Írásom nagy részét egy konkrét könyv kritikája teszi ki. A könyv szerzője Tasi István, már régebb óta internetes és személyes ismerősöm is. Általában bizonyos hitet és tudományt illető kérdéseken szoktunk vitatkozni egymással. A könyv bírálatakor tehát nem csupán a könyv tartalmára hagyatkozhattam, hanem a szerző világképét más forrásokból is ismerem.

Régóta követem figyelemmel, és veszek részt különböző evolúcionista-kreacionista, hívő-ateista, vallási--tudományos, tudományos-paratudományos-áltudományos vitákon. Megismertem ezen viták jellegét, eredményességét, felfigyeltem vitastílusokra, buktatókra, problémákra. Ezekben a kérdésekben határozott, de finomodó véleményem van. Köszönhető ez annak is, hogy azóta tudományfilozófiai doktori képzésben veszek részt. A könyv bírálatakor mindezen tapasztalataim és tudásom legjavát próbáltam adni.

A recenzióját eredetileg a szerző kezdeményezésére a Magyar Tudományba szántam, amire közvetve Fehér Márta tanárnőm kért fel. A recenzió megírásában Ő segített, és ezt megköszönöm, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az írás tartalmi mondanivalójához Fehér Márta feltétlenül csatlakozna. A Magyar Tudomány szerkesztősége végül úgy döntött, hogy nem jelenteti meg recenziómat. Ezt bizonyos értelemben meg tudom érteni.

Az íráskor magam is gondolkodtam rajta, hogy vajon mi a helyesebb? Emlékezetes, hogy nem sokkal ezelőtt a Magyar Tudomány számában megjelent Tóth Tibor egy cikke, melyben az evolúció elméletét támadta. Ez a cikk nagy port kevert az olvasók körében. Ugyanakkor vitáim során többször is hivatkoztak rá. Úgy tűnik, hogy a Magyar Tudományban való megjelenés komoly tekintéllyel bír az evolúciós elméletet valamilyen formában ellenzők körében. A szerkesztőség ebből azt tanulságot vonta le, hogy a jövőben nem teremt precedenst arra, hogy tudománytalan cikkek jelenhessenek meg a Magyar Tudományban.

Ezzel a döntéssel és indoklással - mint említettem - egyet tudok érteni, ugyanakkor a tudomány előítélet-mentességének védelme érdekében mindenképpen fontosnak tartom, hogy teret kapjanak azok az elemzések, amelyek rámutatnak, hogy bizonyos elgondolások miért nem tudományosak, és, hogy ez mit jelent helyességüket illetően. Helyt kell adni annak, hogy a különböző elgondolásokat nyilvánosan meg lehessen vitatni, különben jogosan érheti a tudományt az a vád, hogy csupán egy újabb vallás. Ezért valamilyen formában, valamilyen mértékben mindenképpen szükség van ilyen diskurzusokra. Ez vezérelt abban, hogy a recenziómat megjelentessem.

Egész tömören fogalmazva arról van szó, hogy az áltudományos nézetek elől nem szabad teljesen elzárkózni. A tudomány - ha nem akar dogmatikussá válni - nyitott rendszer, azaz mindig nyitottnak kell lennie a bizonyos kritikáknak megfelelő elgondolásokra, de ez csakis vita során derülhet ki. A tudomány nem lehet eleve zárt valamilyen nézettel szemben, csak azután, hogy megmutatta, miért nem megfelelő az a nézet. A következőkben megpróbálom nagyon árnyaltan és pontosan bemutatni azt, hogy miért nem helyes a Tasi István által képviselt „védikus” világkép, mint megismerés-filozófia és mint megismerés maga.

