|
Ifj. Marosán György tanulmánya
2006.05.25. 15:48
Az evolúció, mint a társadalom-tudományok metaelmélete.
Az evolúciós elmélet érdekes aspektusa, hogy mindenki azt gondolja, érti, miről van szó.” J. Monod.
„A biológia minden jelensége - idézik sokan, és sokféle összefüggésben a neves genetikus T. Dobzhansky több évtizeddel ezelőtt tett megjegyzését - csakis az evolúció fényében értelmezhető”. A kutatók kollektív tapasztalatát összegző állítását a 20. század biológiája messzemenően igazolta. Ám az idők folyamán az evolúció egyre több tudományterületre behatolt. Jól tükrözi ezt, hogy az 1990-es évtizedben, a már elfogadott evolúciós pszichológia, vagy az evolúciós közgazdaságtan mellett, a nyelvtudományban, a számítástudományban, a kozmológiában, az orvostudományban, az ökológiában, a szociológiában és a jogtudományban is megjelentek evolúciós jelzővel ellátott megközelítési módok. Indokolt hát a kérdés: vajon az „evolúciós-diszciplína” típusú szóösszetételekben az evolúció szó pusztán divatokat tükröző jelző, vagy, az adott tudományterület kérdéseinek megválaszolására alkalmas modellként használható eszközre utal.
Mi az evolúció?
Az evolúció fogalma meghökkentően elterjedt a közbeszédben és gyakran bukkan fel a társadalomtudományokban is. Az alcímben feltett kérdés – erre céloz J. Monod mottója is – éppen azért indokolt, mert túl sokféle értelemben, és változó összefüggésben használják. Gyakran pusztán a változás szó szinonimája, pl. a szórakozás evolúciója. Többnyire a fejlődés jelölésére szolgál, pl. a gazdaság „evolúciója” kifejezés. Általában azonban, - szembeállítva fogalom-párjával, a revolúcióval - az apró lépésekben zajló, ugrásoktól mentes, iránnyal rendelkező, és esetenként minőségi átalakulásra is vezető folyamatok jellemzésére használják.
A biológiában az evolúció fogalmát gondosan körülhatárolt jelenségkör leírására szolgál. Olyan esetekben beszélnek evolúcióról, amikor
a sokaság (populáció) elemei minta alapján állítódnak elő (reprodukcióval szaporodnak),
a reprodukció mintája öröklődik,
a minta mutációk következtében változhat,
az eltérő minták alapján létrejött “lények” különbözők, (és a populáció minden lénye különböző),
a változatos „lények” túlélő- és szaporodó-képessége az adott környezetben eltérő,
az adott környezet „túlélési versenyre” kényszeríti (és szelektálja) a lényeket,
e verseny hatására a populációra jellemző minta-összetétel folyamatosan változik.
A populáció mintaösszetételének változásaként értelmezett evolúciónak - elemzésünk szempontjából - három kulcseleme van. Az első, a mutáció. A mutáció a reprodukciót vezérlő minta elemi egységeiben - az élő-világban a génekben - végbemenő változás. Ez vezet arra, hogy az utódok különböznek szüleiktől, és a populációt egymástól eltérő egyedek alkotják. A mutáció lényegében mindig mikro-mutáció. Eredménye lényegtelen, apró módosulás: sötétebb vagy világosabb bőr, hosszabb vagy tömzsibb csőr stb. Néha a következmények súlyosak: egyetlen gén, véletlenül bekövetkező apró mutációja életképtelenné teheti az élőlényt. Többféle mutációs mechanizmus létezik: véletlenszerű mutáció, genetikai-vándorlás és -sodródás, genetikai rekombináció — a szexuális szaporodás esetén az utód génrendszerének véletlenszerű kialakulása a nőstény és a hím génjeiből. Bármelyik eredménye ugyanaz: az utódok genetikai összetétele, ha csak csekély mértékben is, de különbözik szüleiétől.
