„Vagyok, aki vagyok,” – alkalmazta magára a Mindenható törvényadáskor megismételt epifánájának csipkebokornál elhangzott önmeghatározását Orbán Viktor, a Fidesz honlapján is megtalálható interjújában. Nem csoda hát ezek után, ha a pártelnök szerint a Fidesz ellenségei valójában a polgári oldal által képviselt keresztény értékrendet gyűlölik. A pártelnök ezt lelkigondozója, Balog Zoltán református lelkész, fideszes képviselő könyvbemutatóján jelentette ki, de a napokban nyilvánosságot kapott egy hasonló beszéd, melyben Orbán Balog és Balás Béla kaposvári püspök kérdéseire válaszolva tesz tanúságot politikai filozófiájának vallási mozgatórugóiról. A pártelnök e megnyilatkozásaiban kimondta azt, ami az elmúlt időszakban egyre inkább a jobboldali párt ideológiájának vezérmotívumává kezdett válni, hogy tudniillik a Fidesz egyfajta sajátos vallásháborúként kezeli a pártpolitikai küzdelmeket. A Fidesz ellenségei tulajdonképpen a kereszténység ellenségei.

Orbán Viktorról már jó ideje tudni lehetett – illetve tudni kellett volna -, hogy számára a politika több mint merő hatalomszerzés. Magamat vagyok kénytelen idézni: „Évek óta azt gondolom: a hazai társadalom szétszakítottságának jelentős mértékben identitásalapú vallás- és kultúrpolitikai okai vannak. Orbán eredetileg pragmatikus politikai térfélválasztása ’kozmikus’ háborúvá terebélyesedett, melynek során fokozatosan felismerte politikai identitásának mélygyökereit is. … Mert egyre többen vannak azok, akik a politikai rendre ismét egyfajta felülről származtatott, abszolút értékrend megnyilvánulásaként kívánnak tekinteni, melyen keresztül a kortárs globális káoszban megtépázott egyéni identitásuk is objektív támaszt kap. Azt várják, hogy a politikai rend irányt mutasson személyes egzisztenciális létkérdéseikben, kijelölje a Jót és a Gonoszt, és olyan egzakt és áttekinthető térképet és végső jelentést kínáljon a bennünket körülvevő zavaros világban, mellyel könnyen lehet érzelmileg is azonosulni. Ily módon a politika identitásközvetítő tényező is lesz. A politika ellenfél pedig ezáltal az egyén identitását fenyegető ellenséggé lényegül át. Orbán Viktor ezt mérte föl, és ezt használja ki – vallási alapra helyezve politikai ideológiáját. Szerintem ez szinte a legmeghatározóbb – és sajnos teljesen figyelmen kívül hagyott - aspektusa ma belpolitikai konfliktusainknak. Magyarázat arra: miért ilyen kibékíthetetlen, lételméleti dimenziójú az ellentét a két politikai tábor között.” (A politika oltára, 168 óra, 2006. 11. 23.)

Orbán magáról ismeri el, hogy „fundamentalista alapon állok személy szerint, és örülnék, hogyha a magyar oktatási rendszer elfogadná majd a választások után, hogy erre az alapra érdemes építkezni”. A fundamentalizmust kritizálókat azzal hárítja el, hogy miért lenne az baj, ha az ember nem csak hirdetni akar bizonyos elveket, hanem aszerint is élni. Ez természetesen nem volna baj – ahogy a fundamentalizmus és annak kritikája sem erről szól. A kifejezés eredeti – a múlt század első negyedében megfogant - értelme pusztán bizonyos vallási alapelvekhez való ragaszkodást jelentett, amivel nincs is önmagában semmi gond, mondhatnánk, mindenkinek magánügye. Azonban a fundamentalizmus terminus, főként közéleti kérdésekben, ma már azokra a törekvésekre utal, melyek hátterében a vallás és politika szoros összefonódása húzódik meg, s melynek célja nem csupán az, hogy a fundamentalisták „bizonyos elvek szerint” éljenek, hanem, hogy mindenki más is azok szerint az elvek szerint éljen, amelyeket ők egyedül üdvözítő igazságnak elfogadnak. Így egyes kutatók a terminológiai pontosság kedvéért egyre inkább az antimodernista kifejezést használják a fundamentalista helyett, modernizmuson ez esetben a szekuláris állam eszméjét értve. Orbán is az antimodernista fundamentalizmus mellett tette le a garast mindkét, fentebb említett beszédében. A közoktatás, vagyis az, hogy ott mit csepegtetnek a gyerekek fejébe, ugyanis nyilvánvalóan nem Orbán magánügye. Ez a gyerekek és szüleik magánügye. Ha vallási oktatásra vagy valami sajátos, egyedi oktatásra vágynak, ott vannak az egyházi vagy alapítványi iskolák. Az állami iskolák nem válhatnak bizonyos politikusok vagy egyházi funkcionáriusok etatista, vallásideológiai átnevelő intézményeivé.