„Egy könyvesbolt kirakatában felfigyeltem egy nagyobb méretű könyvre, ami a címével egyszerre vált vonzóvá és gyanússá nekem.” ez Tasi István „Ahol megáll a tudomány” című könyvének első mondata, mely reflexíven is igen találó. Furcsa módon ugyanis pontosan kifejezi azt, hogy mi volt az én benyomásom ezzel a könyvvel kapcsolatban: akár csak az a másik könyv, amiről ír, ugyanúgy egy népszerűsítő könyv, amelynek lényegi vonása a propaganda. A borítón sugalmazó képek, igéző kérdések és egy jelmondat: „ahol megáll a tudomány, India bölcsessége ott is választ kínál…” Mintha csak egy TeleShopos reklámot hallanék.

A könyv tartalma sokrétű. Elsősorban az ókori indiai védikus bölcselet ismertetését tartalmazza olyan témákban, amelyekben a tudományos ismereteinkkel szándékozik azokat a szerző összehasonlítani. Ezek elsősorban az élet és az univerzum keletkezésének kérdései.

Mégis, mi ennek a könyvnek a célja? Tudománykritika, valláspropaganda, útkeresés? Amint elkezdjük olvasni a könyvet, kiderül, hogy az ezoterikus „szellemi Mc Donald’s” stílusán túl - melyet már megszokhattunk hasonló témájú könyvektől - egy kicsit filozofikusabb, tudományosabb, komolyabb és nyíltabb a stílusa.

Az egész könyvet elolvasva azonban rá kell, hogy jöjjön a kritikus olvasó, hogy a nyíltság nem teljes, inkább stílus, mint valódi gondolkodásmód. A szerző a tudomány és a védikus bölcselet objektív összehasonlítását ígéri. Megjegyzem, hogy a kritika a tudományos módszer lényegéből fakadóan „barátja” és nem „ellensége” a tudománynak. Helyes kritikához azonban megfelelően átfogó, objektív és szakértő tudással kell rendelkezni a tudományról és még inkább a tudományfilozófiáról. Az itt olvasható gondolatok azonban többnyire a kreacionista érvelés megszokott és már lejáratott érvei. Féligazságok, melyeket propagandista módon használnak fel, csúsztatások, vagy egyszerű tévedések valamint olyan apró logikai hibák, melyek, mint ismeretes - akármilyen jelentéktelennek látszanak is - teljesen ellenkezőjére fordíthatnak egy konklúziót.

A tudomány bírálataként e könyv tehát túl felületes, hiányzik a tudomány és az episztemológia mélyebb ismerete. Hiszen tudjuk, hogy szinte teljesen tökéletes racionalizálás adható bármely nézethez, bármely ideológiát szinte tökéletesen alá lehet támasztani érvekkel. A hangsúly a „szinte” jelzőn van, filozófiánk, tudományunk, és egész életünk ma már olyan bonyolult, hogy ilyen finomságokon múlik az igazság. Bizonyos kérdésekben nem elég a „józan paraszti ész”. Különbség van ugyanis egy ideológia (meg)racionalizálása és egy elmélet elkötelezetlen alapról történő racionális megalapozása között. Példaként a paranoiát hoznám fel, amely sokszor nagyon jól racionalizál a beteg saját „paradigmájában”, de ez nem jelenti azt, hogy racionálisan megalapozott, hanem alaptalanul és eleve elkötelezett, ezért tekinthetjük elmezavarnak.

Nincs itt lehetőségem a részletes kritikára, hogy csak utaljak a filozófiai hibákra: századunk eleje óta tisztában kell lenni azzal, hogy a tudományban mit jelent a „tény", „hipotézis", „elmélet", „bizonyítás", „igazolás", ismerni kell a Duhem-Quine tézist, és ennek fényében finomabban fogalmazni, nem pedig akképpen, hogy „az evolúció továbbra sem tény, hanem csupán elmélet". Ez a kijelentés ugyanis triviálisan igaz minden tapasztalati tudományos ismeretre, de a „csupán” jelző használata indokolatlan, mivel minden tapasztalati tudományos tudásunk elmélet, és egyik sem tény.

