A munduruku indiánok fejvadászata szorosan összefonódik a csoport együttműködését biztosító és a harc fontosságát alátámasztó rituálékkal és kultuszokkal. Ennek középpontjában az ellenség és a vadállatok azonosítása áll: a szomszédos törzseket és a vaddisznót ugyanazzal a szóval jelölik. A sikeres fejvadász a dajeboisi (,,a vaddisznók anyja") megnevezést kapja, amely abból ered, hogy a munduruku indiánok szerint a megölt ellenség trófeája megsokszorozza a vadállatok számát, és a vadászhoz vonzza őket. Az anya elnevezés ebben az alapvetően maszkulin társadalomban a termékenységet jelenti, nem csupán a megnövekedett állatállományt illetően, hanem az azt kísérő jólétre és gyermekszaporulatra vonatkozóan is. Vallási rituálék szabályozzák továbbá a háborút megelőző előkészületeket, a trófeák elkészítési módját vagy az állatok húsának tartósítását. Mindezek a tradíciók a kollektív képzetek szintjén biztosítják a vadászó és harcoló csoport sikerességét egy olyan társadalomban, amelyik tudatos, reflektív formában nem képes számot adni a versengés ökológiai alapjairól.

Mindez arra enged következtetni, hogy a különböző fajtájú ideológiák és eszmék nagyon lényeges szerepet játszanak a biológiai túlélés és szaporodás szolgálatában. A hinduk szent eposza elmesél egy történetet, amely arról szól, hogy az együtt nevelkedő Pándava fivéreket anyjuk szigorúan a kölcsönös szeretet és az egymás iránti odaadás szellemében nevelte. Amikor a legidősebb fiú titokban megházasodott, testvérei azt mondták édesanyjuknak, hogy ajándék érkezett a házhoz. Az anya, aki nem tudta, mi ez az ajándék, így felelt: élvezzétek közösen. A parancsot nem lehetett megszegni. Nos, a Himalája lejtőjén élő és többférjűséget (poliandriát) gyakorló törzsek pontosan ezt a legendát használják fel házassági szokásaik ideológiai-szakrális megerősítésére. Frantz Boas színre lépése óta tudjuk, hogy minden kultúra saját belső szabályrendszere és logikája alapján tartja fenn és érvényesíti kulturális intézményeit. India legtöbb vallása szigorú monogámiát és házastársi hűséget hirdet, s ennek alapján a múltban gyakori támadások irányultak a Himalája poli-andrin népcsoportjai ellen. Ők azonban továbbra is fenntartották „furcsa és bűnös" szokásaikat, sőt a jelenlegi tiltó kormányintézkedéseknek is ellenállnak.

Honnan ez a szociális erő? A brit biológus, Vernon Reynolds szerint a poliandria és vele együtt az azt megerősítő kultuszok és vallási képzetek rendszere a biológiai sikeresség szolgálatában állnak. A legfontosabb cél az, hogy a családi birtok együtt maradjon. Végzetes volna ugyanis, ha a rendkívül gyatra föld a monogám patrilineáris házasságkötések révén szétforgácsolódna. Nem csupán az egy családra jutó szegényes birtok túlzottan kis mérete miatt, hanem azért is, mert a művelhető területek elszórtan követik egymást a hegyvidéken, és a kiscsaládoknak kilátástalan távolságokat kellene megtenniük falusi lakóhelyük és birtokuk között. Ezért a földet nem engedik szétaprózódni, a fivérek - és férjhez nem menő leánytestvéreik - együtt maradnak, és generációkon keresztül keményen dolgoznak a megélhetésért. Az is lényeges a mostoha körülmények között, hogy egyetlen feleség jóval kevesebb éhes utódot szül, mintha mindenki saját családot alapítana. A többférjűség így szelektíve előnyös házassági intézmény, az említett misztikus történet pedig ennek megerősítésére szolgál - egyfajta kulturális adaptáció a primitív népek saját világképe alapján. „Mit mond ez a példa a kulturális evolúció és a biológiai evolúció közötti kapcsolatról? Azt, hogy a biológiai túlélésért folytatott küzdelmek során nem csupán a fizikai reprodukció által közvetített viselkedések terjednek el, hanem azok a tevékenységek is, beleértve az eszméket, gondolatokat, logikai rendszereket és mítoszokat, amelyek szavak és írások segítségével adódnak át." Természetesen biológiai nézőpontból nem az az érdekes és tanulmányozandó feladat, hogy ezek az eszmék mikor, hogyan, milyen körülmények között alakultak ki. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása - ha egyáltalán még lehet őket válaszolni - bonyolult történelmi elemzéseket igényelne. Számunkra az a lényeges, hogy az emberiség korai, de máig is ható eszmerendszerei várhatóan hozzájárultak az ember biológiai sikerességéhez.

