Bár egyetértek Kozák Gyulával (Közpénzem és magánügyem, november 2.) abban, hogy az egyházi iskolákban az egyház saját forrásból fizesse a minden tanuló után járó állami normatíván felüli részt, de már azzal is kiegyeznék, ha az egyházi iskolák nem kapnának több pénzt a közösből, mint az önkormányzatiak.

Amikor 1990-ben megindult az iskolák visszaegyházasítása, a jogos sérelmek elfedték, hogy az egyházak nem valós társadalmi igények kielégítésére törekednek, hanem hosszú távú politikai céljaik megvalósítására. Ebben paradox módon segítette őket a szocialista korszak egyházpolitikája, mely azzal, hogy évtizedeken keresztül mindössze tíz egyházi gimnáziumot engedett működni, azt az illúziót keltette, hogy az egyházi iskola garantálja a magas színvonalat. Ennek a tíz iskolának a működtetéséhez ugyanis mindig akadt annyi paptanár, aki magas szintű elhivatottsággal és tudással, a családi élet nyűgeitől nem zavartatva, minden idejét és energiáját iskolájának szentelve meghatározhatta a színvonalat és a stílust. Kilencszer annyi iskolához viszont már nincs elegendő tanár, aki ilyen habitust és minőséget képvisel.

Az illúzió azonban hatott, az egyházi gimnáziumba járók aránya az 1990/1991-es tanév 4 százalékáról a 2003/2004-es tanévre 17 százalékra növekedett. Az egyházi iskoláknak azonban meg kell küzdeniük azért, hogy megtölthessék a padjaikat. Mert míg az egyházi gimnáziumok száma megkilencszereződött, addig a gimnazisták száma csak 53 százalékkal nőtt. (Ezek és a cikk további részében idézett adatok részletesen megtalálhatók az Iskolakultúra 2004/4-es számában.)

A tanulólétszám-problémáik arra utalnak, hogy az egyházak iskolaalapítási hevülete még az illúziókkal felfűtött keresleten is túlszaladt, és több gimnáziumot nyitottak (vagy kértek vissza), mint amennyire valódi társadalmi igény mutatkozik.

Megtesznek hát mindent, hogy legyen elegendő tanulójuk. Először is enyhítik a felvételi szelekció szigorát, és a jelentkezők sokkal nagyobb hányadát veszik föl, mint az önkormányzati iskolák. Ebből következik, hogy egyházi gimnáziumba gyengébb általános iskolai bizonyítvánnyal is be lehet kerülni, mint önkormányzatiba. Sajnos még így sem tudják ellensúlyozni a demográfiai okok miatt bekövetkező tanulólétszám-csökkenést, ezért aztán ragaszkodnak is a nehezen megszerzett tanulókhoz. Nem véletlen, hogy amíg az önkormányzati gimnáziumokban a lemorzsolódás évi átlaga 5 fő, addig az egyháziakban csak 4. Ezt azonban nem a magas szintű pedagógiai munkával érik el, hiszen ehhez nincs a magyar átlagot fölülmúló tanszemélyzet. Sőt!

Egy tantestület "pedagógusi minőségét" nehéz mérni, de némi támpontot adhat a tanárok végzettsége. Azt tudjuk, mekkora különbség van a főiskolai és az egyetemi, illetőleg a nappali és az esti/levelező tagozaton szerzett diploma között. Saját vizsgálatom szerint ezek a minőségi mutatók rendre az önkormányzati gimnáziumok fölényét mutatják. Ezekben magasabb az egyetemen és a nappali tagozaton végzettek és a vezető tanárok aránya. (Tudvalevő, hogy a főiskolák és az egyetemek a gyakorló tanításhoz a szakmailag legkiválóbb pedagógusokat választják ki.) Az Oktatási Minisztérium országos adatai szerint egyházi gimnáziumokban gyakrabban fordul elő, hogy közismereti tárgyat olyan pedagógus tanít, akinek nincs középiskolai tanári végzettsége, és a képesítés nélküliek aránya is magasabb.

Viszont - és itt érünk el a napjainkban oly heves vitát kiváltó finanszírozáshoz - az iskolák helyzetének azok a mutatói, amelyek a pénzről szólnak, rendre jobbak az egyházi gimnáziumoknál. 1992-ben még ugyanannyi tanuló jutott egy pedagógusra a két fenntartónál, 2003-ban viszont már az egyházi gimnáziumokban kevesebb. Ugyanezt mutatja a "zsúfoltságmutató", az átlagos osztálylétszám, mely az utolsó regisztrált három évben az önkormányzati iskolákban romlott, az egyházi gimnáziumokban pedig javult.