Orbán azonban nem csak a közoktatás fundamentalista alapokra helyezésében gondolkodik, stratégiája átfogóbb. Azt mondja, hogy a kormánynak támaszkodnia kell az egyházra egy új nemzet létrehozásában. A pártelnöknek nyilvánvalóan meglehetősen hiányosak vagy talán mondhatjuk úgy, egysíkúak a teológiai és egyháztörténelmi ismeretei. A következőképpen fogalmaz: „minden politikus szemével látható az egyház jelentősége a történelemben. Az egyik legfontosabb történelmi szereplőről beszélünk a magyar nép életében. Ez tiszteletet és baráti szándékot indokol a politika részéről az egyházak irányában.” Minden magára valamit adó társadalomtudós felszisszen ilyen mondatok olvastán. Több okból kifolyólag is. Tudniillik: melyik egyházakról is beszélünk? Hiszen a magyar történelemben a két – létszámban és időben - legmeghatározóbb felekezet, a katolikus és a református történetük nagyobb részében egymásnak esküdt – teológiai és politikai - ellenségei voltak, melynek következtében Magyarországon is rendszeresek voltak a vallási csatározások és ennek egyebek mellett az ország politikai egysége látta kárát. Tény emellett az is - hacsak a kortárs időszakra legközvetlenebb befolyást gyakorló elmúlt másfél évszázadot nézzük – , hogy a polgárosodás legesküdtebb ellenfele a katolikus egyház volt a 19. és a 20. században. De a katolikus egyház szavazta meg a zsidótörvényeket is – egyáltalán: az egyházi zsidóellenességnek hazánkban is meghatározó szerepe volt a zsidóság nagy hatékonysággal lezajlott likvidálásában –, majd az egyházak szinte mindegyikének vezetősége köztudottan sikeres kollaborációt folytatott az állampárti diktatúrában is híveik és polgártársaik megtévesztésével, ideológiai manipulálásával. Mindezzel messze nem azt állítjuk, hogy ebben ki is merült az egyházak magyar történelemben betöltött szerepe  (kiváltképp a kereszténységé, ami soha nem is esett egybe az intézményes egyházzal), csupán érzékeltetjük, miféle történelemhamisítás, illetve átideologizált demagógia testesül meg az Orbán által hangoztatottakban.

Annál is inkább fontos erre felhívni a figyelmet, mert Orbán nem pusztán „tiszteletről” beszél. Azt mondja, hogy „összességében a politikának, mint a kormánynak, a politikát irányító testületnek is, a maga munkája megítélése végett el kell fogadni azt a mércét, amit az egyház által képviselt értékek jelentenek. Tehát ha egy mondatban kell válaszolnom, akkor azt kell mondanom, hogy az egyház: mérce. Mércét tart, mércét jelent a mindenkori világi hatalom számára, amivel jól tesszük, ha megmérjük magunkat. Így nézek én az egyházra.” Orbán e ponton is szégyellni valóan „naiv” társadalomtudományi ismereteket mutat fel. Értelmezésében az egyházak felette állnak a társadalmi valóságnak, őket nem érintik az evilági hatások, az egyházak egyfajta hivatásos, tűznek-víznek ellenálló etalonként pózolnak. Pedig szomorú történelmük hátterén fel kellene tenni a kérdést: az egyházaknak ki tartja a mércét? Tartja-e egyáltalán valaki?