Hasonlóan a szerzőnek tévképzetei vannak arról, hogy az igazolás mindig a jelenség teljes reprodukcióját igényli: „A modern tudomány bámulatos fejlettsége ellenére, nem képes tudatot létrehozni…"(15. oldal). Gondoljuk csak meg, hogy mi a helyzet e tekintetben például a meteorológiával, vajon csak azért, mert nem tudunk létrehozni hurrikánt, tornádót, frontokat, Zeusz művének tartsuk az időjárást? J Nyilvánvalóan helyes eljárás az is, ha egy elméletet nem a teljes jelenség reprodukálásával, hanem az elmélet más következményei által ellenőriznek, amíg technikaialag nem vagyunk képesek “nagyobb” jelenségek reprodukálására. Abból kell okoskodnunk, ami számunkra lehetséges, és nem abból, ami lehetetlen. Különbség van aközött, hogy egy kísérlet sikertelen, és a között hogy egy adott időben technikailag nem vihető véghez.

A szerző ezután megkísérli összevetni a tudományos magyarázatokat, a védikus bölcselet válaszaival. Szükség volna itt is filozófiai ismeretekre, hiszen például egy hasonlat egy védikus szövegben nem tekinthető ugyanolyan értékű magyarázatnak, mint egy racionális elmélet. A hasonlat nem a magyarázat eszköze, hanem a kifejezés eszköze, mely segíti a megértést. A szerző sajnos a tudomány és a védikus bölcselet összehasonlításában (bármennyire is állítja ellenkezőjét) teljesen elkötelezett: a filozófiai ismereteink szerint abszurd módon szkeptikus a tudománnyal szemben.

A másik oldalon a védikus írásokkal szemben (megint csak ugyanazon filozófiai felismerések fényében) nagyon gyenge a kritikai szemlélete, itt elfelejti, hogy mit is lehet elvárni egy valódi magyarázattól: ez a független ellenőrizhetőség és a predikció. Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy jelenségnek bonyolultabb entitással történő magyarázata nem kielégítő, és, hogy a magyarázat helyett csupán nevekkel történő címkézés, aligha bír valódi magyarázó értékkel, szemben a tudományos magyarázatok strukturális, lebontó, analizáló jellegével. Ahogy a szerző maga írja a tudományról: „E szerint a szemlélet szerint a világ minden jelensége egyszerű összetevőkre és kölcsönhatásokra vezethető vissza…” (57. oldal), csakhogy ez nem bírálat, hanem ez a tudományos magyarázat pozitívuma, ugyanakkor pontosan ez az, ami még teljesen kifejletlen a régebbi világképekben. A szerző tehát ahelyett, hogy szimmetrikus mérleggel mérlegelne, bizony egy teljesen torz mérleggel dolgozik, amely természetesen akármit is „mérhet".

A tudományról, materializmusról alkotott képe valahol a múlt század szintjén áll, materializmus alatt vulgár-materializmust ért, nem ismeri az azóta tett felismeréseket, amelyek például az emergens tulajdonságokról, nem-lineáris rendszerekről szólnak „A döntő különbség az, hogy a halott testben már nincs tudat, az élőben viszont még jelen van. Azonban a holt testben is ott van minden vegyület, amely az élő testet alkotja.” 15. oldal). Amellett az idézett eset leírása nem is pontos (hiszen vannak anyagi változások), viszont pontosan ezekben a kis részletekben (melyekre nem térhetek ki) van – hogy úgy mondjam - „az ördög elrejtve".

A védikus bölcselet furcsa módon ugyanakkor helyenként magában foglal olyan stílusjegyeket, mely a vulgár-materializmusra volt jellemző. A lélekmagyarázatok nem magyaráznak, hanem „címkéznek”. Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem igaz, hogy „aminek nevet adunk, azt ismerjük”, a megismerés ennél mélyebb dolog: strukturális, analizálható, ellenőrizhető hipotézis, amely (a numerikus és analitikus számítási korlátainkat figyelembe véve) precíz perdikcióra is alkalmas. Nem ismeri fel azt sem, hogy az ateizmus és materializmus nem a priori előítélete a tudománynak, hanem alapvetőbb elvekből következik, nevezetesen az immanens magyarázat preferálásából és az ellenőrizhetőség igényéből, ezek viszont a megismerés céljából következnek.

