Mivel Szili és Sólyom esetében egyaránt katolikus jelöltekről van szó, s mivel a püspöki testület által nem preferált kormánypárti jelölt esetében - puszta kormánypártisága mellett - semmi olyan egyéb tényt, súlyos skandalumot nem ismerünk, mely erkölcsileg diszkvalifikálhatta volna az egyházfők szemében, adódik a következtetés: ez esetben a testület pártpolitikai értékválasztását kívánta kifejezni az ellenzéki pártok jelöltjének utólagos támogatásával. Kérdés, hogy mennyire hitelesíthet a hívek szemében egy elvileg pártok-ideológiák felett álló vallási hierarchiát az, ha nagyon is kétes pártpolitikai küzdelmek szintjén fogalmazza meg újra és újra önmagát. (Félreértés ne essék, ugyanilyen jogos volna ez a kétely abban az esetben is, ha történetesen a baloldal jelöltjét támogatta volna a püspöki testület.)

*

A püspöki kar sajátos alkotmányértelmezéséről tanúskodik a köszöntő levél másik mondata, mely arra kéri az új köztársasági elnököt, hogy "Szent István országát Isten szándéka szerint vezesse". Az egyházi testület nyilvánvalóan ez alkalommal sem kívánt tudomást venni arról, hogy a Magyar Köztársaság hosszú ideje már nem "Szent István országa". "Szent István országa" a keresztények szent könyvében, a Bibliában is rögzített, Jézus Krisztus által 2000 éve nyomatékosan kifejtett és védelmezett szabadságjogokat, a szólás-, gondolat- és vallásszabadság elvét köztudottan figyelembe nem vevő monarchia volt, a Magyar Köztársaság ezzel szemben népképviseleti elven nyugvó alkotmányos demokrácia, köztársaság, melynek még a XIX. század polgári haladásának nagyjai alkották meg alapjait. Ennek megfelelően a köztársaság elnöke nem "Isten szándéka szerint vezeti" az országot. A köztársasági elnök először is egyáltalán nem vezeti az országot, pusztán - a számos, hasonló céllal létrehozott pozíciók egyikének betöltőjeként - próbál őrködni a népképviseleti demokrácia alkotmányos berendezkedésének tiszteletben tartása fölött. Még akkor is, ha az állampolgárok alkotmányos szabadságjogainak biztosításával adott esetben akár "Isten szándékával" ténylegesen ellentétes véleményeknek, gyakorlatnak is teret ad. Való igaz, akár Isten szándékaként is értelmezhetjük ezt a tevékenységet, amennyiben "Isten szándéka" mindenekelőtt az, hogy az állam ne szóljon bele állampolgárai lelkiismereti döntéseibe, erkölcsébe, sem közvetlenül, sem közvetve, bizonyos egyházak tevékenységének nyílt vagy bújtatott támogatásával, bátorításával.

Az elemző elgondolkoztatónak tartja, hogy bizonyos egyházi testületek máig nem tudtak megszabadulni a történelem által megítélt korok iránti nosztalgiájuktól, és olyan rezsimek iránt táplálnak továbbra is rokonszenvet, melyek uralma alatt "Isten szándékára" hivatkozva embertömegek életét oltották ki a különböző vallásháborúkban, inkvizíciós tisztogatásokban, pogromokban. Nem feltételezzük, hogy a magukat az egyház történetének e legsötétebb lapjait író püspökök jogfolytonos utódainak tartó (lásd: katolikus egyháztan) kortárs egyházfőkben tudatosodott volna az általuk felemlegetett korszak e sajátosságainak tragédiája, az azonban kétségkívül különös, hogy nem akadt senki, aki az elpusztultak iránti együttérzés és jóérzés nevében szóvá tette volna e történelmi analógiák meglehetősen ízléstelen felemlegetését.

A fentiekkel egybehangzóan, a "keresztény Európa létjogosultságáról" nemrég tartott római konferencia magas rangú egyházi résztvevője, a Történelmi Tudományok Pápai Bizottságának elnöke, Walter Brandmüller már-már cinikusnak ható módon foglalt állást e letűnt korszak felelevenítése mellett, mikor a következő kérdést tette fel: "Miért ne lehetne olyan kíváncsi és bátor a ma Európája, hogy belefogjon egy "katolikus kísérletbe"? Mit veszíthet, ha bizalmát egy olyan vállalkozásba helyezi, mely már kétezer éve működik, és még sohasem ment csődbe?" (Zenit/Magyar Kurír). Cinikusnak hat a kérdés, mivel valóban meglehetősen nagy bátorságra volna szüksége Európának ahhoz, hogy újra belefogjon abba a "katolikus kísérletbe", mely egyszer már "bejárta" Európát, s melytől Európa hosszú évszázadok vallási háborúi és forradalmai árán, legnagyobb gondolkodói felsorakoztatásával - és sokszor feláldozásával - tudott csak megszabadulni. Ez a kísérlet ugyanis nyilvánvalóan totálisan csődbe ment. (Ha mégsem, akkor viszont értelmezhetetlen a vatikáni argumentáció, hiszen ennek megfelelően minden aszerint működik ma is.)

