Főleg az amerikai kontinensen cseng ismerősen a 85 éves mexikói pap neve; az említett földrész mindkét felén sokáig tömegek tisztelték őt valóságos élő szentként.

Persze az "evangelizáció bajnokaként" még ennél is gyakrabban emlegették. Maciel atya ugyanis az elmúlt fél évszázadban fokozatosan a győzelmes és magabiztos katolicizmus szimbólumává tette Amerikában az általa alapított kongregációt, amelynek befolyása ma már vetekszik az Opus Dei-ével.

A Maciel iránti csodálatot csak fokozta, hogy a szerzetesrendet szinte a semmiből hozta létre. Az alapítás egyébként Mexikó történetének egyik különösen véres időszakához kapcsolódik, amikor is a hatalomra került forradalmi antiklerikalizmus elleni lázadás több tízezer áldozatot követelt - főleg a vallásos rétegekben. Maciel eszméje kezdettől fogva a "harcoló katolicizmus" lett, és a kongregációt a római légiók mintájától ihletve a feltétlen fegyelemre, az engedelmességre, a hit meg nem alkuvó védelmére és terjesztésére építette. Az idők folyamán ez olyan hatékony szervezetté vált, ami párját ritkítja még a katolikus egyházban is. Napjainkban a Krisztus Légiójának 750 pap és 2500 szeminarista tagja van; a rend szellemiségét követő Regnum Christi világi mozgalomban pedig 18 országban összesen 60 ezren vesznek részt. A legionáriusok működésének célkeresztjében változatlanul Amerika áll, de a kongregáció figyelme fokozatosan kiterjed Európára is. Ezen belül is főleg Spanyolországra, Írországra, Olaszországra és Németországra. (Magyarországon a rend ez évtől oktatási intézményt tart fenn - az iskolaalapítványban egyebek között Habsburg Lotharingiai Mihály és Semjén Zsolt neve olvasható.)

A legionáriusok filozófiája szerint a hit terjesztésének az iskola a leghatékonyabb alapintézménye. Különösen kedves számukra az elitképzés - ennek megfelelően kiváló egyetemeket működtetnek Amerikában és Európában. Valószínűleg ezért is éri őket gyakran olyan vád, hogy a gazdagokra, a hatalomra, az establishment-re támaszkodnak céljaik megvalósításában. Minderre ők azzal vágnak vissza, hogy Latin-Amerika legszegényebb vidékein sok százezer gyerek pontosan ugyanolyan minőségű képzést kap rendjük jóvoltából, mint tehetősebb társaik a fejlett világban. Világlátásuk az idők folyamán keveset változott; legutóbb Rafael Laroca, a kongregáció egyik tisztségviselője így foglalta össze ennek lényegét: "Az igazi hit és a katolikus morál misszionáriusai vagyunk, fellépünk a szektákkal, az ultraliberális logikával, a New Age-dzsel, a mormonokkal és Jehova tanúival szemben."

Nemcsak tanítványaikkal, hanem önmagukkal szemben is rendkívül igényesek a legionáriusok. E tekintetben máig Maciel jelmondata az irányadó: "Ha pap akarsz lenni, legyél jó pap. Ne csak félig-meddig." A szerzetesek kiképzése tizennégy évet vesz igénybe, és a teológia legtradicionalistább irányzatait egyesíti magában. A szeminaristának mindössze napi 20 perc szabadidőt engedélyeznek - ezt is kötelező módon az esti tévéhíradó előtt kell eltöltenie. Felszenteléskor ötféle fogadalmat tesznek a rend tagjai: szüzességit, engedelmességit, szegénységit, irgalmasságit és alázatosságit. A szerzetbe lépésükkel egy precíziós szervezet piciny, de fontos alkatrészének érezhetik magukat; azt is megszabják nekik, hol legyen a hajukban a választék. Létük értelme az evangelizáció, az aktív jelenlét a társadalom minden rétegében - ha egy mód van rá, akkor persze a politikai és a gazdasági döntéshozói körök közelében is. Politikájuk offenzív és arra irányul, hogy "Krisztus uralkodjék a lelkekben."

