"Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak" - tanítja a Prédikátor könyve, szelíden hívva fel az ember figyelmét arra, hogy az igazán bölcs mindenkor képes felismerni az idők üzenetét. Természetesen az imának is rendelt ideje van, melynek helyéről és időpontjáról az egyes vallások, egyházak és felekezetek saját belátásuk szerint rendelkezhetnek.

A minap, 2006. január 1-jén a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia bocsátott ki egy körlevelet, amelyben imaévet hirdet meg "a nemzet lelki megújulásáért".

Az imához, amelyben az ember az emberfelettihez, az Istenhez fordul kérésével, a katolikus felfogás szerint szükség van alázatra, ugyanis alázat nélküli imádságban az imádság ajándékát nem ismerheti meg az ember. Az imához elengedhetetlen továbbá a mértéktartás és a bölcsesség, valamint a felebaráti szeretet, amely - Jézus tanításának nyomán - minden megkülönböztetés nélküli szeretet az ember iránt, pusztán az embervolt okán, s amelynek az ellenségre is ki kell terjednie. Az ima szakrális funkciója, megkérdőjelezhetetlen szentségi jellege a hívő ember számára különös súlyt ad a kimondott szavaknak és gondolatoknak, amelyekkel bárminemű visszaélés nem pusztán blaszfémiának minősül, hanem a hit érzületének mélységes megcsúfolása is egyben.

*

Az imaév meghirdetését tartalmazó körlevél a "Kedves Testvérek!" nehezen definiálható megszólításával kezdődik, de kimondott céljait tekintve az egész nemzethez szándékozik szólni, azaz az MKPK a nemzet szószólójaként kíván fellépni. Mindezt jogában áll megtenni, sőt kötelességének is érezheti a nemzet egészéért való kiállást, ám legalábbis problematikussá válik a szándék, ha abból világosan kitetszik, hogy az egyház a demokratikus rendszerváltás legnagyobb eredményére, a korábbi monolitikus rendszert felváltó plurális társadalom politikai, világnézeti, vallási, ideológiai, felekezeti, etikai-morális stb. sokszínűségére nem mint társadalmi vívmányra, hanem a "saját képére és hasonlatosságára" átformálandó egészre tekint. Önnön értékeinek megvallása és feltárása természetesen helyénvaló, de azt mint követendő normatívát állítani egy értékekben gazdag és sokszínű szekuláris társadalom elé, s közben a saját elveitől eltérők fölött pálcát törni, kirekeszteni, avagy azokat minden bűn okozóivá tenni, súlyos intoleranciáról árulkodik, amely egy modern demokratikus jogállamban elfogadhatatlan.

Mindenekelőtt azonban az a kérdés, hogy mi indíthatta éppen most a nagy tekintélyű egyházi grémiumot arra az elhatározásra, hogy meghirdesse az imaévet? A bevezető szakaszból kiderül, hogy a "2006. esztendő különleges évfordulói", az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik és a nándorfehérvári diadal 550. évfordulója késztette az MKPK-t a 2006. évi imaév meghirdetésére. Két jelentős évforduló, nem vitás. Bár az 550 évvel ezelőtti nándorfehérvári győzelem emlékezetének megidézése, a Nándorfehérvárnál "II. Mohamed szultán támadó hadseregével szemben Hunyadi János és Kapisztrán Szent János buzdítására a hazája védelmében összefogó keresztény nép" győzelmének hangoztatása a világi és egyházi történelem tanulmányozásában valamelyest is jártas olvasóban némi kételyeket ébreszthet. Legalábbis annyiban, hogy valóban szerencsés-e, tapintatos-e és a kitűzött célnak megfelel-e ma, a XXI. század elején egy, az egész nemzetnek szánt felhívásban, a nemzet egészének állapotát jobbítani igyekvő törekvés során annak a Kapisztrán Szent Jánosnak a hangsúlyos (kétszeri) emlegetése, aki - tudvalevő - főinkvizítorként a vallási másként gondolkodók mellett főként a zsidóság ellen lépett fel különös kegyetlenséggel, s aki minden magyart eretneknek tekintett, aki nem a római pápát követte.

