A Magyarországi Református Egyház Zsinatának Elnöksége meghökkentő lépésre szánta el magát a közelmúltban. Az egyházi testület teljes vállszélességgel állt ki a Mohamed-karikatúrák miatt feldühödött iszlamista tömegek mellett, és ítélte el a karikatúrákat (Lásd még: Niedermüller Péter: <http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0607&article=2006-0220-0914-26QSYB>Karikatúra-háború <http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0607&article=2006-0220-0914-26QSYB>, ÉS, 2006/7.). Tette ezt akkor, mikor egyfelől már mindenki előtt ismertek voltak a korántsem spontán zavargások nagyon is konkrét és számító, politikai indítékai (a Hamaszra nehezedő nemzetközi nyomás ellensúlyozása, illetve Irán atomügyeinek az ENSZ BT elé kerülése, történetesen dán elnöklet alatt), másfelől a demonstráló tömegek botrányos randalírozásainak részletei, a gyújtogatásokról, emberrablásokról, fegyveres rajtaütésekről szóló beszámolók és a tüntető tömegek által hangoztatott, Oszama bin Ladent további terrorcsapásokra ösztönző szlogenek. Ehhez képest a nyilatkozatban mindössze az alábbiakat olvashatjuk: "Mélyen átérezzük, és megértjük muszlim testvéreink lelkében kirobbant felháborodást, hiszen a történelem folyamán a református egyház tagjait is számtalan esetben érte hitében, vallásos meggyőződésében méltatlan támadás, ami lelkünkben mindig mélyről fakadó fájdalmat okozott. Tisztában vagyunk azzal is, hogy muszlim testvéreinket legtiszteletreméltóbb vallásos érzéseiben bántották meg azok a médiumok, amelyek nem vettek tudomást arról az évezredek során kialakult hitükről, amelynek egyik alapja Mohamed próféta feltétlen tisztelete. Valljuk, hogy minden demokratikus berendezkedésű állam egyik alappillére a szólás szabadsága. Ennek a szabadságnak azonban nem lehet része egyetlen embertársunk vagy egy közösség vallásos, hitbéli meggyőződésének vagy származásának megsértése." Elgondolkodtató tény, hogy a "médiumok" ostorozása mellett a szövegben egyetlen szó nem esik sem a botrány szándékos kirobbantása mögött álló politikai okokról, sem pedig a tiltakozó tömegek által véghezvitt botrányos randalírozásokról, eszelős garázdaságról. Nehezen érthető az is, hogy milyen történelmi analógiára utal a szöveg azon része, mely szerint - "a muszlim testvéreinket legtiszteletreméltóbb vallásos érzéseiben" sértő "médiumokhoz" hasonlóan - "a református egyház tagjait is számtalan esetben érte hitében, vallásos meggyőződésében méltatlan támadás". Az ellenreformációs inkvizícióra gondolna a szöveg, amikor a protestánsokat hitük és a fennálló vallási-politikai rend kritikája miatt vetették máglyára, illetve ítélték gályarabságra? Ebben az esetben tehát a "legtiszteletreméltóbb vallásos érzéseiben megsértett muszlim testvéreink" hitét a középkori inkvizícióhoz hasonló támadás érte? Esetleg a pártállami diktatúra éveire utal a szöveg, mikor a reformátusokat (mellesleg: mindenkit) világnézeti szabadságukban korlátozták? Vagyis az analógia szerint a nagykövetségeket gyújtogató, embereket elrabló, "legtiszteletreméltóbb vallásos érzéseiben megsértett muszlim testvéreink" hitének megvallását diktatórikus elnyomás fenyegeti? Egy vallási tan - hozzáteszem: ez esetben egy vallási tan nevében történő terrorháború - kritikája tehát egyenlő volna a vallásüldözéssel, vagyis nem képezheti a szólásszabadság részét? A református egyház vezetése szerint pontosan erről van szó: a szólásszabadságnak "nem lehet része egyetlen embertársunk vagy egy közösség vallásos, hitbéli meggyőződésének vagy származásának megsértése". (Külön érdeklődésre tarthat számot, hogyan dolgozza fel a református testület ezek után saját történelmét, melynek origójánál a korabeli egyházi intézmény és gyakorlat radikális elutasítása állt, a pápaság Antikrisztussal való megfeleltetésével, bálványimádással való azonosításával. A fent hivatkozott máglya- és "gályarakás" pusztán ennek hasonlóképpen radikális pápai "kritikáját" volt hivatott képviselni. Úgy tűnik, "legtiszteletreméltóbb vallásos érzéseiben" sértett pápista testvéreink szerint sem képezhette részét a szólásszabadságnak mások "vallásos, hitbéli meggyőződésének" megsértése. A reformátorok voltak a hibásak tehát?)

