Mottó: A Nyugat úgy vált gazdaggá, hogy nem tartotta tiszteletben a szabadalmakat, és tűzzel-vassal védte az iparát. A szerző szerint ma a szegény országoknak meg kellene engedni ugyan ezt az eljárást. A fejlett ipari országokban elterjedt mítosz szerint iparuk és technológiájuk mai fejlettségét a szabad kereskedelem segítségével érték el. Napjaink fejlődő országait azzal áltatják, ha követni akarják őket a prosperitás felé, akkor meg kell nyitniuk gazdaságukat a külföldi konkurencia előtt. A fejlett ipari országok kezdeti sikereiket majd kivétel nélkül két, napjainkban tiltott mechanizmus legalább egyikének alkalmazásával érték el. Az első a „fejletlen ipar védelme”, ami azt jelentette, hogy új ipari ágazataikat mind addig megvédték a külföldi konkurenciától, amíg kellően meg nem erősödtek. A másik módszer az ipari titkok egyszerű ellopása volt. A történelem arra tanít minket, hogy a technológiai fejlődés ezek nélkül valószínűleg lehetetlen. Anglia ipari forradalmának alapja a textil volt. Ezt szigorú állami támogatással dédelgették és fejlesztették. Ha-Joon Chang cambridge-i közgazdász dokumentumokkal támasztotta alá állítását, ami szerint az állam a XIV. századtól kezdve szisztematikusan rekesztette ki a konkurenciát ipari termékek import tilalmával és versenyképesnek mutatkozó országokba irányuló nyersanyag export tiltásával. Amikor aztán Anglia majdnem minden ágazatban megteremtette technológiai felsőbbrendűségét, nagy hirtelen felfedezte a szabad kereskedelem előnyeit, és 1860 után megnyitotta piacait. Amerika ma azt állítja, hogy senki nem tud iparilag felfejlődni szabad kereske­delem nélkül, viszont saját fejlődési fázisában pont olyan agresszíven védte iparát, mint Anglia. 1816-ban majd minden importált ipari termékre 35 % vámot vetett ki, ami 1820-re 40 százalékra nőtt, míg néhány termék esetében 1832-re elérte az 50 százalékot is. Ez az eljárás iparának jelentős előnyt biztosított a hazai piacokon. Ezt követve egészen 1913-ig az USA a világ legjobban védett és egyben a leggyorsabban fejlődő iparával büszkélked­hetett. Az elmúlt hatvan évben a három leglátványosabban fejlődő ország Japán, Taiwan és Dél Korea volt. Kimagasló eredményeiket mind a három ország földreform, ipari védelem és az export aktív ösztönzésének segítségével érte el. Dél Koreában és Taiwanon az összes kereskedelmi bank állami kézen volt, ami beruházások terén lehetővé tette a teljes állami irányítást. Japánban a Belkereskedelmi és Ipari Minisztérium megfelelő törvények és rendelkezések     meghozatalával tartotta kézben az ipar fejlődését. Mind a három országban alkalmazták a védővámokat és több ravasz rendelkezést, amelyek segítségével sikeresen tudták távol tartani az iparukat fenyegető külföldi termékeket. Ezen kívül jelentős mértékben szubvencionálták az exportot. Más szavakkal elkövettek mindent, amiket ma a Világkereskedelmi Szervezet, A Világ Bank és a Nemzetközi Monetáris Alap ellenez vagy tilt. Ezek alól van két meglepő kivétel. Se Hollandia, se pedig Svájc nem védte felfejlődésben lévő iparát. Helyette, ahogy erről Eric Schiff beszámol 1971-ben kiadott „Iparosítás Nemzeti Találmányi Hivatal Nélkül” című könyvében, más országok technológiáját egyszerűen ellopták. Ennek az volt technikája, hogy Svájc 1850 és 1907 között, Hollandia 1869 és 1912 között nem ismerte el más országok találmányi védelmét. Svájc iparosodása 1859-ben indult el, amikor egy apró vállalkozás Bázelben anilinfestéssel kezdett foglalkozni olyan eljárás alapján, amit két évvel korábban Angliában fejlesztettek ki. Néhány évvel később ez a vállalkozás a CIBA elnevezést kapta. Hollandiában az 1870-es évek elején két cég is „kölcsön vett” egy francia szabadalmat, ami alapján margarint kezdtek gyártani. Később a két vállalkozás egyesült és felvette az UNILEVER nevet. Napjainkban a fejlődő országoknak meg van tiltva, hogy felfejlődésük érdekében kövessék ezeknek a praktikáknak az alkalmazását. Így aztán ipari létesítményeiknek szembe kell nézni a már felfejlődött, tőkeerős, ipari tapasztalattal és kialakított piaccal rendelkező vállalkozásokkal. Elméletileg a „technológia átadását” szorgalmazzák, de gyakorlatban a széleskörű szabadalmi rendszer ezt lehetetlenné teszi. Mivel pedig a szegény országok nem képesek saját, versenyképes vállalkozásaikat beindítani, megrekednek lemaradt állapotukban és nem áll más nyitva számukra, mint felkínálni olcsó munkaerejüket és nyersanyagaikat a ma már mindenütt jelenlévő multinacionális vállalkozásoknak. Következésképpen fejlődésük megakad és egy bizonyos szinten nem képesek túljutni. Nincs elfogadható érv a gazdag országok gazdaságának védelmére, de meg kellene engedni a szegény országoknak, hogy alkalmazzák a fejlődéshez vezető egyetlen utat.