Tegyük mindehhez hozzá, hogy Orbán fenti beszédeiben megalázza és hitükben sérti meg mindazokat, akik magukat keresztény meggyőződésűnek vallva utasítják el a jobboldali pártszövetség antimodernista/fundamentalista ámokfutását. (Ne felejtsük, hogy a jobboldalt elutasító szavazók többsége magát vallásosként határozza meg.) Azokat, akik számára Jézus azon szavai az irányadóak, mely szerint az Ő országa nem e világból való. Akik azt gondolják, hogy a kereszténységnek nem az a küldetése, hogy politikai eszközökkel úgymond helyreállítsa az „alapvető erkölcsi rendet”. Ugyanis tudják, hogy ebből még mindig baj lett - lásd a fentebbi rövid történelmi visszatekintést. Orbán szavai különösen visszataszítóak azok számára, akik nem az utóbbi néhány évben lettek keresztények, akik nem egyszer ide, másszor amoda keresztelték gyerekeiket, mint a pártelnök, hanem az elmúlt rendszerben is állhatatosan kiálltak minden megpróbáltatást, melyet egyebek mellett egyházaik árulása miatt ki kellett állniuk, de ez sem tántorította el őket azon meggyőződésükben, hogy hitüket nem alacsonyítják le semmiféle politikai pártmozgalom szintjére. Ezek az emberek nem azért szavaznak a másik oldalra, mert különösebben vonzónak tartanák őket, hanem azért, mert keresztény meggyőződésük szerint az államnak nem feladata, hogy a számukra legszentebb lelkiismereti kérdéseikbe beavatkozzon, hogy valláserkölcsi ideológiát diktáljon a társadalomnak. Ezt a meggyőződésüket pedig jelenleg Magyarországon – nagyon halvány és szánalmas formában  – egyelőre a baloldali-liberális pártok képviselik.

Orbán szavai azonban mégsem elsősorban sekélyes történelmi és teológiai ismeretei miatt problémásak. Ez lehet az ő személyes problémája, magánügye. Hanem azért, mert tudatosan és nyíltan szembemennek a hatályos alkotmánnyal, a világnézetileg semleges állam elvével, állam és egyház elválasztásának követelményével. A világi hatalomnak – tervei szerint – újfent az egyházi mérce szerint kell működnie, egy sajátos valláserkölcsi ideológia követelményeinek kell érvényt szereznie „nemzetpolitikájában”, a közoktatásban. Egész pályás letámadás, immár vallási küldetéstudattal, a semleges állam eszméje ellen. Ismét idézném egy hónapja megjelent szavaimat: „Orbán Viktor morális válságról beszél. Ám az általa emlegetett ’helyreállítandó erkölcsi érték’ fogalmát nem a köznapi értelmében kell érteni. Valójában új politikai filozófiai paradigmát hivatott közvetíteni: az ’erkölcsi érték’ ebben az összefüggésben egy transzcendens politikai legitimációra utal. Ezzel Orbán végső soron feleleveníti a politikum és szentség közötti organikus viszony korábbi társadalmakat jellemző gondolatát.” Rémisztő perspektívák. Hogy miért? A „történelmi tapasztalat bizonyította, hogy a szabadság nagyobb egy szekuláris, mint egy vallási társadalomban. A vallási alapú kormányzás a kisebbség elnyomására csábítja a többséget, a hatalmat pedig arra, hogy a vallás kihasználásával igazolja tévedéseit és tévedhetetlenségét, ezáltal tartva rabságban az embereket vagy áldozva fel az alapvető emberi jogokat, mint például a vallás- és szólásszabadságot”. E sorokat egy egyiptomi arab filozófus, Fouad Zakariyya vetette papírra az iszlám fundamentalizmus előretörése kapcsán. Nagyon szomorú és vészes tendenciákat jelez, hogy e tárgykörben a Muszlim Testvériség iszlám fundamentalistáival küzdő egyiptomi társadalomtudós gondolatai jelentőséggel bírhatnak Magyarországon.

Orbánról és Balog Zoltánról, pártja fő ideológusáról kiderült, ami már régen sejthető volt: nem cinikus számításból használják a vallási retorikát. Nem, ők fundamentalisták, antimodernisták - vallási fanatikusok. És egy fanatikus kiszámíthatatlan dolgokra képes, mert nincsen vesztenivalója. A kérdés ezen a háttéren egyre sürgetőbb: van-e ma a Magyarországon olyan politikai erő, amelyik képes tudatosan felvállalni a vallási-politikai fanatizmussal szemben a köztársaság eszméjét. Nem kéne messzire menni ezért. A nemzeti polgárosodás hagyományai a lábaink előtt hevernek.