A homályos történelmi és eszmei tájékozottság pusztán fejcsóválást kiváltó tényén túl azonban egy nagyon komoly jelenséggel állunk itt szemben. A református egyházvezetés akarva-akaratlan a szólásszabadságnak és a világnézetileg semleges állam eszméjének üzen hadat, és a vallási nézeteik politikai kizárólagosságára törekvő "vallási radikálisokhoz" csatlakozik. (Szándékosan kerülöm a "vallási fundamentalizmus" kifejezés használatát, hiszen ez eredetileg csupán a vallási fundamentumaikhoz sajátos módon ragaszkodó felekezetek saját elnevezése volt, ami egyrészt önmagában akár egy pozitív tulajdonságra is utalhat, másrészt pedig nem szükségszerűen jelenti ezen tanok politikai kizárólagosságára való törekvését és az ehhez kapcsolódó intoleranciát.) A nyilatkozat szövege önmagában is elegendő alapot szolgáltat az előbbi következtetés levonására, azonban nemrégiben Balog Zoltán református lelkész, Szabó István református "vezető püspök" közeli tanácsosa és Orbán Viktor egyházügyi főtanácsadója, a Fidesz pártalapítványaként működő Polgári Magyarországért Alapítvány főigazgatója egy tévéműsorban tulajdonképpen maga is elismerte az iszlám antiszekuláris törekvések és a református vezetés céljai között fennálló rokonságot. A hazai kontextusban nemrég az "egyházak közösségformáló erejét" a "polgári magyar nemzetstratégia" szerves részeként meghatározó Balog az iszlamizmusról és a "vallási radikalizmusról" folyó beszélgetés során kijelentette, hogy a reformátusok szövetségesként tekintenek a valláserkölcsi elveiknek a politikai szférában érvényt szerezni kívánó iszlámra. Az iszlamista Hamasz győzelmét követő nyugati kritikákat ugyanebben a műsorban vehemens és szarkasztikus módon elutasító, a kritikusokat "gőgösnek" aposztrofáló Balog - a konkrét eseten túlmutatva - kijelentette, hogy igenis joga van ahhoz egy vallási pártnak, hogy politikailag és jogilag is érvényt szerezzen saját valláserkölcsi nézeteinek, amennyiben képes volt elérni, hogy demokratikusan hatalomba szavazzák. A lelkész-pártideológus ezzel manifeszt módon tagadta meg a világnézetileg semleges állam elvét, melynek részét képezi az is, hogy egyetlen - akár demokratikusan hatalomra került - politikai csoport sem tűzhet ki olyan célokat, melyek a semlegesség de facto vagy de jure megszüntetésére irányulnak. Az iszlamista mozgalmak és a református nyilatkozat antiszekuláris törekvései között fennálló hasonlóságról tanúskodik a Hamasz azon nyilatkozata is, melyben a zavargások lecsendesítését a vallások kritikáját tiltó törvényi rendelkezések foganatosításától tenné függővé a szervezet. (Vö. a nyilatkozattal: a szólásszabadságnak "nem lehet része egyetlen embertársunk vagy egy közösség vallásos, hitbéli meggyőződésének vagy származásának megsértése".) És a jelenség mögött meghúzódó tényleges probléma éppen ez. Korunk fő kérdése nem pusztán a "civilizációk összecsapása", még csak nem is elsősorban a "vallási radikálisok" egymással való harca, hanem sokkal inkább a közélet vallási rekolonializációjára törekvő, radikális vallási-politikai csoportok és a szekuláris, "világi állam" között éleződő konfliktus. A Newsweek hírmagazin egyenesen "új keresztes háborúról" ír ezzel kapcsolatban, és annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a "konzervatív keresztények, a Vatikán és az iszlám militánsok közös ügyet találnak az Istenért való harcban a szekuláris Európában". (The New Crusade. Fighting for God in a secular Europe, conservative Christians, the Vatican and Islamic militants find a common cause, Newsweek, 2004. november 8.)

Az iszlamizmussal és antiszekularizmussal való tájékozatlan és felelőtlen kvaterkázás számára Fouad Zakariyya, a neves egyiptomi és kuvaiti filozófiaprofesszor Mítosz és valóság a kortárs iszlamista mozgalomban című híres munkája tart tükröt. Az arab tudós könyve kétségbevonhatatlan tájékozottsággal mutat rá, hogy az antiszekularista-iszlamista mozgalmak mögött álló tömegek "fő problémája az, hogy nem veszik igazán igénybe mentális képességeiket, melyek használatát gyakran a teljes bénultság szintjéig képesek felfüggeszteni. (...) Mikor ez az állapot mélyen gyökerező megszokássá válik, végső soron a kritikai attitűd eltűnéséhez vezet, elpusztítva az egyén kreatív képességét." A szekularizmust egyenesen "civilizációs kívánalomnak" tartó tudós szerint "a kortárs muszlim világ ma is a középkor szellemi visszamaradottságát mutatja", és "a szekularizmusra és felvilágosodásra éppolyan szükség van a jelenlegi kontextusban, mint amilyen szüksége erre Európának volt a középkorból való kilépése során". Most, hogy feledve a történelmi leckét, láthatólag immár Európában is többen visszakívánkoznak ebbe a korba, érdemes tájékozódnunk a ránk váró körülményekről azoktól, akik bizonyos fokig a mai napig a középkorban élnek: "a történelmi tapasztalat bizonyította, hogy a szabadság nagyobb egy szekuláris, mint egy vallási társadalomban. A vallási alapú kormányzás a kisebbség elnyomására csábítja a többséget, a hatalmat pedig arra, hogy a vallás kihasználásával igazolja tévedéseit és tévedhetetlenségét, ezáltal tartva rabságban vagy áldozva fel az alapvető emberi jogokat, mint például a vallás- és szólásszabadságot" (Fouad Zakariyya).

Vigyázó szemeinket Kabulra vessük.