Nagyon szép bizonyítékot kap ez a tétel Reynolds és antropológus társa, R. Tanner könyvében, amely A vallás biológiája címet viseli. Ez szakít a korábbi idők hibás szemléletmódjával, amely a vallásos tevékenység veleszületett formáiról és a vallásos gondolkodásmód genetikai hajlamairól folytatott gyermekded spekulációkat. Ehelyett a szerzők azt kérdezik, hogy a kulturálisan - nem pedig genetikailag -kialakult vallási szokások és eszmék hogyan befolyásolják a hívők túlélési és szaporodási sikerét. Számos vallást tanulmányoztak, főként a kereszténységet, a judaizmust, az iszlámot, a buddhizmust és a hinduizmust. Vizsgálták a fogamzásra és az abortuszra vonatkozó előírásokat, a házassággal, a válással és az özvegységgel kapcsolatos szabályokat, a cölibátus hatását, az öregek és a betegek kezelésére vonatkozó rendelkezéseket és számos egyéb vallási előírást, ill. tilalmat. Kiderült, hogy ahol a kulturális környezet olyan mértékben instabil, hogy változásai lényegében előre jelezhetetlenek, alacsony a gazdasági produktivitás és a szegénységből fakadóan magas a mortalitásráta, ott a vallási szabályok a termékenységre helyezik a hangsúlyt, és a nagy szaporulatot szorgalmazzák. Ezzel elősegítik a nagy gyermekhalandóság mérséklését, másrészt a mezőgazdasági munka óriási munkaerő-szükségletének a fedezését. Ilyen körülmények között a vallási előírások és intézkedések a magas reprodukciót szolgálják. Az emberek úgy növelik teljes rátermettségüket, ha minden rendelkezésre álló eszközt gyors szaporodásuk és magas fertilitásuk szolgálatába állítanak. (Ez megfelel a populációbiológiából ismert ún. r-típusú szelekciónak.) Így pl. a jobbára szegény agrártársadalmakban domináns iszlám engedélyezi a többnejűséget, szigorú korlátok közé szorítja a születésszabályozást (csak 4-5 gyerek után tartja lehetségesnek), és tiltja a művi abortuszt. A kislányokat nagyon korán eljegyzik, és a házasság számukra szinte kizárólagos funkciójára, a gyermekszülésre és -nevelésre készítik föl őket. Ebben a szexualitás hirdetése és szépségének dicsőítése nagy szerepet játszik, hasonlóan pl. a hinduizmushoz és ellentétben kereszténységgel. (Lásd pl. a nemrégiben magyarul is megjelent Illatos kert című könyvet.) Keményen büntetik ugyanakkor a házasságon kívüli szexualitást, és az özvegyektől elvárják a mihamarabbi újraházasodást. A válást leggyakrabban a feleség terméketlensége miatt mondják ki. Ilyenkor az asszonynak tanácsos újra férjhez mennie, de ha ez a házasság is gyermektelen marad, státusa az iszlám felfogások szerint jelentősen csökken. Említsük még meg, hogy reproduktíve ugyancsak előnyös szerepet tölt be az iszlám országaiban a cölibátus ritkasága, a nagycsalád tisztelete, beleértve az öregekkel való törődést, és az árvák kitüntetett gondozása. Mindezekre többé-kevésbé szigorú előírások vonatkoznak a mohamedán valláson belül.

