Gyurcsány Ferenc meglepetéssel zárta a 2004-es politikai szezont. Vatikáni tárgyalásain a magyarországi egyházak politikai szerepvállalására tett megjegyzései elõbb a hazai jobboldal menetrendszerû háborgását és a katolikus püspöki konferencia titkárának ugyancsak kevéssé váratlan méltatlankodását váltotta ki, késõbb (a budapesti nunciatúra közleménye révén) helyes kis diplomáciai bonyodalomhoz vezetett. A magyar nyilvánosság szekularizációpárti része üdvözölte Gyurcsány kijelentéseit, bár akadtak néhányan, akik a kormányfõ szavai mögötti koncepciót hiányolták, különös tekintettel a parlamenti többség néhány nappal korábbi meghátrálására az egyházi oktatási intézmények finanszírozása ügyében.

Miután az eltelt négy hét alatt volt alkalmunk szörnyülködni vagy elismerõen csettinteni a kormányfõ stílusán, az általa választott helyszínen (Vatikán) és alkalmon (pápai audiencia), vessünk egy pillantást elhangzott szavainak tartalmára.

H

A szocialista pártot régóta irritálja, hogy miközben vezetõi 1994 óta folyamatosan gesztusokat tesznek a magukat történelminek nevezõ felekezetek felé, az érintett egyházak vezetõinek és lelkészeinek jó része az országgyûlési választásokon a jobboldal mellett kampányol. Horn Gyula 1997-ben koalíciós válságot kockáztatva kötött konkordátumot a Vatikánnal, máig behatárolva a szabadon választott magyar Országgyûlés mozgásterét nem csupán a katolikus, de az Orbán-kormány idõszakától az elõbbihez hasonló elbánásban részesülõ többi "történelmi" felekezet hitéleti tevékenységének finanszírozása terén is. Az SZDSZ bátran meghátrált a kormányfõi akarat elõtt; késõbb a Bauer Tamás és Donáth László javaslatára elfogadott egyszázalékos rendelkezés korrigálta a megállapodás egyház-finanszírozásra gyakorolt hatását, részben lehetõvé téve, hogy a felekezetek hitéletének támogatásáról a legilletékesebbek, az adófizetõ állampolgárok döntsenek. A Medgyessy-kormány 2003-ban a katolikus püspöki konferencia és a református egyházi vezetés tiltakozásától megijedve úgy döntött, hogy "kompenzálja" a két felekezetet azért a "veszteségért", mely akkor érte õket, amikor az Országgyûlés döntése értelmében az egyszázalékos felajánlásokat kiegészítõ hitéleti támogatást (az Orbán-kormány korábbi terveivel ellentétben) nem a 2001-es népszámlálás felekezeti hovatartozásra vonatkozó adatai, hanem továbbra is az adott évi felajánlások száma alapján folyósították (lásd: Péter fillérei, Magyar Narancs, 2002. december 5.). Legutóbb, tavaly decemberben a kormánytöbbség ismét meghátrált, ezúttal az egyházi oktatási intézmények pozitív megkülönböztetésének a felszámolása elleni tiltakozástól ijedve meg.

Ilyen elõzmények után a szocialisták frusztrációja kevéssé indítja meg a szekularizációpárti szemlélõt. Az MSZP kizárólag saját utódpárti komplexusainak, az 1990 óta az egyházi kárpótlás és a költségvetési támogatások ügyeiben egyre agresszívebben fellépõ felekezeti vezetõkkel szembeni gyávaságának köszönhette az 1998-ban és 2002-ben a Fidesz-rendezvényeken kampányoló egyházi vezetõktõl, valamint templomokba engedett jobboldali politikusoktól kapott pofonokat. Ugyan miért gondolta akár Horn Gyula, akár Medgyessy Péter, hogy kormányaik eleget tudnak tenni bármely "történelmi" felekezet vezetõi igényeinek, és ígéreteikre a jobboldal nem tud mindig rálicitálni? Ám a szocialisták nem zárhatják le önvizsgálatukat az 1997 és 2004 közötti idõszak kudarcsorozatának elemzésével. Azon is elgondolkodhatnának, hogy igaza volt-e a miniszterelnöknek, amikor pont az egyházak közéleti túlbuzgása fölötti borongását osztotta meg a katolikus egyházfõvel a Vatikánban.