Az evolúció másik kulcseleme az egyedek túlélését és szaporodását meghatározó szelekció. A különböző génösszetételű egyedek eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek. Ebből következik, hogy eltérőek életesélyeik, és emiatt különböző valószínűséggel adják tovább génjeiket. Így a szelekció rögzíti az egyed szintjén bekövetkezett változásokat a populációban. Ez a természetes kiválasztódás. Befolyásolhatja azonban a génösszetétel változását a nőstények párválasztási preferenciája is. Ha a nőstények valamilyen okból előnyben részesítenek bizonyos tulajdonságú — hosszabb farktollú, vagy szebb fészket építő — hímeket, ennek hatására a populáció génösszetétele idővel megváltozik: több lesz a hosszabb farktollú, szebb fészkű egyed. Hasonlóan a véletlen szelekció módosulására vezethet, ha a rokonok — értsd: a közel azonos génösszetételű egyedek — “összetartanak”, és segítik egymást. Azt, hogy a különböző szelekciós mechanizmusok – természetes, szexuális, rokon, vagy csoport-szelekció - közül a valóságban melyik és milyen mértékben érvényesül, a konkrét esetek elemzése mutathatja meg.
Az evolúciós folyamat harmadik kulcseleme, az egybefonódva működő szelekciós mechanizmusok eredményeként a populáció génstruktúrájában bekövetkező változás. Azok az egyedek, amelyeknek utódai szaporodni képesek, örökítik át génjeiket. Ha az egyed a túlélést kedvezően befolyásoló tulajdonságokat örököl szüleitől, akkor ez az életképesebb mutáció a szelekció eredményeként fokozatosan elterjed, túlnyomóvá, majd kizárólagossá válik az adott populációban. Ez a szó szoros értelmében vett evolúció: a populációban bizonyos génstruktúrájú egyedek száma feldúsul, másoké pedig lecsökken. A „megsokszorozódás” képességét az egyed saját génösszetétele által meghatározott “versenyképessége” szabja meg.
A „konstruktivista” evolúció
Az evolúció szemléletében az élőlények – Karl Popper szavaival – „folyamatosan problémákat oldanak meg”. A problémák forrása a környezet, „megoldásai” pedig többnyire stabil, összetett, és funkcióval bíró szerkezetként létező konstrukciók. A konstrukció, az élő-világban, olyan evolúciós adaptáció, amely adott környezetben az organizmus túlélését és szaporodását támogatja azáltal, hogy a folytonosan jelentkező problémák megoldásához eszközként használható. Az adaptációk, a létező struktúrákra épülve, azt alapként, vagy elemként használva, többnyire a meglevőnél nagyobb komplexitású eszközt „alkotnak”, és így a túlélést és szaporodást korlátozó problémára kínálnak megoldást. Az evolúció így túlélést segítő konstrukciókat generáló mechanizmusként is értelmezhető.
A biológiai evolúció modelljének társadalomtudományi alkalmazása mellett szól, hogy e tudományok is alapvetően „konstrukciókkal”, nevezetesen a kultúra, - az ember által létrehozott technológiai, szociális, mentális és/vagy fogalmi – szerkezeteivel/szerveződéseivel foglalkozik. Az élő-világbeli konstrukciók keletkezésének a folyamata nélkülözi a tudatosságot. Senki nem tervezi azokat, a kiemelkedés folyamatából hiányzik a szándékosság, és nem vezérli azt a külső célszerűség. Az ember világát alkotó konstrukciók – a gépek, a piac, a „csalófelismerő” képesség, a kereszténység vagy a relativitás elmélete – létrejöttében azonban a tudatosság különböző mértékben szerepet játszhat. A témakör kutatói „barkácsoló” evolúcióról beszélnek. Ez a megfogalmazás az evolúciós pszichológia bevett szemléleti módjára utal: a pszichikum fejlődését, mint meghatározott környezet kihívásaira kiformálódó mentális konstrukciók – moduláris szerkezetű adaptációk - a véletlennek, és a szelekció esetlegességének „köszönhető” kiemelkedéseként írja le. A barkácsoló kifejezés igen szemléletes: a véletlenül „kéznél levő”, esetlegesen kiválasztott alkatrészekből építkező, toldozott-foltozott eszközöket alkotó, ideiglenes érvényűnek szánt, de az adott környezetben felvetődő problémákat a körülményekhez képest ellátni képes – vagyis, funkciót betöltő - szerkezet keletkezésének módjára utal.