Ezzel szemben, ahol sokkal stabilabb életfeltételek uralkodnak, biztonságosabb a jelen és előre jelezhetőbb a jövő, továbbá a nagyobb gazdasági termelékenységből fakadóan kisebb a mortalitás, ott a vallási szabályok nem annyira a sok gyermek szülését szorgalmazzák, mint inkább a férfi és női kapcsolatok tartósságát és a családi kötelékek biztonságát. Ilyen körülmények között ugyanis a szaporodási sikert az szolgálja, ha az emberek bizonyos mértékig korlátozzák fertilitásukat, és az utódok - akik jó és stabil feltételek között nőnek fel - több generáción keresztül biztosítják a tartós és folyamatos leszármazást. Ez a stratégia - amelyet a populációbiológiában K-típusú szelekciónak hívnak - elsősorban az unokák és dédunokák számán keresztül növeli a genetikai képviseletet. A kereszténység pl. nem minősíti szégyenletes dolognak a meddőséget, ám kívánatosnak, de nem kényszerűnek tartja a házasságon belüli gyermekáldást. Ugyanakkor számos előírása támogatja a már megszületett gyermekek fennmaradását, egészségét és jó körülmények között történő nevelését. Hirdeti az élet szentségét; az abortusz keresztényi tilalma is ezt szolgálja, ellentétben pl. az iszlámmal, amely a művi vetélésben inkább a termékenység akadályát látja. Érzelmi támogatást nyújt a monogám családnak, tiltja a válást és a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat. A szaporodás korlátozását szolgálja a viszonylag magas cölibátus és az „önmagáért való" szexualitás tilalma. Ugyanakkor a biztonságos túlélést segíti elő az örökbefogadás, a gyámkodás és a karitatív szolgálat számos intézménye. A kereszténység több előírása és szabálya vonatkozik az egészséges életfeltételek fenntartására. Minden más hiedelemmel szemben, a szerzetesek valójában a higiénia reformerei voltak, noha ennek léteztek bizonyos tudatlanságból fakadó túlhajtásai. Így pl. a pestisjárványok idején áldozatos munkát vállaló flagellánsok maguk is hozzájárultak a betegség terjesztéséhez. A higiénia és a betegségek megelőzésének eszközét láthatjuk abban is, hogy a kereszténység halotti kultusza és temetési szertartásai bizonyos távolságot hangsúlyoznak a halott testétől, szemben a keleti vallásokkal, ahol sokszor több napig tartó szertartások előzik meg a temetést, és ezeken gyakori a halottakkal való testközeli kontaktus. A legtöbb vallási szabály és szokás esetében sikerült kimutatni, hogy ezek elősegítik az adott kulturális környezethez történő biológiai alkalmazkodást. Hozzájárultak az egyének és csoportok fennmaradásához azokban a környezeti régiókban, ahol kialakultak és megszilárdultak. A szerzők ezeket a környezeteket kvantitatíve is mérhető ökológiai mutatók segítségével jellemzik: az egy főre eső energiafogyasztással, ill. az egy főre jutó nemzeti össztermékkel. Ahol ez alacsony szintű volt, ott a vallási előírások a nagyfokú reprodukciót szorgalmazták, és megfordítva. „A vallásoknak így kulturálisan megfogalmazott biológiai jelentéseik vannak. A korábban élt csoportok tagjainak túlélési stratégiáiból származnak, és hatásukat máig érvényesítik. Ezért a vallás a reproduktív szabályok első fokú készletének, »a szülői ráfordítás kézikönyve« egy fajtájának tekinthető." Természetesen a vallási szabályok és azok hatásai nem maradnak változatlanok. Amint a gazdasági és társadalmi életkörülmények megváltoznak, a „kulturálisan megfogalmazott biológiai jelentések" is módosulnak. Így az iszlám néhány országban (pl. Kuvaitban) a gazdasági fellendülés igen magas szintjére jutott, és előírásai gyakran szemben állnak a valóságos társadalmi gyakorlattal és gondolkodásmóddal. De példaként említhetnénk a keresztény cölibátust és az „öncélú" szexualitás tilalmát a modern Európában, az ortodox judaizmust Izraelben vagy a vadászó-gyűjtögető népcsoportok hiedelemvilágát a fejlődő országokban.