Tehát a tudomány és a védikus bölcselet Tasi féle összehasonlítását a logikai és tudományos hibák mellett filozófiai korszerűtlenség és felszínesség jellemzi. A könyv elején meghirdetett nyíltság és körültekintő gondolkodás helyett inkább az jellemző, hogy a szerző kiragadott idézetekkel, részigazságokkal támasztja alá mondandóját: ha valamit felhasználhatónak vél, akkor beleilleszti érvelésébe. Emiatt referenciái „féloldalasak".

A tudományfilozófiai ismeretek birtokában a szerző azt is felismerhette volna, hogy a tudomány csak bizonyos kérdésekre válaszol, méghozzá azokra, amelyeknél a válasz bizonyosságát illetően az ellenőrzésen keresztül megfelelő szintet tud elérni. A többi kérdésben bármiféle válaszadás (megalapozott módszertan hiányában) a bizonyosság feladásával jár. Ilyen újfajta megismerési mód ismertetésére a szerző tesz kísérletet, de elégtelen módon. Ahol tehát „megáll a tudomány”, ott (jelenlegi ismereteink szerint) másfajta válasz sincs, csak találgatások, amiképpen ez megfigyelhető a szerteágazó vallásoknál.

A szerző láthatóan nem ad tiszta képet arról, hogy ő maga a tudományon túli, racionális vagy nem racionális „megismerésről” beszél-e. Ezeket a kontextusokat keveri. E kérdésben ezt írja: „ [azon állítások amelyek] a tudományos megközelítés számára - emberi voltunk behatároltsága folytán - hozzáférhetetlenek. Ezeken a területeken [az új episztemológia] pedig elismerné a vallásos tudás létjogosultságát is” (236. oldal). A szerző csak arról feledkezik meg, hogy a tudomány módszerei a bizonyosságot célozzák, és átlépve azt a határt, ahol ez már nem működik (új módszer hiányában), egyben a bizonyosság lesz megalapozatlanná. A vallásos válaszok tehát alapjában mások: megalapozatlanok és ezért megbízhatatlanok. Másik részről viszont a védikus bölcseletet nem csupán mint szubjektív értékrendet, hanem bizonyosság értékű tudásként próbálja prezentálni.

úgy gondolom, hogy a megismerésben a teljesség nem mehet a bizonyosság rovására, az objektív megismerés szempontjából egy kérdésre adott ellenőrizhetetlen válasz értéktelen, még akkor is, ha logikailag lehetséges válaszról van szó. Az effajta válaszok a tudományos-fantasztikum szférájába tartoznak, és mint ilyen, művészi értékkel bírhatnak, amennyiben jól írták meg őket (magam is lelkes sci-fi rajongó vagyok, de tudom, hogy mi a különbség a művészet és a megismerés között). Fontosnak tartom tudatosítani ezt a carnapi gondolatot, amely „tiszta vizet önt a pohárba”, és a metafizikát értelmetlennek tartja, és annak tevékenységét besorolja a tudományba vagy a művészetre avagy az objektív megismerésbe és szubjektív életszemléletbe. Véleményem szerint a vallások körül emiatt a tisztázatlanság miatt van annyi zűrzavar.

Nagyon fontos gondolatnak tartom azt, hogy ne az legyen a megismerés kérdése, hogy „mi minden lehetséges", hanem fókuszáljunk arra, hogy „mi az, amit megalapozottan igaznak tekinthetünk", hisz végtelen sok minden lehetséges, de mi azt a bizonyos egyet keressük, ami valóságos. Tudnunk kell, hogy ha túl messzire megyünk a teljesség felé, a bizonyosságban ezzel mennyit vesztünk, és e tekintetben nem szabad becsapni sem másokat, sem magunkat. Ez az az alapkérdés, amelyben szerintem a hit és a tudomány keretrendszere alapvetően különbözik.