H

Gyurcsány Ferenc helyesen ismerte fel, hogy Magyarországon az egyházak közéleti szerepzavarban szenvednek. Ám tévedett, amikor e zavar lényegét a "történelmi" egyházak és a politikai jobboldal ösz-szefonódásában próbálta meg-ragadni. A probléma kulcsa nem a felekezeti "politizálásban", hanem annak tartalmában keresendõ. Mert miért ne lenne joga egy sajátos jogállású civil szervezetnek politikai állásfoglalást közzétenni? Csodálható-e, hogy a valódi (horribile dictu: bibliai) szerepüket (követõik hitélete számára a megfelelõ közeg biztosítása) a rendszerváltás után tizenöt évvel is elhanyagoló felekezetek éppen azokhoz a politikai erõkhöz találtak utat, melyek az elvben mégiscsak szekularizáció-párti baloldali és liberális erõknél meggyõzõbben nyugtatták meg vezetõiket, hogy támogatásukért cserébe nem kell lemondaniuk hitéleti mûködésük költségvetési finanszírozásáról, az általuk fenntartott intézmények pozitív megkülönböztetésérõl, és nem kell tartaniuk a vezetõiket esetleg érintõ levéltári iratok nyilvánosságra kerülésétõl?

A "történelmi" felekezetek logikus döntést hoztak, amikor a kilencvenes évek elejétõl a politikai jobboldal mellett kötelezték el magukat. Két évvel ezelõtt, a Hegedûs család és a református zsinat vitájának kirobbanásakor ugyanitt amellett érveltem, hogy egyes református lelkészek MIÉP és a katolikus klérus néhány prominensének Fidesz iránti elkötelezettsége (Medgyessy Péter és az MSZP vezetésének akkori reményeivel szemben) nem véletlen kisiklásként, hanem a jobboldal és az érintett egyházak között 1990 óta létezõ stratégiai szövetség megnyilvánulásaként értékelhetõ, melynek kulcselemei a köztársaság szekularizálásának elszabotálása; az egyházak hitéletének finanszírozásához a vallástalan és felekezeten kívüli adófizetõk pénzének felhasználása; valamint az egyházi átvilágítás zátonyra futtatása (Az egyházak és a köztársaság, Magyar Narancs, 2002. február 14.). Hogy az érintetteket ezek a kérdések foglalkoztatják elsõsorban, azt mindennél világosabban jelzi közéleti megnyilvánulásaik tartalma, mely gyakorlatilag csak saját tevékeny-ségük finanszírozásáról és elvétve sem olyan közéleti kérdésekrõl szól, melyeknek erkölcsi vonatkozásai nemcsak érthetõvé, de szükségessé is tennék állásfoglalásukat. (2004-ben például nem a katolikus egyház, hanem a Krisna-tudatú hívõk jelentkeztek abortuszellenes plakátkampánnyal, pedig ennek a társadalmi problémának inkább lehetnek teológiai vonatkozásai, mint az oktatási normatíva tervezett csökkentésének.)

Miközben a "történelmi" egy-házak vezetése és a hazai jobbol-dal érdekeiknek megfelelõen 1990 óta együttmûködik egymással, az MSZP és az SZDSZ sem 1994 és 1998 között, sem 2002 óta nem kínált világos alternatívát a fenti kérdésekben a jobboldallal szemben; erre elõször most lehet esély. Ám ha Gyurcsány Ferenc és az MSZP a vatikánbeli frontnyitás után beéri a politizáló lelkészek és a szószéket elfoglaló jobboldali politikusok összefogásának megbélyegzésével, erejébõl most sem fogja többre futni, mint rosszalló fejcsóválásra. Ha viszont lesz bátorsága fellépni a "történelmi felekezetek" közpénzek iránti mohó érdeklõdése és az egyházi átvilágítás elszabotálása ellen, akkor az állam és az egyházak szétválasztásának legfontosabb, 1990 óta halogatott lépését teszi meg. És bebizonyíthatja azt is, hogy a magyar baloldal számára nem az opportunizmus a legkifizetõdõbb politika.