A fenti „konstruktivista” megközelítésnek két – egy szélesebb, „filozófiai-szintű, és egy konkrétabb, és szűkebb, környezet-szintű - interpretációja alakult ki. D. Dennett „Darwin veszélyes ideája” című könyvében használja az „égi fogantyúk”, és a „földi daru” kifejezéseket. Az égi fogantyú azt a magyarázat-típust jelöli, amely a jelenségek végső értelmezését, az (anyagi) világon kívüli, a felett álló (transzcendens) létezőre alapozza. Ezzel szemben a „földi darura” épülő magyarázatok a jelenségek létrejöttét, „éppen ilyen szerkezetét” az egymásból – a véletlenek és a szelekció segítségével - építkező anyagi elemekre vezetik vissza. A „földi daru” kifejezés tehát alapvetően „konstrukciós” logikát tükröz. Olyan strukturált létezőkre utal, amelyek egymásból épülnek, és képesek önmagukat továbbépíteni. Így azután egyre fejlettebb, és összetettebb szerkezetek jöhetnek létre minden külső tudatos akarat, és célszerűség által vezérelt beavatkozás nélkül. Ennyiben az evolúció olyan „konstruktivista” modell, amely a létező világ komplex struktúráinak keletkezését magyarázza.
A „konstruktivista” modellnek van egy másik – régóta létező, de csak az elmúlt évtizedben igazán divatossá vált – interpretációja: a rés-konstrukció (niche construction). Közismert, hogy a biológiai lények gyakran, maguk, vagy elődjeik nemzedékei által „megformált” – esetenként igen látványos - környezetben léteznek. A közismert példák: a hangya-boly, a madár-fészek, vagy a hód-gát. Ám a konstrukciók e közvetlenül szembeötlő, de eseti példáknál szélesebb körben léteznek. A rovarok 34 ezer faja készít selyemgubót vagy hálót, a 9500 hangyafaj él bolyban, a madarak 9000 faja „épít” legkülönbözőbb fészket, a halak szintén ugyanilyen széles körben használják azt. Az emlősök körében is meglehetősen elterjedt az egyedileg megválasztott, és bonyolult viselkedéssel átformált lakó-, költő-, nevelőhely készítése. Ezek a tények vezették R. Dawkins-t a kiterjesztett fenotípus (extended phenotype) fogalmának bevezetésére. A kifejezés arra utal, hogy egy adott ökológiai fülkében fenotípusként aktuálisan „testet ölő” genotípushoz szinte „hozzá nőtt”, - testének organikus elemeihez hasonló - elmaradhatatlan „részét” alkotja ez a, gyakran örökölt, mikro-környezet. Azáltal viszont, hogy a konstrukciók egy része örökölt és átörökített környezetté válik, vissza is hathat az evolúciójukra. Így az adott faj evolúcióját nem csupán a gének véletlenszerű változása befolyásolja, hanem visszahat arra a megformált környezet (a „kiterjesztett” fenotípus) is.
A „niche construction” modellben a konstrukció kifejezés általában a biológiai lényhez hozzáillesztett egyedivé „idomított” anyagi szerkezetet – fészket, vagy bolyt – jelöl. Ha azonban a konstrukciókat evolúciós adaptációként szemléljük, jóval szélesebb értelemben is használható a fogalom. Az evolúció során létrejött konstrukció típusú adaptációknak legalább öt, egymástól számottevően eltérő típusát különböztethetjük meg:
1. Konstrukciók a biológiai lény felépítésének, az organizmus működését meghatározó szervezeti rendszer elemi és összetett részei. Ebben az értelemben adaptív konstrukció a szem, a szárny, vagy a szív, amelyek meghatározott funkciók ellátására szolgálnak.
2. Konstrukciók a biológiai lények összetett viselkedési programjai is. A evolúció mechanizmusok eredményeként kiformálódott táplálékszerzési, lakóhely-kiválasztási és –építési, párkeresési, utódgondozási stb. stratégiák ismétlődő, és előnyös viselkedési mintát jelentenek. E konstrukciók, többnyire evolúciósan stabil stratégiákként alakulnak ki és rögzítődnek, mint a fennmaradást segítő viselkedési akciók – szinte a hardverbe égetett - sorozata.
