A lúd tollainak kitépésével élcelődtek Husz János bírái. Szárnyak ebben az írásban is szerepet játszanak majd, csak ezek angyalszárnyak lesznek. Angyalok, szentek szóltak ugyanis Johannához, a francia parasztlányhoz. Ezek a látomások tették őt veszélyessé az egyház szemében olyan nagyon, hogy 1431-ben végül máglyán elégették.
Jó, azt még értem, hogy filozófus bölcselőt, tudós papot ki kell végezni, mert gunyoros elméjük, eltökélt írásértelmezésük kellemetlen lehet, de mi fenyegető van bárki számára egy írástudatlan, tízegynéhány éves parasztlány lelkében Domrémy-ből, a Meuse folyó mellett? Mit tudott ő, amit tudni kellett, de rajta kívül senki más nem tudott?
Egyszerre kettő dolgot is. S egyik veszélyesebb a másiknál, és mégis szorosan összetartoznak. A százéves háború (1337-1453) idején a kialakulóban lévő nemzetek önállósulási törekvéseik során nemcsak egymással kerülnek súlyos konfliktusba, mint pl. az angolok a franciákkal, hanem függetlenségi harcuk viszályba sodorták őket az egyházzal is, mert ez szerkezetét és céljait illetően nemzetközi lévén, minden nép felett magának követelte a hatalmat, az uralkodók kinevezésének és trónfosztásának jogát, az invesztitura jogot is beleértve. Az egyház megreformálása elképzelhetetlen volt a nemzeti mozgalmak erősödése, a nemzeti mozgalmak fejlődése pedig az egyház hatalmának megnyirbálása nélkül.

Johanna, a tanulatlan parasztlány eltökélten hitte, hogy minden emberi lény egyenes, közvetlen, elválaszthatatlan egységet alkot a erkölcsi tekintély legfőbb forrásával. Ha ez a forrás Isten, akkor a hangok, melyeket ő hallott, egyenesen hozzá szóltak. Hite szerint az ég akaratát közvetítők nélkül ismerhette meg. Az Istennel való ilyen érintkezésben a klérus fölöslegessé, sőt egyenesen tolakodóvá vált. Ha a legfőbb erkölcsi tekintély forrása a király, akkor ezek szerint a nép közvetlenül hozzá fordulhat, az alattvalók egyenesen az ő fennhatósága alá tartoznak, e hűbéri hierarchia fokozataira nincs is szükség. És ha az erkölcsi tekintély legfőbb forrását az egyéni lelkiismerettel azonosítjuk, akkor minden ember maga képes dönteni saját dolgai felől, és ennek megfelelően cselekedni is mer. A tetejében ezek a döntések összhangban állnak Isten akaratával.
Na ja, az ilyet tényleg égetni kell! Volt-e vajon még egyáltalán valami hagyományos tekintély e korban, amit ez a Johanna nem kérdőjelezett volna meg? Jaj, majd elfeledem! Hát hisz˘ leány volt, fehérnép, vászoncseléd, nőszemély, asszonyállat. Egy férfi még csak, csak..., de ő?

Nézzük a történetét!
De még előtte, mi is az az inkvizíció, aki a bírája volt? Egyházi bíróság hivatalosan. De láttuk, létezett már korábban is, s tartok tőle, létezni fog a jövőben is könnyen az inkvizítor, aki a ember iránti gyűlöletét olykor elvi igazolással, olykor minden álca nélkül fanatikusan, vagy csak egyszerűen gazemberként engedi szabadon gonoszul találékony fantáziájával.