Kellemes meglepetést jelentett viszont a könyv végének tartalma. Itt kezd el a szerző kitérni azokra a filozófiai kérdésekre, amelyekkel kezdeni kellett volna a vizsgálódást. A szerző Thomas Kuhn filozófiáját is ismerteti röviden, és az itt írtak nagyjából helyesek. Másik oldalról Karl Popperre hivatkozva az ellenőrizhetőséget vizsgálja, csakhogy itt elkövet egy logikai hibát, nem a védikus magyarázatok ellenőrizhetőségét, hanem csupán az „antimaterializmus” cáfolhatóságának lehetőségét bizonyítja. A materializmus puszta tagadása viszont – még ha cáfolható állítás is – önmagában nem magyarázat a kérdésekre. Például vegyük az alábbi kijelentést: „Az élet nem az anyagból ered.” (239. oldal). Erről a szerző bemutatja, hogy cáfolható hipotézis. Csakhogy a gond az, hogy így önmagában nem magyarázat. Az állítás magyarázat része hiányzik, a képzeletbeli „hanem” után állna a mondatban, erről nincs szó, pedig ennek a résznek kellene ellenőrizhetőnek lennie. Egy jó elmélet az, ami magyarázza a jelenségeket és ennek a magyarázatmak kell ellenőrizhetőnek lennie. Az „antimaterializmus” bár eleget tesz a popperi kritériumnak, de tudományos elméletként „üres”, a vedikus bölcselet viszont nem tesz eleget a kritériumnak.

A védikus bölcselet ellenőrzésének módja a szerző szerint: „megfelelő lelki folyamatok gyakorlásával a védikus írások… axiómái az önmegvalósítást gyakorló egyén számára idővel bizonyosságot nyernek” (85. oldal). Ez természetesen nem megfelelő ellenőrzési mód, hiszen az ellenőrzés módja befolyásolja magának a személynek a tudatállapotát, bizonyosságának oka nem feltétlenül az elmélet igazsága, hanem a „lelki folyamatok”.

Mindenesetre jó hír, hogy ezeken a kérdéseken a vallások képviselői is elgondolkoznak, remélhetőleg tovább is fog folyni ez az elmélkedés. Hasonlóképpen érdekes a könyv azon fejezete, amelynek címe: „Az új ismeretelméleti megközelítés". Amennyiben sikerülne ismeretelméletileg jól megalapozni egy „másfajta tudományt" , az mindenképpen figyelemreméltó lenne. A könyv ezen fejezete azonban gyenge.

Itt foglalkozik a szerző a szentírásokkal, mint ismeretforrásokkal. A szentírásokat a tudomány nem a priori veti el, hanem objektíven vizsgálja őket, és annyit fogad el belőlük igaznak, amennyit megalapozott elfogadni. Azt állítom a szerzővel ellentétben, hogy a szentírások a racionális próbán a múltban már megmérettettek, és e szerint értékeli őket a tudomány. A hit ugyanakkor nem a szentírások racionális próbáján alapul, hanem megkérdőjelezhetetlen és megalapozatlan axiómaként veszi fel igazságukat, holott a valóságunk megismerésének helyes módszerében nem lehetnek dogmák. (Véleményem szerint a hit egyáltalán nem a valóság megismerését célozza meg és nem is alkalmas rá.) Szomorúnak tartom, hogy bár a szerző felismeri, mennyire megbízhatatlanok az írások általában, mégis megalapozatlan bizalommal, lényegében kritika nélkül tekinti a védikus írásokat.

A könyv - habár időnként ellenséges, gúnyos és fölényes a tudománnyal szemben - rendelkezik azzal a jó tulajdonsággal, hogy filozófiai kérdéseket vet fel, ha nem is tárgyalja őket megfelelő mélységben. Fontos dolog, hogy ezen kérdésekben a diskurzus és gondolkodás elmélyüljön, valamint az is fontos, hogy a mélyebb filozófiai ismeretek közismertebbekké váljanak a társadalomban, a hívőkben, és bizony-bizony a tudósok körében is.

