodás különböző formáival folyamatosan újratermeli magát. Emellett van kultúrája is: ez a nemzedékek során létrehozott alkotások (objektivációk) rendszere. A kultúrát — és annak elemeit is — az evolúció formálta ki, és ezzel igen hatékonyan segítette az emberi társadalom túlélését . A társadalom harmadik jellemzője, hogy tagjai — legalább részben — tudatosan irányítják viselkedésüket.
A kultúra „kromoszómája” — a kulturális univerzálé
Az elemi mémek, — egy ruhaminta, egy étel íze, egy dallam, egy egyszerű eszköz, pl. csavar — akár analógjaik, a gének, összetett mém-struktúrákat alkotnak. Ezek a mém-struktúrák — pl. egy mesterségbeli fogás, temetkezési szokás, udvarlási rituálé — még bonyolultabb mém-komplexumokat képeznek. Végül, ezek a mém-komplexumok — a nemzetség eredetmítosza, az újratermelés technológiai folyamatának lépései, egy harcmodor, a párválasztás szabályai, az öregek tanácsának működése — egy adott közösség kulturális alapszerkezetévé állnak össze. Az antropológia a kultúrák alap-szerkezetének jellemzésére, a kultúra egyetemes mintáinak rendszerét, az ún. kulturális univerzáliákat alkalmazza.
Marvin Harris alapvető jelentőségű művében, „A kulturális materializmus elméleti alapelveiben” részletesen leírja azokat a nagyobb, egyetemes mintáknak nevezett dimenziókat, amelyek mintegy „kifeszítik” a kultúra komplex rendszerét. Öt ilyen dimenziót különböztet meg: a termelési és a reprodukciós módot, a családi gazdaság összefüggéseit, a politikai-gazdasági viszonyokat, valamint a viselkedési szuperstruktúrát — ezek mindegyike önmagában is összetett. Így kapcsolódnak a kulturális rendszerbe a szimbólumok, a mítoszok, az esztétikai normák, a vallások, ideológiák, tabuk, normák stb. A kulturális univerzálékat az elmúlt fél évszázad kutatásai azonosították. A több irányból közelítő kutatók részben eltérő szerkezetet találtak. A biológia és a kultúra egyik — távolról sem lényegtelen — különbsége, hogy míg az élő anyag kromoszómáit pontosan azonosíthatjuk, felbonthatjuk, és részenként elemezhetjük, a kultúrákat — az alapszerkezet kétségtelen hasonlósága ellenére — nehéz összevetni. Ennek ellenére a legtöbb kutató egyetért abban, hogy ilyen univerzáliák léteznek. A vélemények legfeljebb abban térnek el, hogy egyik vagy másik elemét önállóan kell-e tárgyalni, vagy integrálni kell-e egy másikba. A társadalmi evolúció elméletében fontos, hogy léteznek ilyen, a kultúrát kifeszítő univerzálék. Az evolúciós újdonságot jelentő adaptációkat — még a hagyományosan forradalmaknak nevezett átalakulásokat is — az univerzálékhoz való kapcsolatuk alapján ítélhetjük meg.
Adaptáció és tanulás
Az evolúció elméletében az adaptációknak két egymástól alapvetően különböző — darwini és lamarcki — módja van. A darwini modellben kizárólag az örökítő anyagban, a génekben, rögzült tulajdonságok örökítődnek át. Az evolúciót ebben az esetben a természetes — esetenként a szexuális, vagy a csoport — szelekció hatása idézi elő. A lamarcki modellben ezzel szemben a szerzett, vagyis az élet során felhalmozott tapasztalatok is átörökítődnek. Az egyedek életük során akár többször is mémet válthatnak. Mémeket nemcsak a szülőktől vehetik át az utódok, hanem bárkitől és fordítva — az ifjú innovátoroktól, az idős lemaradókig — is terjednek a mémek. Ezért sokkal gyorsabb a memetikai, mint a genetikai evolúció. A környezet szelekciós hatása, az adott körülményekhez való optimális illeszkedést biztosító „eszközöket”, adaptációkat formál ki. Más szemszögből, a populáció „alkalmazkodását” tanulásként — a viselkedés a tapasztalatok hatására bekövetkező módosulásaként — írhatjuk le. Ebben a megközelítésben a társadalmi evolúció több szinten egyidejűleg végbemenő — széles értelemben vett — tanulási folyamat.