3. Konstrukciók a biológiai lény által létrehozott, a környezetbe beilleszkedő anyagi rendszerek, fészek, gát, föld alatti járatok stb. Ez megfelel az eredeti – niche construction – értelmezésnek, és a konstrukció kifejezést gyakran kizárólag ebben a szűkebb értelemben használják.
4. Konstrukciók az élőlények kis csoportjainak stabil, átörökített, és a túlélést támogató szociális szerveződései. Konkrétan ilyen szociális konstrukció a csoporton belüli viselkedés, a zsákmányszerzés, az élelmiszer- és a szexuális partner „elosztására” vonatkozó szabályok rögzült struktúrái, a közös utódgondozás, az együttműködés ismétlődő viselkedési mintái. A farkasok csoportos vadászata, az emberszabásúak konfliktus-megoldó akciói, az emlősök versengési, párkeresési és utódgondozási szerveződései, a fenti értelemben, szociális „konstrukcióknak” tekinthetők.
5. Végül, - teljesen kifejlett formájukban, az ember világában – konstrukcióknak tekinthetők az ugyancsak evolúciósan kiformálódott mentális modellek, és a gondolkodás moduláris eszközei - az agyban létrejövő és egyre inkább kifejlődő, a külvilágot valamilyen szinten visszatükröző – a fogalmi modellek.
Az emberré válás során az evolúciós konstrukciók szerepe egyre meghatározóbb lett. Az ember világa - sokkal inkább, mint az állatoké - konstrukciók világa. A kultúra – meghatározása szerint - a mesterségesen létrehozott (és tovább örökített), a társadalmi újratermelésben funkcióval bíró, az egyének és a csoportok túlélését támogató konstrukciók világa. Részben technológiai konstrukciókból áll, mint épületek, gépek, eszközök, amelyeket az anyagi újratermelés alkalmaz. De részei a kultúrának a szociális konstrukciók is: a piac, a törvény, az állam, az osztályok, vagy éppen a különböző szervezetek. Végül, de nem utolsó sorban, az ember világában döntő jelentőségű konstrukciókká válnak először az evolúciós pszichológia mentális moduljai, majd a beszéd, az írás. Kifejlett formájában ilyen egyre összetettebbé váló konstrukciónak tekinthető az erkölcs, az ideológia, a művészet, a vallás és a tudomány. Ez utóbbiak többféle konstrukció – szociális, mentális, viselkedésbeli – elemeit tartalmazó komplexumként jellemezhetők. Az embert éppen ez az örökül kapott, használt, megváltoztatott, és tovább örökített konstrukciók, konstrukciójaként létező kultúra tesz emberré.
A tudomány fejlődésének lépései
A kultúra konstrukciói ugyanakkor - mint a valóság elemei - egyben a megismerés tárgyai is. Közelítsük meg ezért most a konstrukciókat a tudományos megismerés szemszögéből. A tudományok fejlődésének sajátos modelljét fogalmazta meg - az evolúciós kutatás élő legendája - E. Mayr, amikor rámutatott, hogy a megismerés a „mi”-től, a „hogyan”-on keresztül, a „miért” felé halad. Az általa felrajzolt modellben a tudomány feladata a világban létező, és a kutatás során az ember számára feltáruló „minták” – ismétlődő, és bizonyos stabilitással rendelkező jelenségcsoportok – elemzése. A minta jelenléte többnyire valamiféle „konstrukciók” - adott feltétek között szükségképpen megjelenő, bizonyos belső struktúrával rendelkező, és esetleg a rendszerekben valamilyen funkciót betöltő entitások - létezésére utalnak. A tudomány célja, hogy (1) azonosítsa, és névvel lássa el, mi az adott „konstrukció”, (2) feltárja, hogyan működik, mi a funkciója, és miként függ össze más konstrukciókkal, (3) megértse, miért létezik, vagyis mi az eredete, és hogyan jött létre ez az adott konstrukció.