Csődbe ment, mert gúzsba kötötte Európa társadalmát, gátat szabott az emberi elme alkotó tevékenységének mind a tudományok, mind a művészetek terén (Giordano Bruno, Galilei, Kopernikusz, stb. mellett gondoljunk csak a zene- és képzőművészet szabad fejlődését évszázadokra befagyasztó pápai rendeletekkel szabályozott zenei harmóniákra, illetve ikonográfiára), mert tűzzel-vassal irtotta azokat, akik másképp gondolkodtak Istenről, hitről, vallásról, mert a társadalmi haladással szembenálló politikai rezsimekkel szövetkezett - még a XX. század során is. Nem a kor démonizálásáról van szó, az azonban vitán felül áll, hogy mindazok a vívmányok, melyek valóban a kor vívmányai voltak, a modern demokráciák biztosította feltételek mentén nemhogy ugyanabban a mértékben, de azt jóval meghaladóan megalkothatóak lettek volna. Elég ha csak a reformációra vagy a felvilágosodásra gondolunk - különös, hogy a vatikáni érvelés némán hallgat e két meghatározó történelmi folyamatról -, hogy lássuk, a kor felháborodottan kívánta lerázni magáról - sikerrel - a "katolikus kísérletet". "Szerintük az az isteni rend, hogy a pápa minden lében kanál legyen, mindenkivel azt tegye, amit akar, mintha Isten volna a földön", írja korántsem a fennkölt lelkesültség hangján Luther, s Voltaire felszólítása a pápai iga széttörésére - "Tiporjátok el a gyalázatost!" - a felvilágosodás egyik jelmondatává vált.

A fent említett konferenciáról beszámoló egyházi hírügynökség a XX. század véres háborúit és diktatúráit hozza fel érvként a "katolikus kísérlethez" való visszatérés szükségessége mellett: "A XX. századot szörnyű ideológiák változtatták vérfürdővé. Európa azonban még mindig olyan társadalmakat akar létrehozni, melyek sem Istent, sem a családot nem veszik figyelembe", szól a sommás történettudományi eszmefuttatás. Ez az "érv" vissza-visszatér magas rangú egyházi személyiségek állásfoglalásaiban - nyilvánvaló butasága és történelmietlensége ellenére. Meglehetősen felszínes történelmi ismereteken nyugvó demagógiaként azt a látszatot igyekszik kelteni és sulykolni, mintha a XX. század kétségkívül tragikus vérfürdőit keresztény-katolikus aranykorszak előzte volna meg Európában. Ezzel szemben természetesen - ahogy az elmúlt századot, úgy az azt megelőzőket is (nem egyet, nem kettőt) szörnyű (vallási) ideológiák változtatták vérfürdővé, az inkvizíció, a keresztes- és vallásháborúk és az antiszemita pogromok keretében. A Szent Bertalan éji mészárlás - hogy csak egyet említsünk a számtalan hasonló pogromból - hírére örömében Te Deumot rendelő és emlékérmét verető pápa különös morális alapállás szerint tekinthető csak modellértékűnek. Emellett komoly történelmi tájékozatlanságra és/vagy manipulációra vall nem tudomást venni arról, hogy mindezek a pogromok és háborúk csupán azért nem érhették el a XX. század borzalmainak volumenét, mert az ipari forradalom előtt ennek egyszerűen nem voltak meg a tárgyi és technikai feltételei. Nevezetesen, bizonyos kontinensek például "nem léteztek", a közlekedés és kommunikáció csúcseszközeinek a ló és a füst-fényjelzés számított, a haditechnika pedig - többek között a lőpor és megfelelő alapanyagok hiányában - az íj és dárda hosszú évszázadokig tartó egyeduralma után az elöltöltős, egylövetű lőszerszámokban csúcsosodott, mely a tömegtermelés technikai feltételeinek hiányában így is kevesek kiváltsága lehetett csupán. A fenti okok miatt jóval lazább kapcsolati rendszerben élő világ és a kezdetleges eszközök sem akadályozták meg azonban a kor keresztény uralkodóit, kiskirályait és egyházi méltóságait, hogy ameddig kezük elért, egész településeket tegyenek a földdel egyenlővé, évszázadokon át megszakítás nélkül folyó háborúikban. "Öröm az ürömben", hogy az egészségügyi és egyéb körülmények tragikusan alacsony színvonala miatt a modern kornál jóval kisebb népsűrűséggel rendelkező országok népességében abszolút értékben ez a kezdetleges harcmodor jóval kisebb pusztítást végezhetett, mint a százezres nagyvárosok területén, földön, vízen, levegőben megvívott totális hadviselés.