Ezzel az evolúciós „programozás” különös „egymásba skatulyázott” rendszere jön létre. Együtt, és egyszerre hat a genetikai „tanulás” (a genetikai struktúrába „belefagyott” múltbeli tapasztalatok), a kondicionált tanulás (az egyed próba-hiba módszerrel történő alkalmazkodás a környezethez), a szociális tanulás (a populáció, döntően a szülők, kollektív tapasztalatainak másolással történő átvétele és átadás) és a kulturális tanulás (a memetikai rendszer elemeinek elsajátítása formális tanulással). Az élővilág kevésbé fejlett egyedei alapvetően a genetikai „tanulással” alkalmazkodnak. A fejlettebb élőlények túlélését azonban egyre jelentősebben befolyásolja a tanulással módosított viselkedési program. Az emberszabású majmok esetén, elszigetelt esetekben még a kultúraszerű, „átörökített tradíciók” elemeivel is találkozhatunk.
Az elmondottak alapján kultúrának tekintünk minden olyan, mesterséges mintarendszert, amely a Lamarck-féle evolúciós modell szerint fejlődik, vagyis amelyre a szerzett tapasztalatok, fogalmilag vagy tárgyakban rögzített és így továbbadott alkotások evolúciója jellemző. A fenti meghatározással lényegében egybevágó két — egymástól távoli — megközelítésre utalnék. J. M. Lotman szovjet nyelvész magyarul is megjelent könyvében a következő módon határozza meg a kultúrát: „Valamennyi nem örökletes információ, az információ szervezési és megőrzési módjainak összessége”. R. Boyd amerikai kutató jó két évtizeddel később röviden úgy jellemezte a kultúrát, mint ami magában foglal minden „tudást, értéket vagy bármi mást, ami a viselkedés befolyásolására szolgál, és amelyet az egyik generáció a tanítás, vagy másolás útján átad a következőnek”.
A kultúra Lamarck-típusú evolúciójának jellemzői : a szerzett tapasztalatok átörökítése, a mutációk tudatos létrehozása (feltalálás), a tanításon (és nem pusztán másoláson) alapuló szocializáció, a tanított ismeretek mérlegelt elsajátítása és a mémek mesterséges szelekciója (míg a géneké természetes). Egy konkrét példát említve: Az állatok szaporodási stratégiái döntően genetikailag (és részben a szociális tanulás által) szabályozódnak. Ennek keretében egészen különös párkeresési, szaporodási és utódgondozási megoldásokat „fejlesztenek ki” . Az ember ezzel szemben alapvetően kulturálisan szabályozza a népesedését, és ezen belül a népességrobbanás elkerülését. Mítoszokat teremt: a négy évnél korábban született második gyerek veszélyt hoz az elsőre. Erkölcsi követelményeket szab: a paráználkodás bűn. Szabályokat vezet be: kitolja a házasodás idejét, és szexuális tilalmat vezet be. Végletes helyzetben pedig, végletes megoldást alkalmaz: az ökológiai katasztrófa szélére sodródott kis csendes óceáni szigeten kötelezővé teszi a halállal végződő eltávozást. Kultúrát alkotó tárgyi eszközöket hoz létre: fogamzásgátló módszereket alkalmaz .
A kultúra, biológiát „felülíró” hatása annak ellenére igaz, hogy — mint az elmúlt időszakban nyilvánvalóvá vált — „előre huzalozott” aggyal jövünk a világra. A gének határozzák meg az agy struktúráját, és a személyiség bizonyos alapelemeit, pl. újdonságkereső vagy szorongó voltunkat. Az adott egyénre, mint egy konkrét közösség tagjára jellemző mémstruktúrát azonban a kultúra “programozza”. A kettő kapcsolatát több évtizede kezdték kutatni: mostanság írják újra az emberi elme hagyományos dichotómiákkal terhes modelljeit. A gén-kultúra koevolúció gondolatát először E. D. Wilson, az evolúciós kutatás egyik nagy alakja fejtette ki . Lényegében ezen alapul a „kettős öröklődés” — R. Boyd és P. Richardson által kidolgozott — koncepciója is, amely szerint az emberi társadalmat két összefüggő, egyidejű evolúciós folyamat fejleszti: a biológiai és a kulturális evolúció.
