A különböző függőségeknek csupán a megjelenési formája más, a gyökerük mindig ugyanaz. Ha valakiben megvan rá a hajlam, csak az a kérdés, hogy függő személyisége milyen formában nyilvánul meg. Ugyanaz a tevékenység, ami egy kiegyensúlyozott emberre nem jelent veszélyt, a függő számára veszélyessé válik - mert ő pótszerként használja. Mindig valamiféle, gyerekkorban keletkezett űrt, szeretetlenséget próbál velük kitölteni.

Minden addikció alapvetően lelki fájdalmat hivatott csökkenteni, s idővel a halál egy fajtáját okozza. Vagyis, ami kezdetben a személy számára enyhülést ad és elviselhetőbb életet ígér, végül az hozza a pusztulását is. Egyes esetekben – alkohol, nikotin, drogok – a kapcsolat egyértelmű, más esetekben nem, de a mechanizmus mindig ugyanaz. Némely szenvedélyek a fizikai létünket, mások az egzisztenciális biztonságunkat, vagy a lelki egészségünket veszélyeztetik.  

Sosem volt még olyan egyértelmű a vallásaddikció globális fenyegetése, mint ma, az iszlám szélsőségesek terrorja idején. A vallási fanatikusok cselekedetei ugyan bizarrnak és rettenetesnek tűnnek (hiszen önmagukat és másokat is gondolkodás nélkül pusztítanak el), de a vallásaddikció fogalma mentén értelmezhetővé válnak. Az a toxikus hitrendszer, amely a vallásfüggőség mögött húzódik, ugyanis gyakran nyilvánul meg olyan cselekedetekben, amelyek a függőre és környezetére nézve is veszélyt jelentenek.

A vallásfüggőség - szögezzük le gyorsan - nem az iszlám monopóliuma. Nem ilyen egyértelműen, de hasonlóan pusztítóak lehetnek az addikcióban szenvedő keresztények akciói is. Számos, abortuszt végző nőgyógyász halt már meg szélsőséges „életvédők” keze által, ahogy szektatagok tömeges öngyilkosságáról is sok esetben adott már hírt a világmédia, a Magdolna nővérek című film pedig egy apácarend tagjainak a rájuk bízott fiatal lányokon gyakorolt kegyetlenkedéseit mutatta be, és a sort napokig folytathatnánk.

A vallásaddikció felütheti fejét bármely felekezetben, s mint minden egyéb függőségnél, itt is klasszikus szimptóma a tagadás. A függők a legritkább esetben gondolják magukról, hogy velük valami baj lenne. Saját tetteiket nem érzik furának, bár környezetük általában jelzi, hogy valami nem stimmel velük. Bármit követnek is el, maguk számára mindig találnak mentséget, míg mások cselekedeteit előszeretettel kritizálják. Más szemében a szálkát, sajátjukban a gerendát sem.

Mindannyian ismerünk szentfazekakat, akik minden mondatukban a Bibliát idézik, nem beszélnek másról, csak a vallásról, egyedüli közösségük pedig a templomi gyülekezetük. Jellemzőjük még az állandó ítélkezés, előítéletes gondolkodás és a világ leegyszerűsítése: számukra nem létezik más, csak igen/nem, fekete/fehér. Ugyanaz a beszűkülés figyelhető meg egy vallásaddikton, mint egy heroinfüggőn, de ezt, ha lehet, előttük ne emlegessük, hacsak nem azt akarjuk, hogy elátkozzanak. Ezek az emberek általában hatalmas fájdalmat takarnak el vallási szenvedélyükkel. Számukra az Isten-hit nem azt a harmóniát és megnyugvást jelenti, amit az egészséges spiritualitás jelent. Ők arra használják a vallást, hogy elvonja figyelmüket problémáikról, és minden frusztrációjukat és dühüket arra zúdíthassák, aki nem „közéjük” tartozik. Számukra mindenki hitetlen, aki nem abban hisz, amiben ők.    

Nem véletlen egyébként, hogy a drog-rehabilitációs központok közt sok olyan akad, amelyet vallási intézmény működtet. A leállt drogosok kapaszkodókat keresnek a világban, és a vallás számukra komoly támpont lehet. A pszichedelikus szerek és a transzcendencia keresése kéz a kézben járnak, a drogosok többnyire ugyanazokra a kérdésekre keresik a választ, amelyre a vallás megadja a sajátját. Számos leállt drogos lesz megrögzött Isten-hívő, mert a vallást is ugyanolyan elánnal fogyasztja, mint a kémiai szereket. Ebben sem ismer középutat, és itt sem leli a vágyott harmóniát. Mindössze annyi történik vele, hogy egy társadalmi szinten megbélyegzett drogot olyanra cserél, amelyet a közvélemény nem ítél veszélyesnek. Kívülről kicserélődik (farmer helyett öltönyt húz), de belül ugyanaz marad.