Ez a sorrend egyben a megismerés természetes, és többnyire időben is ebben a rendben lezajló menetét mutatja. Először megtörténik a „dolgok” fogalmi meghatározása, és a jelenségek leírását lehetővé tevő fogalmi háló elemeinek kialakítása. A tudomány fejlődése során a fogalmi háló egyre változhat. Vannak olyan tudományok, amelyek fogalmai viszonylag keveset módosul az idők folyamán, és vannak igen változékonyak. A filozófia többnyire még mindig Platónhoz, és Arisztotelészhez nyúlik vissza, a matematika egy része pedig – Euklidészhez. A biológia, a fizika vagy akár a pszichológia fogalomrendszere viszont jelentősen átalakult az elmúlt századok során.
A megismerés következő lépése a konstrukciók elemeinek funkcionális kapcsolatait tárja fel. Így pl: a Newton törvény kapcsolatot teremt a tömeg, a gyorsulás, és az erő között, azzal, hogy megadja, hogyan függenek össze. A biológia arra keres választ, hogyan működik a szív, milyen szerepet tölt be az organizmus működésében. Ezen a második szinten tehát a működés törvényszerűségeinek, a konstrukció adott rendszerben betöltött funkciójának a feltárása történik meg. A tudományokat azután a fiatalabb generációk többnyire a - történelmileg kialakult – az alapfogalmakat és a működési szabályokat, szinte axióma-szerű adottságként való befogadásával sajátítja el. A részjelenségek megismerése azután az axióma-rendszer alkalmazásával történik, míg a létrejövés folyamata zárójelbe tétetik.
A tudomány sokáig nem foglalkozott a harmadik szinten felvetődő, miért-típusú problémák kutatásával. Az eredetre utaló „miértek” megválaszolását a vallás és a filozófia illetékességi körébe utalta. Sem illetékesnek, sem elegendő ismerettel felruházottnak nem érezte magát választ adni a „miért alakult ki az élet?, miért van tömege az anyagnak?, hogyan jött létre a gondolkodás?, miként keletkezett az erkölcs?” típusú kérdésekre. A vallás pedig (de a filozófia és a művészetek is ) miértekre hagyományosan egy történettel, sokszor egy mese-szerű elbeszéléssel válaszoltak. A teremtés-történetet leíró mese mindig részletezően, színesen, átélhetően, a közösség életének ismert fogalmaival tárgyalta hogyan, és miért jöttek létre a létezők. A kezdetben mítoszként létező történet, a maga szükségszerűségében adott magyarázatot a világ „éppen így” voltára. Ezt a mesét a közösség tagjai soha nem kérdőjelezték meg. Ez nem is juthatott eszükbe, hiszen ez szabta meg kollektív identitásukat: ők maguk voltak a történet.
Az evolúció modelljének létrehozásával azonban képessé vált a tudomány, - először a biológiában - arra, hogy a „miért?” típusú kérdésekre is választ keressen. Ezért fontos Dobzhansky-nak a bevezetőben idézett és a biológiára vonatkozó megállapítása: a kialakulás és az „épp-ilyenség” magyarázatára az evolúció, minden egyéb, szóba jöhető módszernél alkalmasabb. Így nem véletlen, hogy az elmúlt század során a tudomány egyre több területen jutott el arra a szintre, hogy vizsgálat tárgyává tegyék a „miért” jellegű kérdéseket. A választ pedig egyre több területen az evolúciós modell alkalmazásától remélik a kutatók. Ennyiben törvényszerű volt az „evolúciós tudományok” születése. Kérdés azonban, hogy ez az evolúciós modell hol helyezkedik el, és mi a szerepe az adott tudományág rendszerében?
A meta-elmélet, és helye a tudományok rendszerében
Az evolúciós modell – mint láttuk – egy sor tudományág tárgykörét alkotó, bizonyos stabilitással és folyamatosan megújuló szerkezettel rendelkező jelenségeit evolúciósan kiformálódó „konstrukcióként” szemléli. Elvileg tekinthetnénk a tudományokat teljes egészükben, és minden részletükben evolúciós modellként. Az ilyen megközelítés számára az adott tudományág „feloldódik” az evolúciós elméletben. Ma azonban inkább egy óvatosabb megközelítés nyer teret: a tudományon belül, annak alapozó szintjén kiformálódik egy un. evolúciós meta-elmélet. Ez a modell a tudományt hierarchikus szintekre tagozódó rendszerként fogja fel. Az alapokat az evolúciós meta-elmélet alkotja, feltárva az adott tudomány meghatározó kategóriáinak evolúciós eredetét. Erre épül a tudományág történelmileg kialakult jelenségkörének axiomatikus fogalomrendszere, amelyből az egyre szűkebb és egyre változékonyabb tartalmú jelenségkör sajátos fogalomrendszerei ágaznak ki.