Az evolúció mindig mikro-mutációkra épül
A kultúra mutációja, és a szelekciója, döntő mértékben, de nem kizárólag, az egyedek szintjén megy végbe, és elemi választások eredményeként formálódik. Az élet rendszeresen állít döntések elé: miként termeljük meg a szükséges javakat, miként viselkedjünk az egyes helyzetekben, megvásároljuk-e az új terméket, kövessük-e az új divatot? A kulturális evolúció — akár a biológiaié — alapvető mechanizmusa a mikro-mutáció. A makro-mutáció — amely „szárnyat igéz a malacra”, vagy a jövő társadalmának kész tervét alkotná meg — mindig életképtelen szörnyet hozna létre. A társadalom fejlődésében kétféleképpen következhet be makro-mutáció. Előfordulhat, hogy egy kevésbé „fejlett” társadalmat egy „fejlettebb” meghódít, és rákényszeríti saját mémrendszerét. Mivel a két mémrendszer döntően különbözik, a kultúrát átvenni kényszerülő társadalom makro-mutációként fogadja be a „hódító” mémrendszerét. Minél nagyobb a különbség, annál pusztítóbb lehet az átvétel: a meghódított társadalom egyszerűen darabjaira hullik. A közösséget összefogó hagyományokat elfelejtik, az életmód megváltozik, a szokások elenyésznek, a saját kultúra elvész. Lábra kapnak és pusztítanak az egykori kultúrában deviánsnak minősített jelenségek: az öngyilkosság, a bűnözés, az alkoholizmus. A makro-mutációk másik változata: egy kigondolt, a létező társadalom viszonyaival ellentétben álló társadalmi modell bevezetésének kísérlete. A történelem során többször próbálkoztak különféle társadalmi utópiák gyakorlatba ültetésével. Amikor társadalmi méretekben történt kísérlet makro-mutáció bevezetésére — mint pl. az un. „megvalósult szocializmusok” esetén — ezek nem csupán kudarcot vallottak, de súlyos válságba sodorták az adott társadalmat.
A mémek egyedekhez kötődő és egyéni választásokra épülő mechanizmusából fakad, hogy ezekben az egyéni döntésekben kell megtalálni a robbanásszerű átmenetek, a „forradalmak”, a stagnálás utáni hirtelen nekilendülések magyarázatát is. A kulturális „járványok” a fokozatosan halmozódó, majd az un. billenési pontot követően visszafordíthatatlanná váló átalakulásként zajlanak le. A hagyományosan forradalomnak nevezett társadalmi jelenség a kulturális univerzálékkal való közvetlen kapcsolatuk tekintetében különböznek a divatjárványoktól. Csak a kulturális univerzálék számottevő módosulását eredményező változás tekinthető forradalomnak. Maga a forradalom tehát nem feltétlenül hirtelen és erőszakos változás, de minden esetben kötődik evolúciós adaptációk megjelenéséhez.
A társadalmi szükségszerűség „eszköze”: az evolúciós nyomás
A társadalomtudományokban régóta folyik vita a fejlődés szükségszerű-, vagy véletlenszerűségéről. Az evolúciós modell a figyelmet a folyamatosan ható, evolúciós nyomást gyakoroló tényezőkre összpontosítja. A biológiában elsősorban szelekciós nyomásról beszélnek, amelyek szisztematikusan szelektálnak, és ezzel irányt szabnak az evolúciónak is . A szelekciós nyomás döntő forrása a környezet. A társadalom esetén a környezet — az élővilághoz hasonlóan — három egymásra épülő szintre tagozódott: az adaptív zónára, az ökológiai fülkére, és a kultúra konstrukcióira . A történelem egyik fontos tendenciája, hogy az adaptációs zóna, és az ökológiai fülke szerepe viszonylagosan visszaszorul, és az ember alkotta kultúra lesz meghatározó.