A középkori inkvizítor - többnyire a dominikánus vagy a ferences rend tagja - fekete ruhát viselt, fekete csuklyával a fején. Nyakában általában kereszt lógott, s kicsit sem zavarta láthatóan, hogy azon egy régebbi inkvizíció isteni áldozatának mása látható, s hogy ez emlékeztető lehetne éppen azzal a tevékenységgel való szembeszegülésre, amelyet hivatásául választott. Az inkvizíció célja, hogy az emberi élet legfensőbb szférájába hatoljon be, ahol a tények és értékek az elhatározásban egyesülnek, ahol az eszme és a tett kapcsolódik össze. Az akaratot akarja megsemmisíteni, az agy megbénítása a célja, a test gyötrelme, megsemmisítése csak eszköz ebben.
Hogy működik? Megjelenik például egy napon egy középkori városban, senki sem tudja, mikor, senki sem tudja, honnan az inkvizítor. A város lakóit felszólítják, hogy jelentsenek be mindenkit, aki eretnekséggel gyanúsítható, mert ha elmulasztják, ők fognak eretneknek minősülni. Kitör a pánik, majd eljön az ellenségeskedés, a régi sérelmek megbosszulásának órája. Az eretnek vagyonát elkobozták és 1/4-ét a feljelentők jutalmazására fordították. Az eljárást vezető inkvizítor egyharmadot kapott, a többi az egyházé lett. A gazdagok esetleg megvásárolhatták a pápai kegyelmet, úgyhogy a perek céltáblái elsősorban gazdag polgárok és a petit noblesse (kisnemesség) voltak.
Az inkvizíciós eljárás abból állt, hogy "a gyanúból bűntettet koholjanak". Ez erkölcsi képtelenség, de a középkori joggyakorlatból következett, az ártatlanságot és nem a bűnt kellett bizonyítani. A huszonkettes csapdája az, hogy az inkvizíció azt a képességet akarta megbénítani, amely az eretnekséget elkövethette, s ha a bűnösség gyanúja a bizonyítékkal egyenlő, akkor a biztonságnak csak egyetlen módja van, ha tartózkodunk minden olyan cselekedettől, amely felkelti az inkvizíció érdeklődését, de mivel az a világ minden területére úgyis kiterjedt, a gondolkodást megszüntetni embernek nem lehet, nincs más megoldás, mint feljelentővé kell válni. Egy Olivier Arnaud nevű 10 éves kisfiú terhelő vallomást tett apja, anyja és 65 más személy ellen. Mindannyiukat kivégezték.
Két út van:
a./ vagy besúgó leszel, vagy veszélybe kerülsz;
b./ vagy vádat emelnek ellened, s akkor vagy megtagadod magad, vagy őrzöd becsületed és vállalod a kínt, a halált.

"Egy eretnek pap makacsnak bizonyult, s a megtérítésén fáradozó hittudósok is emberükre akadtak benne a vitákon. Végül, abból a tapasztalatból kiindulva, hogy a kínzás elősegíti a meggyőzést, elrendelték, hogy a foglyot kötözzék szorosan egy oszlophoz. A kötelek belemélyedtek a felpuffadó testbe, és olyan kínokat okoztak, hogy a fogoly könyörögve kérte, hogy égessék meg. Hidegen elutasították, s még egy napon át kínozták; a fizikai fájdalom és a kimerültség most már megtörte akaratát. Alázatosan visszavont mindent, elvonult egy pálos kolostorba és példás életet élt."
Remek! Az inkvizíció csak a legjobbakat pusztítja el. Az erőtlen, közepes tehetség megmenekül. Az áldozatok elégetésének portugál neve, az autodafé a "hit aktusa" jelentést kapta. A "kikérdezés" volt az eljárás neve, "kikérdezésnek alávetni" a megkínzást jelentette.
/Erről jut eszembe, hogy az első 3 helyes választ adó versenyző, aki nagyságrendileg meg tudja becsülni, hogy hány eretneket, boszorkányt égetett meg, kínzott halálra a egyház a középkor évei alatt, csokoládét kap jutalmul tőlem! (SzK.)/
Az inkvizítor gyakran azt gondolja, hogy az ördögtől akarja megvédeni áldozatát, hogy az ő érdekében teszi mindezt. Gyakran a máglyáig kísérik a vádlottat, és ott is az egyház megváltó szolgálatait ígérik neki.