Az első - mintaértékű, rendszerszerű, és mára teljesen elfogadottá vált – meta-elmélet modellt az evolúciós pszichológia (EP) dolgozta ki. Itt olyan általános szemléleti keretet jelent, amely „egybefoglalná, integrálná, egyesítené, vagy összekapcsolná” a pszichológia különböző részterületeit, azok kapcsolatát, és magyarázná a tudomány fogalomrendszerének létrejöttét. Ez a meta-elmélet értelmezési modellt kínál a pszichológia által elemezett „konstrukciók” létrejöttére, és e konstrukciókat leíró fogalmak kiformálódására. A pszichológia tudományán belül vita folyik még az evolúciós modell hatókörének – fentebb idézett - kérdésről. Az egyik nézet úgy gondolja az EP magában fogja olvasztani a teljes pszichológia tudományt. Akik így gondolják, azok – egy ismert Marx idézet parafrázisában – az „egy pszichológiát ismerünk csak, az evolúciós pszichológiát” elvet vallják. Mások – a többség - inkább úgy tekintenek a lehetséges meta-elméletre, mint a tudományág rész-elméleteitől viszonylagosan elkülönülő, és azok számára értelmezési keretet nyújtó modellre.
Evolúciós meta-tudomány társadalomtudományokban
Kérdés, vajon az evolúciós pszichológia meta-elmélet modellje alkalmazható-e ez más társadalomtudományokban is? A válasz nem annyira elméleti elemzést, mint inkább a meta-elméletek gyakorlati kidolgozását igényli. Tekintsünk végig - csak példaként - néhány társadalomtudományon, van-e bármi jele a meta-elméleti modell kiformálódásának?
A közgazdaságtanban – bár az evolúció közgazdaságtan egyre szélesebb körűen terjed – a fenti értelemben vett integráló meta-elméletnek még csupán a körvonalai látszanak. Ám több kutatási irány vezet ebbe az irányba. Így, a közgazdaságtan egyik legjelentősebb, az „institucionalistának” nevezett iskolája kiterjedten használja az evolúció fogalomrendszerét. Az iskola programszerűen az intézményeket helyezte vizsgálódásának középpontjába, és ezeket, mint evolúciósan kiformálódott „konstrukciókat” szemléli. Carl Menger, osztrák származású amerikai közgazdász már több mint egy évszázaddal ezelőtt, a pénzt véletlenszerű interakciók sokasága során kiformálódott és szelekció által rögzült institutióként szemlélte. „A pénz eredetét – írja – csak akkor érthetjük meg a maga teljességében, ha azt, a társadalom tagjai individuális ténykedései nem szándékolt eredményeiből, és nem tervezett kimeneteiből összeálló „szociális intézménynek” tekintjük.”
Az evolúciós közgazdaságtan számára az intézmények, az emberek társadalmi élete során lezajló rendszeres, ismétlődő, mintával rendelkező, az együttélésben funkciót betöltő viselkedés-típusként értelmezhetők . Egyes képviselőik – pl. Nancy Cartwright – úgy fogalmaznak, hogy a gazdaságtant, mint egy gépet kell elképzelni, amely viszonylag stabil alkotórészekből áll, ezeket viszonylag stabil kapcsolatok kötik össze, és ezek viszonylag stabil módon működve bizonyos dolgokat „csinál” rendszeresen. Ebben a logikában „a társadalmi-gazdasági törvényeket egy társadalmi-gazdasági ’gépezet’ kelti”.