*

Úgyszintén csak történelemhamisításként értékelhető az a fentebb idézett egyházi érvelésben sugalmazott állítás, mely szerint a XX. század diktatúráinak - Sztálin, Hitler, Mussolini, Franco - alternatívája a "katolikus kísérlet", az egyházi Európa volna.

(Folytatás a 4. oldalon)

"Kísérlet" járja be...

BUDA PÉTER

(Folytatás a 3. oldalról)

Egyrészt semmilyen elméleti törvényszerűség nem igazol egy ilyen állítást, másfelől pedig némely említett fasiszta diktatórikus rezsim legfőbb támasza éppen a katolikus egyház volt. Így XI. Pius pápa erkölcsi támogatása nagy szerepet játszott Mussolini hatalomra jutásában, melyért cserébe a diktátor rendezte az ún. "Római kérdést", és máig hatóan biztosította a Vatikán anyagi gyarapodását. De ugyanígy meghatározó volt XI. Pius lobbizása - a katolikus párt elnökén, Von Papen-en keresztül - abban, hogy Hindenburg végül Hitlert bízta meg kormányalakítással, amihez aztán a katolikus párt biztosította a kétharmados többséget a Reichstagban (a fasiszták ellen szavazó szocialistákkal szemben). Az előre kialkudott csereeszköz a Hitler és XI. Pius között 1933-ban megkötött konkordátum volt, mely - ahogyan arról maga Hitler is nyilatkozott - erkölcsileg legitimálta a fasiszta rendszert. A tömeggyilkos spanyol Franco tábornok fasiszta rendszerével szintén rendkívül szoros kapcsolatot épített ki a Vatikán. (A tábornok gyóntatója egyébként Josemaría Escrivá, a nagyhatalmú és II. János Pál pápa által különösen támogatott Opus Dei nemrégiben rekordgyorsasággal szentté avatott alapítója volt.) De köztudottan ugyanilyen szerepet játszott a katolikus egyház a több százezer ember életét követelő, Ante Paveliæ által vezetett horvát fasiszta usztasa rezsim támogatásában, melynek során több haláltábort egyenesen katolikus papok vezettek, s mely rendszer működésére Alojzije Stepinac zágrábi érsek adta folyamatosan áldását. (Az érseket háborús bűnösnek nyilvánították, a börtönből 1951-ben vatikáni nyomásra engedték ki, majd 1998-ban boldoggá avatták.) "A zsidóveszély egyetemes, az egész kereszténységet fenyegeti... és minden szükséges eszközt fel kell használni a szétzúzására", fogalmaz XIII. Leó pápa franciaországi nunciusa, Benedetto Lorenzelli érsek még a XIX. végén, a Dreyfus-ügy időszaka alatt. Nem meglepő e háttéren, hogy a világháború náci háborús bűnöseinek menekülési útvonalat biztosító ún. "patkányvonalak" szintén köztudottan vatikáni közreműködéssel üzemeltek, így az említett horvát Paveliæ, de Eichmann, a német haláltáborok irányítója és nagyon sokan mások is sokáig a Vatikán falainak biztonságát élvezhették, míg dél-amerikai utazásukat sikerült megszervezni az egyházi illetékeseknek. Mindezek hátterén nem véletlen az sem, hogy a latin-amerikai diktatúrák fenntartásában szintén meghatározó szerepet játszott a katolikus egyház. Így például az Opus Deihez közel állónak tekintett Angelo Sodano bíboros, II. János Pál egykori és XVI. Benedek jelenlegi pápa államtitkára (a Vatikán "miniszterelnöke") egykori apostoli nunciusként Pinochet közeli barátja volt, ekként készítette elő 1987-ben II. János Pál pápa chilei útját, majd később vatikáni államtitkárként mindent megtett annak érdekében, hogy a bukott diktátort elfogása után a brit hatóságok hazája jóval enyhébb elbírálást nyújtó igazságszolgáltatásának adják ki. Sodano a Pinochetet bírálóknak - köztük saját egyháza tagjainak - a következőket mondta: "A mestermunkákban is lehetnek kisebb hibák. Azt tanácsolom, hogy ne a festmény hibáival foglalkozzatok, hanem koncentráljatok a lenyűgöző általános benyomásra." De nem kell ennyire messzire mennünk, hiszen a hazai klérus szégyenteljes szerepe a zsidótörvények megszavazásában, és általában a kor politikai rendszerének kiszolgálásában, szintén közismert. (A kommunizmus által üldözött egyház történetét kutató intézet létrehozása előtt ezért talán nem ártana az egyház saját üldözötteinek történetét kutató intézetet létrehozni - igaz, ez jóval több munkát jelent, hiszen nem pusztán néhány évtized, hanem jó néhány évszázad történéseit kell alapos vizsgálatnak alávetni.)