Az emberré válás idején őseink adaptív zónája Afrika meleg erdős területeire terjedt ki. Napjainkban azonban magában foglalja gyakorlatilag az egész földet. A kutatások arra utalnak, hogy éppen az adaptációs zónában végbemenő éghajlati változás generálta az emberré válás folyamatát. Fokozatos, de viszonylag gyors ütemű és számottevő módosulása — az éghajlat szárazabbá vagy esősebbé, hidegebbé vagy melegebbé válása — folyamatos evolúciós nyomást testesített meg. Ez a természetes-, és memetikai szelekción keresztül egyszerre vezetett a populációk elvándorlásához, és memetikai átalakulásához, vagyis a kulturális evolúcióhoz. Az adaptív zóna jelentős módosulását eredményező éghajlati változások „nyomták” az embert új ökológiai fülke felfedezésére, és elfoglalására, és ez idézte elő a két-lábra állást, és az életmód változását. A korábbitól eltérő adaptív zónát elfoglalva, és memetikailag alkalmazkodva ahhoz, új ökológia fülkék nyíltak meg a közösségek előtt.
Az ökológiai fülke, jól meghatározott kihívásokat testesít meg. Ha a konkrét környezetben tenger, tó vagy folyó található ez evolúciós „nyomást” kelt, hogy a közösség foglalkozzon halászattal. Ez azután tükröződik majd hiedelmeiben, életmódjában és szokásaiban. A hegyvidék, vagy ha sík terület, eltérő lehetőségek tárháza. Más állatok, más növények, más természeti feltételek, és ebből fakadóan más memetikai struktúrát formál a társadalmi evolúció. A polinéz szigetcsoportok eltérő ökológiai fülkéi „vezették” betelepítő közösségeket nagyon eltérő memetikájú társadalmak felé. De ugyanaz magyarázza a mérsékelt égövi európai, a kontinentális éghajlatú ázsiai sztyepék, a sarkkörön túli eszkimó, az ausztráliai őslakosok, vagy az afrikai őserdők pigmeus közösséginek nagyon eltérő memetikai struktúráját, miközben — ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni — genetikailag egy fajhoz tartoznak. A társadalmi evolúció általunk bemutatott modellje alkalmas arra, hogy a feltételek és a válaszok összekapcsolódó sorozatát „visszafejtve” magyarázatot adjon az adott kultúra „épp ilyen” voltára.
Az emberi társadalom esetén azért beszélhetünk inkább „evolúciós nyomásról”, mert itt nemcsak a szelekció, de a mutáció és az átörökítés is „irányított” lehet. Az ember mindinkább mesterséges eszközökkel — mentális, szociális és technológiai konstrukciókkal — veszi körül magát. A konstrukciók létrehozása megváltoztatja az evolúció feltételeit, egyebek mellett azáltal, hogy a memetikai mutáció, és -szelekció egyre kevésbé véletlenszerű. Így a meglevő memetikai struktúra meghatározott „vágányra” állítja rá a populációt. A kultúra eleve megformálja az igényeket, és körülhatárolja az arra adható válaszokat is. Mintha az adott populáció egy sínpárra lépne, amelyről nehezen tud letérni, és amely meghatározott irányba vezeti. A történelem kezdetein az adaptív zóna és az ökológiai fülke szerepe volt a döntő. A kultúra fejlődésével azonban a hangsúly az ökológiai fülkére és a kultúra konstrukcióira helyeződött.