A intézmények fenti „kontruktivista” személete látszólag a valóságtól távol álló elméleti problémának tűnhet. Ám a legújabb kutatások, a társadalmak gazdagsága vagy éppen szegénysége magyarázataként - bizonyos természet-földrajzi tényezők mellett - a történelmi siker nélkülözhetetlen elemeként azonosították a fejlődés során a társadalmak által létrehozott „megfelelő intézményeket”. A „intézmény” kifejezés sokféle tényezőt takart: a fejlett piaci viszonyok, a jól működő törvények, a társadalmi megállapodások tisztelete, a hatékony és nem korrupt kormányzás, a szerződések betartásának részrehajlás nélküli kikényszerítése, az egyéni érdeket érvényesülni hagyó feltételek, a verseny szabályainak tiszteletben tartása és a tulajdon védelme. Az országok „gazdagsági”, és „intézmény-hatékonysági” rangsorának összevetése azt tanúsította, hogy a két egymástól - látszólag - független tényező „kéz a kézben jár”. Ám még ennél is fontosabb, hogy világossá vált: nem azért „jók” az egyik ország intézményei, mert gazdagsága miatt megengedheti, hanem azért lett gazdag, mert megfelelőek voltak az intézményei.
Mindaz, ami a pszichológia esetén ma már közhely, és a közgazdaság esetén gyorsan fejlődő kutatási irány, valamennyi társadalom-tudomány számára követhető, és egyben gyümölcsöző kutatási irányt jelenthet. Egy korábbi cikkemben kísérletet tettem a szociológiai evolúciós elmélet körvonalainak és alapkategóriájának kifejtésére. Ebben abból indultam ki, hogy a szociológia – egyébként „alapítója” Durkheim szándéka szerint is – szociális konstrukciókat elemez. Összefoglalóan megállapítottam, hogy az evolúciós szociológia is úgy szemléli az emberi kapcsolatok konstrukcióit (bizonyos szociológiai jelenségeket), mint meghatározott környezetben kifejlődött evolúciósan adaptív képződményekre.
A szociológiában a meta-elmélet azt jelenti, vizsgálatainak hagyományos „tárgyait” — az üzleti szervezetektől, a tulajdonon és az államon, valamint a közösségi szerveződéseken, (mint város, különböző típusú közösségek) keresztül, a tudományig és a vallásig — az adott természeti és kulturális környezet mutációs és szelekciós folyamatainak eredményeként kiformálódó, adaptív megoldásokként létrejövő, társadalmi „intézményekként” kell szemlélni. A szociológiai meta-elmélet szemléletében ezek az intézmények, mint egy konkrét evolúciósan adaptív környezet kiváltotta szerveződések. „Épp ilyen” voltuk az adott környezet által meghatározott, a jelenhez vezető eseménysor visszafejtésével a maga szükségszerűségében bomlik ki. Ugyanakkor amennyiben a környezet lényegileg megváltozik – a régebbi evolúciós környezetet egy újabb váltja fel – akkor a régi adaptív szerveződés elveszíti hatékony, és a túlélést segítő voltát. Miként a cukor „imádata”, amely evolúciósan adaptív egy olyan környezetben, ahol kevésszer juthatunk hozzá, hátránnyá válik, egy olyan környezetben, ahol bőségesen áll rendelkezésre, és ahol kevés mozgásra van szükség.
Miért jobb meta-elmélettel, mint nélküle?
A társadalomtudományok mindegyike evolúció által formált konstrukciókat vizsgál. Emiatt nem meglepő, hogy a konstrukciós szemlélet és az evolúciós modell egyre jobban terjed a társadalomtudományokban. Az antropológiától kezdve, a történelemtudományig egyre szélesebben kezdi kihasználni az evolúciós modell megvilágító és értelmező modelljét. Kirajzolódik tehát a társadalom-tudományok egy olyan általános modellje, amelyben az elméletek hierarchikus szintjének alapján (vagy tetején, ha úgy tetszik) a tudomány tárgyát képező konstrukciók, és az azt leíró kategória-rendszer keletkezését és változását leíró meta-elmélet található. Ennek az a feladata, hogy a tárgyat és a kategória-rendszert a maga szükségszerűségében mutassa be, és megvilágítsa miért éppen az adott axiómák, és szabályok alkotják a tudomány alapját. Innen kezdve azután folyhat a szokásos rendben az axiomatikus és/vagy leíró tárgyalás.