Minthogy nem feltételezzük, hogy a szöveget megfogalmazók ne lennének tisztában a magyar történelem és a mai jelen összetettségével, felettébb és méltán érzékeny pontjaival, kénytelenek vagyunk azt gyanítani, hogy a püspököket valójában nem a fél évezrede tevékenykedett Kapisztrán és a nándorfehérvári csata évfordulójának máig eleven tüzes emléke, hanem sokkal inkább a fél éven belül bekövetkező politikai választások késztették e felhívás megfogalmazására. E feltételezésünket alátámasztani látszik részben a szöveg stílusa, amint anorganikus módon - bibliai nyelven szólva, mint vas a cseréppel - keveredik a barokkos pátosz a hétköznapi, erősen át(aktuál)politizált nyelvezettel, amelyben a szakrális "nyelvi játékok" a politikai szempontokhoz igazodva, a közvetlen politikai célok szolgálatába rendelődnek. Másrészt mindezt csak megerősíteni látszik a szöveg második bekezdése, ahol a Mohácsra mint hagyományos - és a 30-as évek egyházi retorikáját megidéző - jelképre való hivatkozással a választások előtt álló és a kampányküzdelmek hevületében élő ország számára a textus egyértelműen a szakralitás mezét önmagáról levető sanda politikai figyelmeztetéssé és üzenetté válik, s a szentségi jelleg a hatalom- és pártpolitikai küzdelmek szintjére devalválódik.

"Nemzetünk nagy bajban van, s csak Isten irgalma menthet meg minket" - így a szöveg, s az olvasó - életkorától függetlenül - rosszkedvűen kapja fel a fejét. Sorjáznak az apokaliptikus képek és víziók, évszázadok és évtizedek ránk telepedő tragédiáiról, kudarcairól, vérengzésekről és megaláztatásokról, bizalmatlanságról, az összetartás drámai hiányáról, Mohács okozta élő sebekről, a reménytelenség bűnéről és a csüggedés kísértéséről. Világháborút, emberirtást, deportálásokat és kitelepítéseket, vörös diktatúrát, nélkülözéseket, terrort és megfélemlítést megélt emberek számára egyenesen érthetetlen a jelen kataklizmaszerű lefestése, de érthetetlen ama új nemzedék számára is, amely a rendszerváltás sok-sok konfliktust és érdekellentétet hozó időszakában kezdte meg mégiscsak reménytelibb és bizakodásra okot adó életét. Miért éppen most van akkora baj, hogy rajtunk már csak Isten irgalma és egy rendkívüli imaév segíthetne?

A levél azt sugallja, mintha az ország minden korábbi válságát meghaladó tragédia küszöbére érkezett volna, s mintha a jelen sokkalta rosszabb volna minden korábbi állapotnál. Történetileg és társadalmilag értelmezhető, szociológiailag artikulálható leírással vagy legalább erre utaló jelzésekkel adós marad a szöveg, s ebből következően nem kapunk választ a rettentő gyötrelmek orvoslására sem, de a társadalmi problémákra kínált megoldások - a Magyarok Nagyasszonyának közbenjárása a családokért, a Boldogságos Szűz közbenjárása az idősekért, Szűz Mária közbenjárása a betegekért, az iskolákért és az oktatásért, közös engesztelő szentmisén, a Szent Jobb körmeneten, avagy a fatimai nemzeti zarándoklaton való részvétel, a Magyarok Nagyasszonya és a magyar szentek közbenjárásának reménye a nemzet fölemelkedéséért, Árpád-házi Szent Margit és Esztergomi Boldog Özséb közbenjárásában való rendíthetetlen hit stb. - egyértelműen arra utalnak, hogy az igazi konfliktus a keresztény Magyarország és a szekularizmus és modernitás között feszül.