Jeanne d˘Arc - a Szűz. Szüzessége az idő tájt szociális ritkaság. (A falusi lányok ugyanis korán elajándékozták azt, amit bájosan la rose-nak neveznek, igaz, többnyire úgy, hogy férjhez mentek.)
De több is annál. Noha szép és kívánatos teremtés volt, nem ébresztett vágyat még azokban a marcona katonákban sem, akik fegyvertársai voltak. Egyikük a perben meg is jegyezte: "Nekem ez valóban csodának tűnt." Sőt, általában a környezetében elérte, hogy az asszony utáni sóvárgás nemesebb érzelmekre cserélődjön fel. Küldetéstudata és szüzessége tette őt a emberek szemében hasonlatossá a Szűzanyához.
Amúgy egyszerű parasztleány volt, őszinte és szorgalmas mindenben, a házi munkában és templomba járásban is. Eleven lelkiismerete gyerekkorától kezdve Szent Mihály, Szent Katalin, Szent Margit hangján szólt hozzá. S bár nem tudta elmondani, hogy milyen is volt a három szent, hogy mit mondtak neki, azt mindig világosan tudta. Konkrét cselekvést írtak mindig elő neki, s a sikert is jelezték. Megparancsolták, mentse fel Orléans városát az ostrom alól, koronáztassa meg a dauphint (a trónörököst) Reimsben. "Szent Katalin és Szent Margit azt mondta nekem, emeljem fel zászlómat és hordozzam merészen." Perének harmadik tárgyalási napján is azt mondja, hogy hangokat hallott, s a disznó Cauchonhoz (nevének kiejtése egybeesik a francia disznót jelentő szó hangzásával), Beauvois püspökéhez, az inkvizíció fejéhez fordul: "Vigyázz, te, ki a bírámnak nevezed magad! Vigyázz, mit cselekszel, mert való igaz, hogy az én küldetésemet Isten bízta rám, te pedig nagy veszélybe kerülhetsz!" Hát, így lehet megnyerni a bírák rokonszenvét!
Johanna 13 évesen ébred küldetésére. 1425-öt írnak, közel egy évszázada folyik a háború. Csaknem egész Franciaország a burgundiaiakkal szövetséges angolok kezén. A parasztok vetettek ugyan, de nem tudták, arathatnak-e, nem kell-e menekülni a katonák elől. Egy nemzet megszervezéséhez ekkor király kell. Johanna ezt érti meg. S ez nem lehet más, mint Károly, a tunya, aki ekkor élete mélypontján van. A nóta is ezt énekelte róla:
"Pajtás, mi marad meg
E derék dauphinnek?
Orleáns, Beaugency,
Notre Dame de Chéry..."
Johanna belőle csinál királyt, aki megéli az angolok kiűzését, s többé nem Károly, a tunya a gúnyneve, hanem kettő másik: "Charles, le victorieux" (Győzedelmes Károly), valamint "Károly, akit híven szolgálnak".
A dauphin gyermeki kíváncsisággal figyelte Johannát. Ki ne érdeklődne, ha a biztos sikert ígérik neki legfölsőbb megerősítéssel? Különösen azután van így, hogy egy tréfa során a trónörököst soha korábban nem látó lány rá sem hederítve a trónon királyként feszítő udvaroncra, tévedhetetlen biztonsággal felismerte az álruhás Károlyt, aki végül 10.000 katonát ad mellé, hogy Jeanne Orleans-t az ostrom alól felszabadítsa. A hadműveletek előtt Johanna levelet küldött az angoloknak (ez később bizonyíték volt a tárgyaláson), melyben felszólította őket, hogy hagyják el Franciaországot: "én Isten kegyelméből jöttem ide, hogy kiverjem Önöket egész Franciaországból. Micsoda gőg! S ez a hét halálos bűn egyike! Mikor 1431. március 1-jén felolvasták a levelet a tárgyaláson, s a bíróság megkérdezte a vádlottat, felismeri-e a levelet, Johanna hidegen megjegyezte: "Senki más nem diktálta ezt a levelet, én magam diktáltam."