Mindemellett ne menjünk el magától értetődő természetességgel amellett a történelmi tény mellett, hogy a XX. századi diktatúrák tényleges ellenfele és alternatívája a modern liberális és szekuláris demokrácia eszméje volt. Az ilyen berendezkedésű országok vezetésével - és nem a diktatúrákkal különalkut kötő, sokszor egyenesen megbonthatatlan szövetséget ápoló Vatikán segítségével - sikerült térdre kényszeríteni a fasisztákat és a kommunistákat is. (A Szovjetunió világháborús szerepéről most nem beszélve.) Ezek azok a demokráciák, melyek - történelmi összehasonlításban mindenképpen példanélküli hatékonysággal - ma is védelmet nyújtanak a diktatórikus törekvésekkel szemben Európában. Meglehetősen tisztességtelennek tűnő dolog úgy tenni, mintha korunk szekuláris berendezkedésű Európájában rosszabb világ volna, mint a középkorban, vagy mintha ma is "vérfürdők" zajlanának Európa közepén. Éppen ellenkezőleg, a modern demokráciák a történelemben talán először teremtettek olyan körülményeket, melyek következtében fél évszázada nincs háború Európában. (Ha ez nem tart örökké, az nem e demokráciák eszmei alapjának hibája lesz, éppen ellenkezőleg.) A modern demokráciákban az életszínvonal és ennek megfelelően az emberek anyagi jólétének, egészségügyi állapotának, várható élettartamának, oktatáshoz való hozzáférésének, lakhatási körülményeinek, művelődési, kulturálódási lehetőségeinek magas szintje nyilvánvalóan össze sem hasonlítható a korábbi korokéval. Mindemellett az igazságszolgáltatás és a szabadságjogok iránti érzékenység és intézményesített védelem más történelmi korokhoz nem mérhető módon teszi lehetővé az állampolgárok szabad érték- és világnézet-választását, vélemény-, szólás-, és vallásszabadságát. Természetesen nem tökéletes állapotról van szó, mindenki tisztában van a rendszer hiányosságaival és visszásságaival. Az eredmények viszonylagosak, ahogy minden a földön. Letagadásuk, az ellenük való hangulatkeltés azonban pusztán sajátos hatalmi célokat szem előtt tartó uszításként értelmezhető.

*

"A XX. századot szörnyű ideológiák változtatták vérfürdővé. Európa azonban még mindig olyan társadalmakat akar létrehozni, melyek sem Istent, sem a családot nem veszik figyelembe", írja az említett egyházi hírügynökség. E kifejezetten sértő és demagóg állítás szerint ami ma van Európában, az egyenes folytatása vagy legalábbis táptalaja a fasiszta és sztálinista rezsimek "filozófiájának". Megmagyarázhatatlan arroganciára és cinizmusra vall egy ilyen állítás, főként egy olyan egyház részéről, melynek történelmét a fent vázolt véres történelmi bűnök szegélyezik, egészen a mai napig. Nyilvánvaló hazugsága mellett azt sugallja a fenti mondat, hogy az egyházon kívül nem lehet normális, tisztességes, családszerető életet élni. Azaz, aki nem engedelmes híve az egyháznak, az nem ismer sem Istent, sem embert. Természetesen nem tilthatjuk meg, hogy bárki saját szakállára újfent létrehozzon egy "egyházi birodalmat", ahol, ha úgy tetszik, akár helye lehet a nyilvános autodaféknak, boszorkányüldözéseknek, pogromoknak is. Mindezt azonban modern demokratikus elveinkből kifolyólag csakis önkéntes részvétel alapján, "hozott anyagból" történő megvalósítás esetén bátorkodom elfogadni. Vélhetően többségben leszünk azonban, akik ebből többet nem kérnénk. Az újabb kísérlethez sok sikert pedig a fenti feltételek mellett sem kívánhatunk