Eszünkben sincs megkérdőjelezni nemzetünk jelenlegi nehéz helyzetét, az egyre mélyülő szociális feszültségeket és ellentéteket, időseknek, betegeknek, munkanélkülieknek, a családi erőszak áldozatainak vagy a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeknek a kiszolgáltatottságát, a társadalmi szolidaritás deficites jellegét, ám meggyőződésünk, hogy e "nehéz helyzet" csak történelmietlen módon, legfeljebb a manipuláció szándékával vethető össze azon korszakokkal, amelyekben a társadalmi igazságosság hiánya, a szólás-, a gondolkodás- és a vallásszabadság lábbal tiprása miatt legfeljebb csak egy igen szűk rétegnek adatott meg az emberhez méltó élet.

*

A jelen erkölcsi állapotainak kárhoztatását sem tekintjük minden alapot nélkülözőnek - a tömegkommunikáció létrejöttével, a társadalmi nyilvánosság hallatlan kiszélesedésével és a szabadságjogok elterjedésével párhuzamosan szembetűnőbbé váltak a "miénktől", azaz a bevett és elfogadott viselkedéstől eltérő életformák és normatívák -, ámde a körlevél szemérmesen hallgat arról, hogy a múlt és jelen bűneiben, a társadalmi katasztrófák bekövetkeztében az egyháznak volt-e valaha is valamilyen, akár tevékeny, akár csak hallgatásával asszisztáló szerepe? Az elmúlt évszázadok és évtizedek kudarcainak és tragédiáinak említésekor a körlevél valamilyen oknál fogva lemond arról, hogy ezek sorában az egyházat, azaz önmagát pozicionálja. Pedig az egyház sem volt tévedhetetlen, s nem is volt mentes a tragédiák előidézésében, az azokban való aktív vagy csendes közreműködésben. A körlevél még csak halvány utalást sem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy vajon az elmúlt évszázadok, évtizedek tragédiáiból az egyház menynyiben és milyen mértékben vette ki részét, ezzel azt a látszatot keltve, mintha Isten vándorló népe nem is a földön, hanem az égi ösvényeken járta volna a maga útját. A körlevél eltökélt szándéka, hogy az egyház önmagát morális instanciaként, a morál abszolút etalonjaként jelenítse meg, mintegy piedesztálra emelve magamagát, elfeledkezvén eközben saját ekkléziológiai tanításáról, amely szerint mint "evilági" intézmény, bűnöket és bűnösöket cipel magával földi zarándoklata során.

A kérdés rendkívül súlyos: van-e, lehet-e hitele egy ilyen fölhívásnak akkor, amikor éppen az egyház maradt adósa mind a mai napig saját múltjának kendőzetlen feltárásával, a "gyászmunka" elvégzésével, s az őszinte megbánással és bocsánatkéréssel? "És kezdődtek vagy folytatódtak XX. századi történelmünk tragédiái után a nagy elhallgatások" - fogalmaz a püspöki testület az 1956 utáni időszakra utalva, miközben a püspöki kar mindent megtesz annak érdekében, hogy az egyházat kivonja a múlt rendszer állambiztonsági szerveivel való kollaborálást vizsgáló átvilágítás hatálya alól. Az egyház, mint már annyiszor, újfent a társadalom "kollektív lelkiismerete" kíván lenni, ám míg a lelkiismeret mindenekelőtt számot vet önmagával, azaz a vizsgálatot végző saját tetteinek, érzéseinek és gondolatainak erkölcsi helyességét ítéli meg, addig az egyház nem nézett szembe sem az 1945, sem az 1990 előtti múltjával. S miközben a pártrendszerrel kollaboráló klérus tagjai közül sokan a legutóbbi időkig pozícióban lehettek, az elárult híveket és paptársakat a mai napig nem követte meg érdemben senki. "Bizalmatlanság nemzetünkön belül" - mondja a körlevél, és ebben egyetértünk. Mert hogyne lenne bizalmatlanság, amikor éppen azok nem mutatnak sem megbánást, sem a szembenézésre való igényt és készséget, akiktől - a maguk hangoztatta morál és "értékrend" alapján - ez a leginkább elvárható lenne.