Szembetűnő ez a neolit forradalom esetén. Szinte egymásba-kapcsolódó technológiai lépések elkerülhetetlenségével ment végbe a társadalmak alapvető átalakulása. Ennek során minden lépés megerősítette és újólag felértékelte a kultúra konstrukcióit. A mezőgazdaságra való áttérés a közösségeket letelepedésre késztette. Az egyre több ember ellátása kikényszerítette az állattenyésztés kialakulását is. A letelepedés és a növekvő létszámú közösségek egyre szervezettebb közösségeket, falut, majd városokat alkottak. A letelepedés magával hozta a közösség megszervezésének, és az együttélés szabályozásának igényét. A sok ember tartós együttélése megkövetelte a gazdasági munkamegosztás kiszélesülését, előre tervezését, a hosszú-távú gazdálkodás igényét, és olyan infrastruktúrák — gátak, falak, közös épületek, csatornák — létrehozását. Ezek megépítése magas szakmai tudást, az egész közösségre kiterjedő szervezést és erőösszpontosítást. Ehhez szociálisan legitimált hatalom, elsajátított szervezési tudás, felhalmozott és átörökített vagyon kellett. A letelepedéssel rögzültek korábban cseppfolyós dolgok: a hatalom állandó, a szervezet stabil lett, és kiszélesedett a munkamegosztás. A hatalom-, és a munka megosztásának legitimációja, és az együttélés szabályai rögzítése ideológiai eszközöket is igényelt: kialakultak a vallások.
A fentiek értelmében mondtuk, hogy a mezőgazdaságra való áttérés szinte automatikusan állította át a közösségek fejlődési pályájának „váltóját” és a társadalmak fejlődését hosszú távon meghatározták. A társadalmakat olyan pályára vezérelte, amelyről később nem lehetett letérni. A változások visszafordíthatatlanok voltak, amelyek legfeljebb katasztrófák idején bomlottak szét, de amelyeket — néhány civilizáció kivételes pusztulásától eltekintve — mindig újraépítettek. A kultúra konstrukcióinak evolúciós szerepe a kapitalizmus születésével válik a túlsúlyossá. A formálódó jövőt alapvetően az ember által teremtett kultúra határozta meg. A társadalmak a kihívásokra egyre inkább kulturális innovációs válaszokat adtak, és a válaszok egyre távolabbi területeket kapcsolat egybe. Mindez együtt a fejlődés különös strukturális programozottságát idézte elő.
Az evolúciósan stabil stratégiák
A nemrég elhunyt J. Maynard Smith érdeme, hogy rájött: az állatok viselkedését jól leírhatjuk a környezet jelzéseire tett lépések sorozatának modelljével . Az élőlények viselkedését a környezetet, és partnerinek akcióit válaszoló, szinte automatikusan végigfutó cselekvéssorként — stratégiaként — szemlélte. Az evolúció – ismerte fel - nem pusztán az élő-lények felépítését formálja ki, hanem az együtt élő fajok viselkedési stratégiáját is „egymáshoz csiszolja”. Ez a gondolatmenet vezetett el az evolúciósan stabil stratégia (ESS) fogalmának megalkotásához. Az evolúciós stabilitás azt is jelenti, hogy ha bármelyik fél eltér a fokozatos „összecsiszolódás” kiformálta stratégiától, akkor csökkenni fog saját „nyeresége”. Ám az ESS-k kapcsán sehol nem használtak olyan megszorítást, amely megtiltaná a játékelméleti fogalomrendszer kiterjesztését a társadalomra.
Vegyük az emberi viselkedés játékelméleti tanulmányozása egyik példáját: az amerikai fiatalok, 50-es években elterjedt meglehetősen őrült szórakozását — a „Chicken-játékot” . Két fiatalember egymással szemben, lehetőleg minél gyorsabban hajt gépkocsijával. Amelyiknek gyengébbek az idegei, és a biztos összeütközést elkerülendő előbb fordítja el a kormánykereket, az lesz a „csirke” nevezik. Az adott csoportban ez a titulus meglehetősen elmarasztaló, így erősen rontja a siker esélyeit a lányoknál. Ezzel a játék evolúciós értelmet is kap. Mivel a „győztes” jobban imponál a lányoknak, nagyobb valószínűséggel adhatja tovább génjeit (és mémjeit). Ha viszont mindketten „bátrak”, — tehát nem térnek ki, és így összeütköznek — mindketten elpusztulnak, és mégsem tudják továbbadni génjeiket. A „bátorság” a hagyományos logika szemszögéből előny, ám az evolúció távlatainak tükrében hátrányt — előbb vagy utóbb biztos pusztulást — is jelenthet.