A szerzők nem csupán azt vizsgálják, hogy a különböző vallási szokások hogyan hatnak a túlélésre és a szaporodásra, hanem azt is, hogy ezen keresztül miként befolyásolják a gének megoszlásait. „A vallási szabályoknak lényeges hatásuk van az ember biológiájára, és ez a génfrekvenciák különbségeiben is megmutatkozik... a vallások kijelölik az egyének számára, hogy kikkel házasodhatnak következésképpen kikkel szaporodhatnak, és ez befolyásolja a közösségi génkészlet tartaknát." Gyakori, hogy a vallási közösségek és szekták zárt kulturális élettere erős beltenyészetet hoz létre Nem kifejezetten a rokonházasságok értelmében, hanem inkább olyan módon, hogy a több száz vagy ezer fős csoport szaporodási közösséget alkot, amelynek a tagjai kizárólag egymás között házasodnak. Ez sokszor azt eredményezi, hogy a populáción belül bizonyos gének aránytalanul feldúsulnak más populációkhoz képest. Általában véve a genetikai különbségeket olyan, viszonylag kis létszámú és endogám csoportokban mérik, ahol a kulturális és ökológiai elkülönülés egy ún. „alapító hatást" (founder effect) indít be. Lényege az, hogy az anyapopulációból származó kisszámú (alapító) csoport génjei a leszármazottak egymás közötti házassága révén elterjednek, és ez több generáción keresztül kisebb-nagyobb változást okoz e gének gyakoriságában az eredeti populációhoz viszonyítva. Nagyon sok adat mutat arra, hogy egyes vallási csoportok sajátos, a környezettől eltérő morfológiai és viselkedésbeli jellegeket mutatnak. Ezek legkönnyebben bizonyos öröklődő betegségek és patológiák formájában mutathatók ki. Így pl. a mintegy 150 éve az USA-ban élő protestáns szekta tagjai, az amishók (hutteiták) nagyon tudatosan vállalják endogámián alapuló vérrokonságukat. Olyan genetikai rendellenességeket mutatnak (pl. a törpeség bizonyos formái, polydactylia stb.), amelyek nagyon ritkák a környező populációkban. Hasonló elváltozásokat okoz a baptista dunkerek demográfiai izolációja. A hosszú ideig kulturális és reproduktív elkülönültségben élő zsidó közösségek közül az askenázi csoportok mutatnak magas gyakoriságértéket bizonyos autoszomális recesszív betegségekben (pl. Gaucher-kór, Tay-Sachs-idiotizmus stb.). Ugyanakkor teljesen hiányoznak a körükben a máshol meglehetősen elterjedt betegségek, pl. a fenilketonúria. A szamaritánusok valószínűleg a Föld legendogámabb csoportja: van olyan betegségük (egy bizonyos süketnémaság), amelyet egyetlen, 1783-ban született egyénre lehet visszavezetni.

Az eltérő vallási szokásokat gyakorló csoportok között tehát léteznek bizonyos genetikai különbségek. Ezek azonban meglehetősen szélsőséges feltételek között jönnek létre: endogám házassági szabályok, kulturális és ennek megfelelő reproduktív elkülönülés a szomszédos populációktól, amely elég hosszú ideig zárja be az illető közösség genetikai állományát. Ezek a körülmények az emberiség evolúciós múltjában „normálisak" voltak, minthogy a genetikai evolúció főként a kisméretű származási csoportokban zajlott. Ezt a folyamatot részleteiben ma már nagyon nehéz rekonstruálni. Frank Livingstone szerint azonban az utóbbi néhány évezred során végbementek olyan dokumentálható kulturális változások, amelyek jelentős eltolódásokat okoztak egyes gének gyakorisági megoszlásaiban. Mégpedig olyan módon, hogy alapvető változásokat hoztak létre az életmódban, ezen keresztül a mortalitás- és fertilitásmintázatokban, amelyek azután befolyásolták a természetes szelekció működését. Így a maláriával szembeni rezisztenciát okozó ún. sarlósejtes anémia génjei akkor terjedtek el bizonyos emberi populációkban, amikor a malária az egyik legfontosabb halálozási tényezővé vált. Ezt pedig a rendkívüli módon megnövekedett népsűrűség tette lehetővé a mezőgazdaság kifejlődésének eredményeként. Természetesen az ilyen genetikai változások csupán rendkívül erős és hosszú ideig fennálló ökológiai nyomásokra mennek végbe. Méghozzá olyan allélok irányában, amelyek különböző számítások szerint legalább 5-10%-kal megnövelik az egyének túlélési esélyeit az adott populációban.