A körlevél sok-sok általános és általánosságában semmitmondó kijelentése után az első konkrétum az abortusz gyakorlatát élesen elítélő megnyilatkozás. "A térség országainál jóval korábban kezdődött nálunk a gyermekellenes magatartás. A hatalom bár jólétet nem tudott biztosítani, megengedte az abortuszt, amelyet keresztények is tömegesen elkövettek. Így hatmillió magyar nem születhetett meg." Három mondat, amely leginkább következetlenségével és végiggondolatlanságával kapcsolódik össze, semmi egyéb módon. Mindenekelőtt jó lenne tudni, milyen rendelkezésre álló felmérésekre és összehasonlító vizsgálódásokra alapozva állítja a körlevél azt, hogy "a térség országainál jóval korábban kezdődött nálunk a gyermekellenes magatartás". Egy meglepő, vaskosan etatista, a rendszerváltás előtti idők hangulatát nosztalgikusan megidéző félmondatocska fűzi tovább a rejtélyes gondolatmenetet arról, mintha kizárólag a hatalomnak kéne biztosítania a jólétet, s nem magunknak, tehetségünkkel, szorgalmunkkal, tudásunkkal, munkánkkal és tanulásunkkal. (Ne feledjük: jólétet említ a körlevél, és nem a rászorulókat megillető gondoskodást, az esélyegyenlőség megteremtését, ami valóban állami feladat kéne, hogy legyen!) Ez pedig - szögezzük le - nem kimondottan szerencsés üzenet a mai magyar társadalom számára.

A hatalom "megengedte az abortuszt" - írja feddően a levél, s a megfogalmazó rosszallása részben érthető is. Ugyanis az abortusz teológiai megfontolások miatt nem egyeztethető össze az egyház értékrendjével, a katolicizmus életről vallott felfogásával. Nagyon is helyénvaló, ha az egyház hangot ad saját álláspontjának, s azon van, hogy üzenete híveinek minél szélesebb tömegeihez eljusson. De egy plurális demokráciában saját tanítását nem teheti normatívává, önrendelkezési joguktól megfosztva mindazokat, akik ugyanebben a társadalomban nem a katolikus egyház érték- és normarendszere szerint élik az életüket, vagy ha igen, egyes esetekben még ők sem követik a Tanítóhivatal útmutatását (lásd ehhez az abortuszt "keresztények is tömegesen elkövettek" éles önkritikusi megállapítását).

*

Mindazonáltal, ha már "gyermekellenes magatartást" említ a körlevél, a bátor és elkötelezett önkritikusi hangvételt nem nélkülözve sok mindenre lett volna mód kitérnie az MKPK-nak ezzel kapcsolatosan. Többek között azokra az egyházi nyilatkozatokra, melyek még bocsánatos bűnnek tartják a kisgyermekek egyszer-kétszeri szexuális molesztálását (lásd Gyulay Endre nyilatkozatát a papi pedofíliával kapcsolatban: "Ha a megbotlás csak egyszeri, folytathatná szolgálatát, ám ha többször előfordulnak ilyen esetek, ki kell vonni az illetőt a forgalomból". Magyar Hírlap, 2003. okt. 27.). De ugyanilyen fontos lenne a már megszületettek jogainak védelmét is egyházi prioritásnak tekinteni, s nem a "szabadelvű média" által a "házasság szentségével" szemben elkövetett "csokornyakkendős, jogállamisággal bekent" ármánykodásként lerázni a családon belüli erőszak kóros mértékű jelenségéről szóló tudósításokat, s az azzal szembeni törvényalkotási törekvéseket.