Van egy - látszólag partikuláris - mutató, amely azonban mégis igen jó közvetett jelzés egy gimnázium anyagi helyzetére nézve: a nyelvtanárokkal való ellátottság. Az iskoláknak nehéz megteremteniük a színvonalas nyelvtanítás feltételeit, mert ez az egyetlen olyan iskolai tantárgy, melynek piaci versenytársa van. Az üzleti alapon működő nyelviskolák magasabb fizetést ígérnek, s a magas szintű nyelvtudást egyébként is többféle munkahelyen lehet kamatoztatni, mint - mondjuk - egy történelemtanári tudást. Ezért az iskoláknak komoly erőfeszítéseket kell tenniük, hogy kellő számú jó nyelvtanárt szerezzenek, és ezeket meg is tartsák. Nos, az utolsó országos kimutatás szerint az önkormányzati gimnáziumokban egy nyelvtanárra 32 tanuló jutott, az egyháziakban csak 28.

Az egyházi gimnáziumok vannak a legjobban ellátva laboratóriummal, könyvtárral, rajzteremmel és tornateremmel. Könyvtáraikban több könyv jut egy tanulóra, és több pénz a könyvtár fejlesztésére.

Az egyházi gimnáziumoknak a pénztől függő mutatókban látható fölénye nem tükröződik az eredményekben. Az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyeken az önkormányzati gimnáziumok rendre jobban szerepelnek. Az Országos Felsőoktatási Felvételi Iroda évente elkészíti a középiskolák rangsorát, egyrészt a közös érettségi-felvételi írásbelin elért eredmény, másrészt a sikeresen felvételizettek aránya szerint. A közös érettségi-felvételi írásbelin az önkormányzati gimnáziumok eddig még minden évben jobb eredményt értek el, mint az egyháziak, és sikeresen felvételizett tanulóik aránya is magasabb volt.

Ha pedig azt is megnézzük, ki hová jelentkezett, és hová vették föl, a különbség még nagyobb. Azt biztosan tudjuk - ha másból nem, akkor a felvételi ponthatárból -, hogy a budapesti és a tradicionális vidéki egyetemekre nehezebb bejutni, mint az újsütetű vidéki egyetemekre; hogy a budapesti főiskolákra nehezebb bejutni, mint a vidékiekre; hogy egyetemre általában nehezebb bejutni, mint főiskolára; és hogy az egyházi felsőoktatási intézményekbe könnyebb bejutni, mint a megfelelő állami intézménybe. Ez többnyire a színvonalban is tükröződik. 2002-ben végzett vizsgálatomból kiderült, hogy az érettségizett ifjak komoly realizmusról tettek tanúbizonyságot, amikor az egyházi gimnáziumokból 46 százalékuk már eleve a könnyebbnek tartott intézményekbe (új vidéki egyetem, vidéki főiskola, egyházi egyetem vagy főiskola) jelentkezett. Az önkormányzati gimnáziumban érettségizetteknek csak 29 százaléka választott ezek közül. Az önkormányzati gimnáziumokból jövők 66 százalékának sikerült bejutnia magas presztízsű állami egyetemre vagy fővárosi főiskolára. Az egyházi gimnáziumból jövő sikeres felvételizők 58 százaléka viszont alacsonyabb presztízsű intézménybe (új vidéki egyetem, vidéki főiskola, egyházi egyetem vagy főiskola) jutott be.

Az egyházak másfél évtizedes intenzív politikai szerepvállalása nem maradt eredménytelen. A különböző világnézetű kormányok alatt is sikerült folyamatosan növelniük a költségvetésből származó részesedésüket. A jobb anyagi helyzet azonban eddig még nem hozott jobb eredményeket, mert a pedagógusgárda minőségében és eredményességében még nem sikerült az egyháziaknak az önkormányzati iskolák fölé kerekedniük. De ez csak idő kérdése. Ha még évekig több pénzt kapnak az egyházi gimnáziumok tanulói, mint az önkormányzatiaké, akkor a magasabb fizetés, a jobb körülmények idővel a pedagógiai minőségbe is átcsapnak, és olyanok is egyházi gimnáziumba fogják íratni gyermekeiket, akik nem vallásosak, csak jobb gimnáziumot akarnak. És ha már egyszer bent van a gyerek, csak idő kérdése egy egész ország világnézetének átállítása. A többségnek pedig, amely nem akarja valamelyik egyházra bízni gyermeke erkölcsi és világnézeti nevelését, marad a másodosztályú önkormányzati iskola. Ezt lenne jó elkerülni.