Valószínű, hogy ezek a feltételek a következő esetben is fennálltak. Miközben a tejcukor (laktóz) lebontását végző enzimek megtalálhatók Kelet- és Nyugat-Afrika pásztornépeinél, szinte teljesen hiányoznak Afrika azon részein, ahol a cecelegyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a szarvasmarhatartást, és így a tejfogyasztás minimális. A pásztorkultúrákban a táplálkozás gerincét legalább 150-200 generáció óta a tejivás adja, és ez Livingstone szerint pozitív szelekciós nyomást gyakorolt a tejcukor lebontásáért felelős gének elterjedésére. Nagyon valószínűtlen az a rivális elképzelés, miszerint a laktóztoleranciában mutatkozó genetikai eltérések, amelyek eleve adottak voltak a populációk között, hozták volna létre a tejivással kapcsolatos kulturális szokásokat. Inkább arról van szó, hogy egy markáns táplálkozási viselkedés összekapcsolódott a tejcukor lebontásában részt vevő genetikai változékonysággal, és megnövelte azokat a változatokat, amelyek szelektíve előnyösnek bizonyultak az új körülmények közepette. Így a laktóz teljes lebontásáért felelős alléi gyakorisága a vadásztársadalmakat jellemző 0,05-ről 0,6-ra emelkedett a pásztornépek körében.

Máshol a kultúra hatására „beinduló" természetes szelekció eltüntette vagy legalábbis csökkentette a genetikai változékonyság bizonyos tartományait. Így pl. azon gének közül, amelyek az alkohol lebontásában szerepet játszó dehidrogenázokat határozzák meg, egyes változatok az alkoholt (etanolt) gyorsabban mobilizálják mint a normál változatok. Ennek eredményeként az őket hordozó személyek sokkal gyorsabban kerülnek az alkohol hatása alá. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a japánok és általában a keleti populációk 80-85%-a, az európai populációk pedig mindössze 5-20%-a rendelkezik a „gyors" variánssal. Ez a különbség Livingstone szerint az európai ivókultúra eredménye. Számos adat mutat ugyanis arra, hogy Európában a vallási tilalmak ellenére több ezer éve intenzív alkoholfogyasztás történik, amelynek természetesen gazdasági és társadalmi okai vannak. (Egy XII. századból származó adat szerint a Szent Pál-székesegyházban havonta 30 gallon, tehát kb. 130 liter sör jutott egy főre.) Ez a környezet kedvezett a lassú alkohollebontás biológiai folyamatainak, és szelekciós nyomást gyakorolt a dehidrogenázok gyors változatával szemben.

Jóllehet az említett példákban szereplő magyarázatok figyelemre méltóak, aligha terjeszthetők ki az emberi viselkedés egészére. Mint korábban említettük, a néhány ezer év óta folyó „modern" kulturális gyakorlatok nem voltak képesek a génfrekvenciák széles körű és mélyreható megváltoztatására. Ezzel együtt azonban Livingstone magyarázata a távoli múltban lejátszódó koevolúciós változások modelljét adja. A koevolúciós elmélet értelmében az egyre intelligensebbé váló ember által feltalált eszközök és viselkedési szokások összekapcsolódtak túlélési és szaporodási képességével. A biológiai alkalmazkodás szempontjából releváns kulturális gyakorlatok befolyásolták az őket hordozó emberek és csoportok génjeinek az elterjedését a következő generációkban. Ennek a feltétele egy olyan genetikai változékonyság, amelynek egyes komponensei előnyösebbek, mások hátrányosabbak a teljes rátermettség szempontjából. Mindezek eredményeként a különböző ökológiai életterekhez alkalmazkodó kulturális folyamatok hosszú idő alatt erős hatást gyakorolhattak az itt élő populációk génpooljának az összetételére.