Miközben ma Magyarországon tízből kilenc esetben rejtve marad a gyermekek elleni erőszak, és pontosan tudható, hogy havonta legalább egy gyermek hal meg családon belüli erőszak következtében, az MKPK félhivatalos hírportálja a férfiak érdekeinek védelmét hangsúlyozza, és a "gyerekjogok túlzott hangsúlyozásával szemben" kijelenti, hogy "a házasság isteni titkához fel kell nőni, s nem miszlikre szedve, jogszabályokba becsomagolva belegyűrni szögletes gondolkodásunkba". (http://www.magyarkurir.hu/?m_op=view&id= 7904&rovat=6&sessid=KjkwNTU1NjEzMTEzNTY3MjIyMTk4MDQyOTM4)

De az abortusz vonatkozásában is méltóbb lett volna, ha a körlevél bántóan szimplifikáló és elítélő sorai helyett az egyház azokra fókuszálja figyelmét, akik válságos életük kínjainak enyhítése végett, kilátástalanul hátrányos helyzetükből fakadóan kénytelenek választani az abortusz cseppet sem örömteli eszközét. Ami pedig a "hatmillió meg nem született magyar" mindannyiunk számára közös tragédiáját illeti, a körlevél súlyával és célkitűzésével ellentétesen, ám történelmi utalásai és múltba tekintő példázatai nyomán egyenesen érthetetlen és indokolhatatlan módon még csak utalást sem tesz azokra a "sorstalanokra", akik egyházi áldással indultak el egykoron a Don-kanyar irányába, akik a katolikus egyház által is megszavazott első és második zsidótörvény iniciatívájának "betetőzéseként" Európa valamelyik haláltáborában váltak légneművé, vagy akik a különféle színezetű diktatúrák "lágereinek népeiként" maradtak utódok nélkül. Korántsem az ízléstelen replikázás, csupán a bántó felületesség és sértő felszínesség okán kérdezzük azt, hogy amikor a körlevél nemzetünk lélekszámának rohamos csökkenéséről szól, s arról, hogy "népesedési összeomlásnak nézünk elébe", vajon mit szólna az MKPK, ha valaki azzal vágna vissza, hogy tessenek felfüggeszteni a cölibátust, s tevékenyen, igaz hazafiként részt vállalni a nemzet gyarapodásában, mintegy beteljesítve a szaporodás és sokasodás első isteni parancsolatát? Amint senkinek sem áll jogában az egyház autonómiáját súlyosan sértve kívülről elvárásokat megfogalmazni az egyház gondolkodását és praxisát illetően, ugyanígy nincs joga az egyháznak sem mások életvitelébe és gondolkodásába beavatkozni és azok fölött pálcát törni.

*

A teljes érzéketlenség és egy ki tudja, milyen morális felsőbbrendűségből táplálkozó gunyoros ítélkező hang szólal meg a körlevél azon soraiban, ahol arról értesülhetünk, hogy "az 1956-os forradalom bukása után sokan a hétköznapi önzésbe menekültek a dicstelennek és reménytelennek érzett jövő elől", s kezdetét vette "a négy fal közötti kényelmes élet, amelynek nincsen távlata". Nem tudjuk meg, hogy a "négy fal közötti kényelmes élet" fogalmába a püspöki paloták lakosztályai is besorolódnak-e, de - s csak csendben és szerényen kérdezzük - mi mást is tehetett volna a munkáját tisztességgel végző, gyermekeit nevelő kisember? Igaz, a kollaborálásra lehetett nemet mondani, sőt lehetett a demokratikus ellenzék soraiban is tevékenykedni, de persze lehetett állami és pártutasításoknak végsőkig megfelelni, s lehetett az egyház kötelékeiből (is) eltávolítani mindazokat, akik a hatalommal való együttműködés helyett híveik kitartó, hűséges és elkötelezett csoportjai mellett döntöttek, saját pályájukat és egzisztenciájukat kockáztatva mindezzel.