A világi és az egyházi képzésre a kongregáció hatalmas pénzeket költ; a költségvetés hozzávetőleg évi 50 millió eurót tesz ki. Ez is mutatja, hogy a rend igen gazdag; emiatt nemritkán kerül szembe azzal a váddal, hogy nevéhez méltatlanul valójában megalomán és pompakedvelő.

Krisztus Légiója nem sokkal trónra kerülése után kedvenc rendje lett II. János Pálnak. A lengyel pápát már első latin-amerikai látogatása alatt elbűvölte a mexikói székhelyű kongregáció hatékonysága, a szerzetesek hitbeli szilárdsága és tradicionalizmusa. Különösen kedves lehetett mindez a pápa számára egy olyan térségben, amelynek római katolikus egyházát akkoriban eléggé "megfertőzte" a felszabadítás teológiája. Mindezt figyelembe véve nem csoda, hogy II. János Pál szilárd támaszt látott e kongregációban a gyorsan világiasodó társadalmak "újrakatolizicálásához". A Krisztus Légiója pedig a maga részéről II. János Pált a "saját pápájának" tekintette, és a szerzet tagjai csapatostul jártak a nyomában, bármerre is utazott a világban az egyházfő.

E kivételezett és bensőséges viszony kitartott Wojtyla haláláig. És sokan most úgy gondolják, hogy a rend éléről közben leköszönő Maciel dezavuálásával a tavaly trónra lépett német pápa éppen e kivételes állapot felmondását üzeni Krisztus Légiójának. Ez persze lehet félreértelmezése is a történteknek - de az mindenesetre tény, hogy a kipattant botrány nemcsak az egykori rendfőnököt vette célba, hanem magára a kongregációra is árnyékot vet. Ugyanígy az sem vitatható, hogy XVI. Benedek többször is személyesen "belenyúlt" a Maciel-ügy hosszú folyamatába - egyébként a vatikáni megfigyelők szerint minden esetben az igazság kiderítésének a szándékával.

Ez a frissnek tetsző botrány ugyanis egyáltalán nem mai keletű már. Lassan tíz éve lesz, hogy egy amerikai napilap nyolc egykori "legionárius kisdiák" tanúvallomását publikálta arról, miként erőszakolta meg őket annak idején a rendfőnök. A Vatikánban nem sokkal később megindult a vizsgálat, de a buzgóság hamar alábbhagyott - mégpedig köztudottan pápai interveniálásra. Ratzinger bíboros a hittani kongregáció vezetőjeként 2005 tavaszán - II. János Pál agóniájának napjaiban - döntött a Maciel-dosszié újranyitásáról. Megbízottja, Scicluna atya éppen Wojtyla halálának a napján érkezett meg Mexikóba a Maciel-ügyirattal táskájában. A Krisztus Légiójának alapítója változatlanul mindent tagadott, ennek ellenére azonban alig egy évvel később az új katolikus egyházfő arra szólította fel az idős papot, hogy vonuljon vissza "minden nyilvános szolgálattól". Egyúttal viszont a pápa egyetértett a hittani kongregációval abban, hogy Macielnek "előrehaladott korára és megrendült egészségi állapotára való tekintettel" nem kell egyházi bíróság elé állnia.

Ezért egyébként kijutott a bírálatokból XVI. Benedeknek. Kritikusai - például José Barba jogászprofesszor - szerint a pápának a pedofil mexikói papot mindenképpen ki kellett volna átkoznia az egyházból. Az ilyen radikális hangok ellenére az új pápa (és környezete is persze) kifejezetten jól jött ki az ügyből. A Maciel-botrány kezelése végül is Ratzinger hitelét növelte a papi pedofília elleni szigorú fellépést sürgető egyházi áramlatoknál és általában véve a laikusok körében. Ugyanakkor lépésével az új egyházfő azt is bizonyította, hogy korántsem tekinthető elődje valamiféle klónjának. Az eset után nyilván megállapítható, hogy legalább egy ügyben az új pápa már határozottan felülbírálta elődjét. Ha úgy tetszik, a hierarchia érdekeivel is szembement, és a külvilág által elismert gesztust tett. Ő maga ráadásul minden jel szerint úgy gondolja, hogy döntésével istennek is tetsző dolgot művelt.