Az elemzések megmutatják, hogy ebben az esetben is léteznek ESS-k. Ha sokan bátrak, bizonyos, hogy jó páran súlyosan megsérülnek, tehát a gyáva „csirkék” is találnak partnert. Ha viszont sok a „csirke”, akkor a bátor több partnert talál, és így megsokszorozhatja magát. Szinte látjuk magunk előtt, hogyan oszcillálnak a tinédzser populációban a csirkék és a bátrak alpopulációi: hol egyik kerül túlsúlyba, hol a másik. Bizonyos idő alatt azonban kialakulhat egy egyensúlyi helyzet, és kiformálódhat két evolúciósan stabil stratégia. Ekkor az arányok nem változnak, vagy ha a rendszer „kibillen” egyensúlyi állapotából, előbb vagy utóbb visszatér oda. Ezek az eredmények egészen a legutóbbi időkig pusztán elvi jelentőségű matematikai játszadozásnak tűntek. Ám a nemrég végrehajtott genetikai és „memetikai” vizsgálatok arra utaltak: az emberi populációt eleve többféle genetikailag és memetikailag rögzülő és evolúciósan stabilnak bizonyult viselkedési stratégiát követő egyedek alkotják.
A részben hús-vér kísérleti alanyokkal, részben számítógépek virtuális személyiségeivel lefolytatott szimulációs kísérletek eredményei arra utaltak, hogy bármely ember populációban a huzamos együttműködés során jól elkülöníthető — un. tit-for-tat, „jóindulatú” ti-for-tat, a csaló, és a magányos — stratégia-változatokat követő alcsoportok alakulnak ki. A kísérleti populációkban ezek aránya, — vagyis a populáció memetikai evolúciója — jellegzetes mintát követett. A „mindenki harca, mindenki ellen” állapota megszüli a tit-for-tat rendjét, amelyet az un. „jóléti” tit-for-tat túlsúlyra jutása követ. Ez azután kedvező „táptalajt” nyújt a csalóknak, így a „potyautasok” elszaporodásához vezetett. A következmény: a együttműködés szálainak szétszakadása, a társadalom magányos aktorokra való szétesése. Ám ebből az állapotból újra elindult a bizalom megerősödése. Mindez jelzi, hogy az ESS-k fogalma hasznos és egyre gyakrabban alkalmazott modell a társadalmi változások megértéséhez.
Az evolúciós pszichológia úgy tekint az elme konstrukcióira (bizonyos pszichikai jelenségekre), mint egy adott környezetben (az evolúciós adaptáció környezetben - EAK) a túlélést befolyásoló — adaptív — probléma megoldásaként, a folyamatos szelekció nyomán kiformálódott adaptációkra. Ennek mintájára az evolúciós szociológia is úgy szemléli az emberi kapcsolatok konstrukcióit (bizonyos szociológiai jelenségeket), mint meghatározott környezetben kifejlődött evolúciósan adaptív képződményekre. Vagyis, a szociológia, az általa hagyományosan elemzett társadalmi „intézményeket” — az üzleti szervezetektől, a tulajdonon és az államon, valamint a tömeges emberi szerveződéseken, (mint város, pártok, egyházak) keresztül, egészen a törvényekig, a piacig, és a vallásig — az adott természeti és társadalmi környezet mutációs és szelekciós folyamatainak eredményeként kiformálódó adaptív megoldásokként értelmezi. Olyan szociális konstrukciók, amelyek folyamatosan bizonyították életképességüket, ezeket a megoldásokat nem alkalmazó közösségekkel szemben. Létrejöttük, éppen az ESS-k számítógépes szimulációjával maholnap kísérletileg is tanulmányozható lesz.
A cikk csupán vázlatos áttekintést kívánt nyújtani a társadalmi evolúció modelljének egy lehetséges, a társadalom-tudományokban jelenleg elterjedttől eltérő, és a biológiai evolúció fogalomrendszerét alapul vevő modelljéről. Mint ilyen — éppen a mém elmélet logikája alapján — a társadalmi evolúció mechanizmusai eredményeként nyer, vagy nem nyer teret. A szerző abban bízik, hogy az általa felkínált evolúciós modellt tudomány szelekciós mechanizmusai igazolni fogják. Ha nem, — fájdalomdíja csak annyi lesz — éppen az evolúció ítéli bukásra.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