A rendszerváltás korszakos élményét meglehetősen lakonikus módon intézi el a körlevél, s a katartikus - és úgyszólván alig-alig remélt - történelmi esélyt az alábbiakban tömöríti össze: "Az utóbbi másfél évtizedben megéreztük a szabadság ízét, de ez az időszak is hozott sok csalódást; felvetette, de nem válaszolta meg az igazságosság kérdését, a teljes igazságosságét, amely a gyengét védi." Eszünkben sincs megkérdőjelezni az utóbbi idők csalódásait és kiábrándultságait, minthogy a "teljes igazságosság" kérdésének megválaszolását - nagy meglepetésünkre az MKPK-val ellentétben - nem is tartjuk történelmi, sokkal inkább üdvtörténeti lehetőségnek. Mindazonáltal emlékeztetni szeretnénk arra, hogy egyházak és felekezetek, civil szervezetek és felelős szociális projektek igyekeznek felkarolni a rászorulókat, gondoskodni betegekről, munkanélküliekről és hajléktalanokról, mindazokról, akik önhibájukon kívül szakadtak le, s rekedtek ki mindenünnen. Mi is tudjuk, hogy mindez kevés, alig több a jéghegy csúcsánál. De a magyar társadalomban - a különféle történeti, szociológiai és szociálpszichológiai okok következtében - soha nem állt (sajnos, nem is nagyon állhatott) az őszinte érdeklődés centrumában a társadalmi szolidaritás kérdése. Magát a szót, a fogalmat is csak most tanuljuk valamennyien, de akkor legalább erre ne legyintsünk unottan egy nagyot.

A körlevél hangsúlyozza, hogy az egyház vállal "minden áldozatot, hogy katolikus szellemű iskolákat tartson fenn". Úgy legyen, mondhatnánk, de kételyeinket aligha tudjuk visszatartani. Jóllehet az iskolafinanszírozás összetettségének és bonyolultságának kényes kérdését nem jelen írásunk hivatott górcső alá venni, de minden üres lózungot és közhelyet félretéve érdemesnek tűnik átgondolni azt, hogy az egyház, amely a kötelező normatíván kívül alanyi jogon kapja meg a kiegészítő támogatást, továbbá azokat a szakembereket (tanárokat, orvosokat, nővéreket, szociális munkásokat stb.) foglalkoztatja, akiket állami vagy felekezeti egyetemeken ugyancsak állami pénzekből képeztek ki, vajon milyen és mekkora önerőket mozgósít annak érdekében, hogy méltán és teljes joggal elmondhassa azt, miszerint valóban "minden áldozatot vállal" a katolikus szellemű iskolák fenntartása érdekében?

A körlevél talán legproblematikusabb pontja, amely egyúttal a szekuláris társadalmi modellel szembeni nyílt hadüzenetnek is beillik, az a rész, amelyben az MKPK, mintegy az ateizmusra hárítva az ország nyomorúságát, arra kéri Istent, hogy könyörüljön "Szűz Mária országán, hiszen az ateizmus miatt sokan nem tudják, mit cselekszenek". A körlevél bántóan felületes gondolkodásáról tanúskodik az a szemlélet, mely szerint az a tény, hogy valaki nem vallásos, már önmagában predesztinálná őt a gonoszra. Elgondolkodtató, hogy immár másfél évszázaddal az ateizmus és az állam világnézeti semlegességét "őrültségnek" nevező pápai megnyilatkozások után a magyar püspöki testület változatlanul nem akar tudomást venni nem hívő embertársaink egyéni és társadalmi értékteremtő képességéről. Holott a múltban nemegyszer éppen a politikai hatalommal és szélsőséges diktatúrákkal összefonódó egyház járatta le és üresítette ki az evangéliumi tanításokat, s süllyesztette le a jézusi tanokat a politikai demagógiák szintjére.