A történeti beágyazás igénye a legtöbb tudományágban a tanulási folyamat szerves része. A tudományágak elsajátításában – magam a fizika, a filozófia, majd közgazdaságtan elsajátítása során találkoztam ezzel – a tanárok a tananyagba beillesztenek egy hosszabb-rövidebb történelmi fejezetet, amely a kategóriák, és konstrukciók kialakulásába nyújt betekintést. Az evolúciós meta-elmélet annyiban nyújt többet, mint a természetes történelem-szemlélet, hogy az adott tudományágra, mint evolúciósan kiformálódott jelenség-csoportra tekint. A jelenségcsoport leírásában alapvető szerepet szám a mutáció, szelekció, és evolúció kategória rendszerének, valamit a sajátosan értelmezett környezet a szelekciós (evolúciós) nyomást megtestesítő szerepének. Így minden társadalomtudomány vizsgálatának tárgyai a kultúra konstrukciói, amelyek – a háttérben a kultúrával kölcsönható génekkel és a környezet véletlenszerű változásaival együtt - evolúciós folyamatok eredményeként formálódtak ki. Természetesen nem szabad elfelejtkezni arról, hogy nem minden az adaptáció: a konkrét környezetben testet öltő fenotípus, az adaptációk, a melléktermékek, és a zaj együtthatásának következménye.
Az evolúciósan kiformálódott szociális konstrukciókra alapozott szemléletnek messze-vezető és nem mindig könnyen elfogadható következményei vannak. E megközelítés alapján a társadalom-tudományok szociális konstrukciói:
1. szükségszerűnek, az evolúciós szelekció során, a „fennmaradásért” folytatott versenyben bizonyítottan életképesként,
2. az evolúciós folyamat „visszafejtése” eredményeként azonosítható, „épp így történt” típusú értelmező magyarázatot elfogadhatónak,
3. a kialakult szerkezeteket átalakulóként – a fejlődés során, más környezeti feltételek között – elavulóként, esetleg kifejezetten károsként kell felfogni.
A társadalomtudományok szoros kapcsolatban vannak az ideológiával, amelyet fenti kérdések következményei érzékenyen érinthetnek. Az evolúciós modell szokatlan szemszögből világít meg politikailag érzékeny – gondoljunk csak a korábban említett gazdagság és szegénység okaira vonatkozó – kérdéseket. Így a közvéleményt formáló sok elemzésben az állam, mint az igazság érvényesülését akadályozó, az uralkodó osztály érdekét képviselő erőszakszervezet, a tulajdon, mint az egykori társadalmi egyenlőség lopás útján történő szétzilálója, a piac, mint az erkölcsök és a becsület megrontója, a vallás, mint a nép ópiuma szerepel. Evolúciós szempontból azonban ezek – és minden egyéb konstrukció - adott történelmi körülmények között kifejlődött evolúciós adaptációk. Ha nem szolgáltak volna túléléséi előnnyel a más – egyébként mára többségében „kihalt” – megoldásokhoz képest, nem maradtak volna fenn. Ez nem a panglosi „ez a világ, minden lehetséges világ legjobbika” szemlélet, amely a végcél felől minősíti tökéletesnek a létezőket. Az evolúció a múlt felől tekinti a létrejött (barkácsolódott) konstrukciókat éppen megfelelőnek. Ugyanakkor természetesen tekinti, hogy egy jövőbeli és megváltozott környezetben a korábban kialakult adaptáció – pl. a cukor imádata vagy az etnocentrikus szindróma – hátrányossá, az egyedre vagy a közösségre kifejezetten veszélyessé válhatnak.
Mindez arra utal, hogy az evolúciós modell alkalmazása a különböző tudományágakban nem kivétel, és több jól használható metaforánál is. Az evolúciós modell fokozatosan a társadalomtudományok olyan meta-elméletévé válhat, amely az adott tudományág konstrukciói létrejöttét, és az ezt tükröző fogalomrendszer formálódását képes magyarázni.
Van egy új cikk a szervezetek evolúciós elméletéről:
Illetve hivatkozni a Talcot Pearson-ra mint az evolúciós szociológiai egyik alapítójára.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