Orleans felszabadítása után Johanna még szétverte a visszavonuló angolok csapatait is, majd 1429. július 17-én, vasárnap Reimsben megkoronáztatta Károlyt. És csak februárban találkoztak először. Johanna elnézte az ujjongó tömeget: "Milyen derék, jó nép ez! Ha meg kell halnom, boldog lennék, ha itt temetnének el." "Johanna - szólt az érsek -, mit gondolsz, hol fogsz meghalni?" "Erről semmit sem tudok - bárhol, ahol Istennek tetszik. De szeretném, ha úgy tetszenék neki, hogy juhokat legeltessek nővéreimmel és fivéreimmel. Milyen boldogok lennének, ha viszontlátnának engem."
Hát, nem lett semmi legeltetés! Az angolok még Franciaországban, a burgundiaiak még mindig együttműködnek velük. Johanna meddő támadást vezet Párizs ellen, őt a burgundiaiak Conysiégne-ben ostrom alá fogják és foglyul ejtik. Az angolok 10.000 frankot fizetnek érte (királyi váltságdíj), de még ez is kevés érte. Az angolok megszakították az angol gyapjú és a burgundi posztó cseréjét, ezzel is nyomást gyakoroltak szövetségeseikre.
Johannát 1430. május 23-án fogták el. Néhány héttel később 70 láb magasságból leugrott toronyzárkájából, de nem esett komoly baja. Ettől kezdve vasra verve őrizték. Amikor panaszt emelt emiatt, Cauchon így felelt: "Ez azért van, mert más börtönökből megpróbáltál megszökni." "Nos, való igaz, hogy szökni próbáltam, és most is szívesen megtenném. Minden fogolynak joga van a szökéshez" - felelte Johanna.
Cauchon, Beauvois püspöke mindig az angolok bábja volt. Városa el is kergette emiatt. Angliában élt egy ideig, boldogan vállalta az inkvizítor szerepét Johanna perében, melyet Rouenban rendeztek meg. Jogilag ez okozott némi problémát, a roueni egyetem jogi fakultásának megadta a kívánt igazolást ehhez. 1431. február 21-én, pénteken ránézett a 19 éves lányra, és azt mondta: "Ami minket, püspököket illet, híven pásztori tisztségünk kötelességéhez és igyekezve minden eszközzel erősíteni a keresztény hitet, úgy gondoltuk, hogy alaposan meg kell ismernünk a tényeket, majd megfelelő érettséggel kell eljárnunk, ahogy azt a jog és ész nekünk tanácsolni fogja."
Az Istennek ehhez nem volt köze. Johanna csodálatos ügyességgel védekezett, elkerülte a kelepcéket, egyetlen pillanatra sem engedte ki kezéből az erkölcsi kezdeményezést. Nem felelt meg a vizsgálat lényegét nem érintő kérdésekre, nem engedte, hogy tisztessége gyökereit kutassák. "Tovább!" - kiáltott fel ilyenkor. Mikor megkérdezték, hogy a kegyelem állapotában hívőnek tartja-e magát, így felelt: "Ha nem vagyok benne, Isten helyezzen belé, ha benne vagyok, Isten tartson meg benne." Egy másik inkvizítor, aki volt olyan szerencsés, hogy a neve nem maradt fenn, látomásainak szexuális tartalmát firtatta: "Milyen volt Szent Mihály, amikor megjelent előtted?" "Nem láttam rajta glóriát, és semmit sem tudok ruházatáról." "Meztelen volt?" "Azt hiszi, hogy a mi Urunknak nincs mivel felruháznia őt?"
