Mint Köves-Zulauf rámutat a Bevezetés a római vallás és monda történetébe című kötetének vonatkozó fejezetében, a hódító rómaiak sosem leverni akarták ellenségeik istenségeit, hanem inkább eltulajdonítani, betagolni őket saját rendszerükbe. Igen korai példával illusztrálja mindezt: Kr.e. 397-ben, amikor a római dictator, Camillus legyőzte és lerombolta az etruszk várost, Veiit, nemcsak a lakókat és a város kincseit szállították Rómába, hanem Iunót, a város védőistennőjét is magukhoz csábították.

A rómaiaknak erre a tevékenységre külön szakszavuk volt, az evocatio. Az evocatio az ostromlott város istenségének átcsábítása a saját oldalukra oly módon, hogy az istenségnek gazdagabb kultuszt helyeztek kilátásba, mint amilyenben korábban részesült. A rítust pontos előírások határozták meg. Ezek szerint evocatióhoz csak akkor lehetett folyamodni, ha egy várossal háború folyt, a szertartáson papoknak kellett közreműködniük. A rítust még a harc előtt le kellett folytatni azért, hogy az isten a döntő pillanatban már a rómaiak oldalán legyen. Vagyis a szertartás célja az ellenséges város megfosztása volt isteni védelmétől, amely egyenesen a helység elpusztításához vezet.

A források alapján a fentiek szerint került Rómába Vortumnus isten Kr.e. 264-ben Volsinii lerombolása után; Minerva és Iuno Quiritis istennők Falerii eleste után Kr.e. 241-ben; Karthágó védőistennője, Caelestis Kr.e. 146-ban. A ténylegesen végbement evocatiók száma természetesen minden bizonnyal nagyobb, mint az adatolt eseteké.

Köves-Zulauf professzor az evocatiót az emberi szó vallásos hatalmának példájaként értelmezi: ezek szerint a szó címzettje egy isteni személy, akit arról kell meggyőzni, hogy számára előnyösebb, ha a rómaiak védőistenévé válik. Hogy mivel érveltek maguk mellett a rómaiak? Az isten hiúságára és üzleti érzékére hivatkozva anyagi előnyöket kínáltak neki. Az evocatiót "kiegészíthette" (egyébként meglehetősen ritkán) egy másik rítus: a devotio urbis, azaz a város elátkozása. Ez utóbbira csakis az istenségek evocatiója után kerülhetett sor. Ez teljesen logikus, hiszen a város mágikus megsemmisítése akkor következik be, amikor védőisteneit már vallási eszközökkel eltávolították. Még egy megjegyzés a két eljárás kapcsolatáról: míg az elátkozás kizárólag az ellenséges közösség megsemmisítését vette célba, addig az evocatio ezen felül Róma vallási potenciáljának növelését is célul tűzte ki.

Önkéntelenül is felmerül a kérdés: vajon a rómaiak ellen kíséreltek-e meg devotiót, illetve evocatiót? A források szerint a rómaiak számoltak ezzel a lehetőséggel, így ezek ellen intézményes védelmi rendszabályokat is bevezettek. Többek szerint (Macrobius, Servius, idősebb Plinius, Plutarkhosz) a rómaiak a legmélyebb titoktartás leplébe burkolták saját városuk védőistenségének kilétét, megelőzendő egy ellenük irányuló evocatiót...

A rómaiak hallgatása olyan eredményes volt, hogy máig nem tudja pontosan senki, ki is lehetett Róma titkos védőistene, illetve - ezzel szoros összefüggésben - mi lehetett az örök város ún. titkos neve. Párhuzam adódik a görög misztériumjátékokkal: azok beavatottjai hasonló eredményességgel titkolták rítusaik lefolyását, így róluk szóló tudásunk hasonlóan hiányos.

A következőkben az egyik, talán legizgalmasabb istenség kapcsán mutatjuk be az evocatio gyakorlati következményeit. Iuno már a capitoliumi triász tagjaként is létezett már Rómában - Iuppiter és Minerva oldalán, mielőtt 397-ben Rómába evokálták. A probléma attól válik érdekessé, hogy az istennőt eredeti otthonában, ahonnan evokálták, nem nevezték Iunónak. Veiiben Uni volt a neve, Karthágóban viszont Tanit. Ha a rómaiak mindezek ellenére mégis Iunónak nevezték, akkor az ún. római interpretációval van dolgunk, vagyis azzal, hogy az idegen isteneket saját isteneikkel azonosították, azok nevén szólították őket.

Vajon miért azonosították idegen városok istennőit rendre Iunóval? Talán azért, mert a védőistenségek mind Iuno-szerűek voltak: a város, az otthon természeténél fogva női jellegű, az egész világon női alakokban nyer jelképes formát. Ne feledjük el azt sem, hogy Iunónak a klasszikus Rómában sokszor bizonyos mértékű ellenséges indulatot tulajdonítottak Rómával szemben! Egyes tudósok szerint ennek éppen az evocatio a magyarázata: mivel az ellenséges városok védőistene gyakran emlékeztetett Iunóra, s így vele azonosították, magára a római Iunóra is rátapadt valami az ellenséges jellegből...

További kérdések is felmerülnek: vajon Róma vezetői, akik mindannyian férfiak voltak, nem azért hajlottak-e eleve arra, hogy Iunóban potenciális ellenséget lássanak, az ellenségeik védőisteneit Iunóként értelmezzék, akiket újra meg újra ki kell engesztelni, s így végül a római életbe integrálni? Hogy melyik megoldás helyes: az evocatiók miatt vált-e Iuno Róma-ellenes jellegű istennővé, vagy fordítva, Róma-ellenes jellege miatt lett az evocatiók objektumává, a kutatás jelenlegi állása szerint egyelőre nem eldönthető...