A magyar katolikus egyház állapotát, őskonzervatív attitűdjét minősíti az a hangnem, ahogy a körlevél az ateistákról szól, ráadásul - gyaníthatóan - összekeverve ateizmust és agnoszticizmust, ám beleértve mindazokat, "akik nem ismernek és nem is akarnak ismerni Téged (...), akik megtagadnak (...), akik Egyházadat megvetik, és akik a sátánt szolgálják". A körlevél hangneme ebben a vonatkozásban leginkább azokra a XIX. századi enciklikákra hajaz (a Quanta curától a Syllabuson át a Qoud apostolici munerisig), amelyek az ateista istentagadást valamennyi "tévtan" forrásának, a társadalmi problémák legfőbb okozójának, s az embert kiüresítő iszonyatos tévedésnek nevezték. A hazai püspökök talán már nem is olvassák a XX. század egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású teológusát, a jezsuita Karl Rahnert, aki nevezetes "anonim kereszténység" elméletében egyértelműen kimondta, hogy aki az emberi létet elfogadja, aki igent mond a létre, s ezáltal morálisan elkötelezett a saját maga által felismert igazság irányában, legyen akár ateista, tulajdonképpen kereszténynek tekinthető. De az MKPK magas köreihez - úgy tűnik - nem jut már el a II. Vatikáni Zsinat tanítása sem, amely a Gaudium et spes kezdetű konstitúciójában annak adott hangot, hogy "minden embernek, a hívőnek is és a nem hívőnek is, együtt kell működniök" azért, hogy a világ, "mindnyájunk közös lakhelye helyes módon épüljön".

A hazai berkekben - sajnos - régóta megszokottnak mondható őskonzervatív attitűdön túl azonban sokkal súlyosabb az a rettentően durva, impertinens és kirekesztő hang, ahogy az MKPK "önpiedesztálra" helyezett szervezete mindazok felett ítélkezik, akikről tudja - avagy akikről úgy ítéli meg -, hogy nem követik az egyház tanítását. XXI. századi demokratikus jogállamban elfogadhatatlan minden ilyen álláspont, érkezzék az bármilyen irányból. A körlevél általános és üres hivatkozásain túl a valóságos történelemből levonható tanulság éppen az, hogy az ilyen és efféle beszédek előbb-utóbb véres üldözésekbe, kirekesztésekbe, pogromokba és népirtásokba torkollottak. Mert óhajthatja ugyan azt a körlevél valamennyi megfogalmazója, hogy "a magyarság Európa népei számára a megbékélés, a bizakodás és a keresztény hitben elfogadott valódi emberi értékek közvetítője legyen", ámde mindazoknak, akik ennek az országnak a lakói, engedtessék meg, hogy a "megbékélés" és a "bizakodás" értékéhez ki-ki a maga útján, azaz nemcsak katolikusként, hanem zsidóként vagy buddhistaként, reformátusként vagy Krisna-tudatúként, metodistaként vagy - ha tetszik - ateistaként jusson el.

*

A püspöki kar imafelhívása gyakorlatilag minden konkrétumot nélkülöző, hangulatkeltésre alkalmas szöveg csupán. Valószínűleg a célja is éppen ennyi volt. A jelen sötét színekkel történő, vérzivataros tragikumának felfestésével szinte lökni-taszítani óhajtja az embereket a "Változás" irányába. A választások előtt néhány hónappal mi is lenne kézenfekvőbb a politikai "Változásnál", különösképp, ha a legnagyobb ellenzéki párt kampányjelszava is éppen ez. Szemforgatásnak tűnik, hogy az Orbán Viktorral megegyező, s ez által a "kvázi-saját" politikai pártját (KDNP) a remélt győzelemhez segítő püspöki kar tagjai közül a körlevél kibocsátását követően többen is siettek hangot adni annak, hogy nem állt szándékukban politikai üzeneteket szakrálisnak tűnő formában közzétenni, s nem törekedtek szofisztikáltnak ható, de könnyen értelmezhető politikai direktívákat megfogalmazni.

Nagy kár! Összehasonlíthatatlanul jobb lenne, ha a körlevél szomorkás tévedéseit, kínos leegyszerűsítéseit és gondolati igénytelenségét a politikai pamfletek műfaji sajátosságának tudhatnánk be, mintha a mai hazai katolicizmus intellektuális és morális csúcsteljesítményének foglalatát kéne abban szemlélnünk.