Bizonyítani próbálták, hogy vagyonszerzésre törekedett. "Kaptál-e valaha királyodtól ezeken a lovakon kívül más jutalmakat is?" "Én nem kértem semmit a királytól, csak jó fegyvereket, jó lovakat és pénzt, hogy a embereimet fizethessem."
Bizonyítani próbálták, hogy a személyes dicsőséget hajszolta. "Miért a te zászlódat vitték Reimsben a koronázásra, és nem a többi kapitányét?" "A zászlómnak része volt a szenvedésben, megérdemelte hát, hogy része legyen a dicsőségben is."
Bizonyítani akarták, hogy boszorkányságot űz, mert megengedte, hogy megcsókolják a gyűrűjét. "Sok asszony megérintette a gyűrűmet, de nem tudtam, hogy mire gondoltak, vagy mit akartak."
Bizonyítani akarták, hogy istenkáromló. "Nem mondtad-e Párizs falai előtt: Adjátok át a várost Jézus parancsára!?" "Nem, én azt mondtam, adjátok át Franciaország királyának!"
Két esetben nem tudta magát könnyedén kivágni. Az egyik ügy, melyre mindig újra és újra visszatértek, az volt, hogy a szűz férfiruhát viselt. Miért viselte? A szentek rendelték-e el? Hajlandó volna újra női ruhát viselni? A sok hülye kérdés mellett csak egyre nem gondoltak, női hacukában nem lehet harcolni. Egyenes választ ebben mégsem adott soha. Lehet, hogy bűntudata volt?
A másik ügy, mely a perben gyenge pontja volt, hogy hitt meggyőződésében. Kérdezték, hogy mi a viszonya az egyházhoz. "Én igenis hiszek a földi Egyházban, hiszem, hogy a harcoló Egyház nem tévedhet és nem hibázhat, de tetteimet és szavaimat Istentől szármatatom, mert az Ő akarata szerint cselekszem és beszélek. Neki engedelmeskedem, az ő személyére támaszkodom." Látszik, ez a lány nem adja fel szellemi függetlenségét. Ez maga a legtisztább eretnekség. Az inkvizítorok előhozatták a kínzószerszámokat is, de végül nem vetették be, elégnek találták a bizonyítékokat. Johannát elítélték. Tizenhat doktor, hat teológus, a roueni székesegyházi tisztelendő főkáptalanja, az egyházi jog két tanára, a roueni bíróság tizenegy jogtudora, két tisztelendő atya, két abbé, egy kincstárnok és négy másik teológus átadatta a világi hatóságnak, hogy bánjon vele tetszése szerint. Ez a máglyahalált jelentette. Johanna ekkor összeroppant, elvégre mégiscsak egy törékeny fiatal lány volt, állításait visszavonta. Diadalt ültek az inkvizítorok. De megint ostobán cselekedtek, életfogytiglani börtönre ítélték Johannát. Nem ismerték őt, pedig megismerhették volna. Johanna nem fogadhatta el ezt az ítéletet. Ennél szenvedélyesebben szerette a szabadságot, különben is jobb a tűzhalál, mint megtagadott lelkiismeretével az igazság árulójaként élni. Így lett visszaeső eretnek. "Semmit sem tettem Isten vagy a hit ellen. Ha kívánják, újra női ruhába öltözöm, de semmi másban nem fogok megváltozni" - jelentette ki az utolsó tárgyaláson, 1431. május 28-án. A disznó Cauchon, az egyházi törvényszék feje erre azt mondta: "Majd levonjuk ebből a szükséges következtetéseket."
Május 30-án Rouen régi piacterén lépett a máglyára. A jelenlévők hallották kiáltását, mikor a lángok felcsaptak: "Az én hangjaim igenis Istentől jöttek, nem csaltak meg engem." "Jézus" - sóhajtott. Ismét egy volt lelkiismeretével.
Ennyi volt egy nagyszerű lány története.

Ui.: Az egyház csak a XX.. század derekán rehabilitálta, mentette fel az eretnekség vádja alól. Mi már csak úgy emlegetjük: Szent Johanna.