Századfordulónkon egyetemes válság figyelhető meg az emberi gondolkodásban, etikában, filozófiában. Ennek elkerülése érdekében alapvető, hogy a filozófia mélyebb felismerései is közismertebbek legyenek. Én a szerzővel szemben nem tartom hibának, hogy az iskolákban az evolúciót tanítják, de egy feyerabendi gondolattal egyetértek: azt is demonstrálni kellene, hogy milyen lehetőségek vannak egy kreacionista-evolucionista vita keretében, milyen tudományfilozófiai kérdések merülnek fel, mik ezekre a kérdésekre a válaszok, és egyáltalán, miként működik egy racionális diskurzus, és miképpen alakul ki az a konklúzió, amit a tudósok konkluziónak tekintenek. Az evolúciót valóban nem tényként, hanem legjobb elméletként kell tanítani, ismertetve alternatív elképzeléseket, alternatív elméleteket, és azt, hogy miért is az evolúciót fogadjuk el. Nem értek egyet azzal, amiről a szerző ír: „az uralkodó tudományos elméletben való hit is éppúgy világnézeti eredetű, mint az általuk kritizált támadóké" (209. oldal). Az ilyen diszkussziók demonstrálnák, hogy a tudományos tudás racionális gondolkodáson és nem hiten alapul.

Zárógondolatként utalnék a könyv egy számomra pozitív gondolatára, amely bírálja az anyagias értékrendet. Ezzel egyetértek, de megjegyzem, hogy a materializmus és az anyagiasság nem feltétlenül jár együtt. Mivel a szerző antropológus, bizonyára igaza van abban, hogy a kettő között szociológiailag szoros összefüggés van, ám logikailag nem. Ahogy a 9. oldalon a szerző érvel: ”legjobb belátása szerint fogja kiválasztani azt (a tudásrendszert), amely a legvonzóbb számára, s amely a legalkalmasabbnak tűnik az élet nagy kérdéseinek megválaszolására, és a lehető legboldogabb élet elérésére”.

Elengedhetetlennek tartom, hogy a megismerés és az etika elkülönüljön olyan értelemben, hogy egy elméletet ne etikai okokból vessünk el, vagy fogadjunk el. Egy elmélet elfogadásának kritériuma csakis episztemológiai lehet, az etikában pedig szerintem nagyfokú emberi szabadságunk van, és csak korlátozott érvelési lehetőség, ott valóban szabadságunkban áll a legvonzóbb lehetőség választása. Erkölcsi kérdésekben nem annyira érvelni, mint hatni kell tudni.

A szerző így ír a tudományos elméletről: „az anyag véletlenek sorozataként szülte meg az életet, amely pedig szintén véletlen mutációk folyamán teremtette meg a fajok változatosságát. Az ember pedig egyszerűen tudatára ébredt salak, ami néhány évtizednyi tudatos léte során rá-rá csodálkozik önnön létére, melynek semmiféle fennköltebb rendeltetése nincs…” (210. oldal). Ez így persze rosszul hangzik, ám ugyanez megfogalmazható más stílusban is: „Az élet a világegyetem egy különleges, emergens tulajdonsága, melyet egy csodálatos, önszervező algoritmus fejlesztett addig, míg egy újabb emergencia révén megjelent a tudat, amely által a világegyetem képes rácsodálkozni önmagára. Mindennek nincs felülről ráerőszakolt célja, a világegyetem, az élet, az emberi tudat szabad, önmagáért való, és ettől a szabadságtól olyan szép.”

Az esztétika kétélű fegyver, nem alkalmas érv episztemológiai vitákban. Ahogy Nietzsche írja Schopenhauerről: „ Mert nagyon jól el tudja mondani a mély értelmű dolgokat egyszerûen, a megindítót retorika, a szigorúan tudományost pedig pedantéria nélkül... " A megismerésben tehát ne azt keressük, amit szeretnénk, hanem azt, amire megalapozott választ adni lehetséges, és abban is azt a bizonyos megalapozott választ.