Tanulmányok : SZATHMÁRY EÖRS - JOHN MAYNARD SMITH: Az emberi nyelvkészség eredete |
SZATHMÁRY EÖRS - JOHN MAYNARD SMITH: Az emberi nyelvkészség eredete
2006.05.26. 19:26
Ha igaz, hogy a nyelvi készség genetikailag megalapozott, akkor tudnunk kell olyan mutánsokat találni a mai emberi populációban is, akiknek éppen ez a képessége károsodott. Újabban tudjuk, hogy létezik ilyen genetikai variáció. Ez témánk szempontjából örvendetes, de a nyelv genetikai szétboncolásától még nagyon messze vagyunk. Az ember nyelvi evolúciójának rekonstrukciója sajnos még mindig közvetett spekulációkra épül, melyek szerint az eszközhasználatban és a kommunikációban megmutatkozó hierarchikus szintaktikus szerkezetek esetleg egymást segítve evolválódhattak. Vitatott kérdés, hogy általános nyelvtani szabályok beépülhettek-e a genetikai anyagba. Egyesek szerint a genetikai asszimiláció lehetett ennek mechanizmusa. Akárhogyan is történt, az írás és a számítógépek megjelenése olyan új információtároló rendszerekhez vezetett, melyek már lényegileg túlnyúlnak a biológiai evolúció keretein.
1. ábra. Egy különleges nyelvi fogyatékosságot mutató családfa, Myrna Gopnik nyomán. Az érintett személyeket sötét körök jelzik; a [oä] férfiakat, a [o+] nőket jelöl. | |
| Írásunk előző részében felvetettük, hogy a beszédkészség veleszületett elemet is tartalmazhat. Ha ez igaz, akkor ebben a jellegben genetikai variációkra számíthatunk. Iskolás éveink tapasztalataiból tudjuk, hogy a nyelvi készségek tekintélyes mennyiségû variációt mutatnak az emberi népességben az anyanyelv és az idegen nyelvek elsajátításában egyaránt. Nem tudjuk, hogy e variációk kialakításában mekkora szerepet játszik a genetikai háttér, és ezt nem is lehet könnyen meghatározni. A minőségi variációt, amely jól körülírható nyelvtani fogyatékosság formájában jelentkezik, már sokkal könnyebb elemezni. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a rendellenességek szorosan a nyelvhez kötődjenek. Könnyen elképzelhető például, hogy bizonyos nyelvi fogyatékosságok alacsony intelligenciához vagy süketséghez kapcsolódjanak, illetve részben azokból eredjenek. Olyan eseteket kell találnunk, amelyekben az egyéb zavarok a nyelvi fogyatékosságok nélkül, illetve fordítva, a nyelvi fogyatékosságok egyéb zavarok nélkül fordulnak elő. Ezt nevezik kettősszétkapcsolásnak.
Noha ilyen variáció minden bizonnyal sok tízezer éve létezik, a genetikai háttér első egyértelmû bizonyítékát csak néhány évvel ezelőtt hozta nyilvánosságra Myrna Gopnik. Az esettanulmány egy angolul beszélő családdal foglalkozott, amely sajátos nyelvi fogyatékosságot (diszfáziát) mutat: az olyan nyelvtani elemekkel van gondjuk, mint a múlt idő és a többes szám. Példaként néhány mondatot idézünk: Emlékezett, hogy a minap megüti magát. (She remembered when she hurts herself the other day.) Carol a templomban sírni. (Carol is cry in the church.) Szombaton elmentem a nagyi házba nagyival és Carollal. (On Saturday I went to nanny house with nanny and Carol.)
A probléma nyilvánvaló: hiányoznak bizonyos szabályos nyelvtani elemek, például a második mondatból az angolban folyamatos jelen időt kifejező -ing. A rendhagyó ige, az elmentem/went helyesen szerepel, mivel a rendellenességben szenvedő egyénnek ezt külön esetként kellett megtanulnia, és erre képes volt, akár mindenki más. A család bizonyos tagjai nem tudnak megbirkózni a következőhöz hasonló feladatokkal: ha egy különös állat képét mutatják nekik, amelyet a kísérletvezető vagnak nevez, akkor több ilyen állat képét látva nem tudják helyesen megnevezni őket: vagok.
Úgy tûnik, az érintettek a szavak átalakításának általános szabályait nem képesek megtanulni a jelen/múlt, egyes/többes szám vagy a birtokviszony (nagyi házába, nem házba) kifejezéséhez. Külön meg tudják tanulni, hogy a hatmúlt ideje hatott, de nem képesek más igékre általánosítani; például nem tudják ebből, hogy a hagy múlt ideje a hagyott. A családfáról (1. ábra)látható, hogy a rendellenességet egyetlen domináns génforma (allél) okozza egy testi (nem pedig ivari) kromoszómán. Azóta Franciaországban, Japánban és Görögországban is találtak ilyen eseteket, de még további genetikai kutatásokra volna szükség.
|
Az esettanulmány most bemutatott értelmezésével nem mindenki ért egyet. Aleggyakoribb ellenvetések, hogy a betegeknek hallási és/vagy beszédzavaraik lehetnek, a nyelvtani kísérőtünetek pedig csak melléktermékként jelentkeznek; illetve, hogy az általános elemi értelmi képességeikkel van baj. Mindkét lehetőséget megvitatjuk.
Előfordulhatna például, hogy a betegek a hallásfeldolgozás hibája miatt nem hallják a rövid -t hangot (angolban -d) a múlt idejû igék végén. Más nyelvekben azonban másképpen jelölik az időt, a probléma mégis előfordul. Emellett a betegek írásban is elkövetik ugyanazokat a hibákat. Amikor olyasmit mondanak, hogy sétált,akkor az náluk nem az automatikusan illesztett sétál + -t, hanem külön szó vagy tudatos erőfeszítésselelőállított forma. Hosszú beszédterápia után például az ilyen betegek képesek megtanulni, hogy a többes számot -k (angolban -s) hang hozzáadásával képezzék, de ezt szemlátomást nem úgy teszik, ahogy mi: a „sasa" és a „vag" többes számát „sasak", illetve „vagk" formában képezik, noha mi „sasák"-at és „vagok"-at mondanánk (az angol eredetiben az eltérés a szóvégi -s hang ejtését érinti - ford.).
Ami az általános értelmi zavarokat illeti, igaz, hogy egyes betegek egyéb fogyatékosságokban is szenvednek, legtöbbjük azonban nem: a nyelvi rendellenességben érintettek egyike például rakétamérnök. Amellett, hogy a nyelvi zavarokkal küszködők gyakran normális értelmi képességekkel rendelkeznek, a legtöbb alacsony intelligenciahányadosú vagy egyéb értelmi zavarokkal küszködő ember is csorbítatlan nyelvi képességû. Arról is vannak ideggyógyászati adataink, hogy a nyelvi rendellenességekben szenvedők agya meghatározott anatómiai elváltozásokat mutat. Valószínû, hogy ez okozza a zavarokat, akár egymagában, akár egyéb tényezőkkel együtt. Még ha az utóbbi lehetőség lenne is igaz, abból sem következik azonban, hogy a kísérő problémák okozzák a nyelvi fogyatékosságokat, amelyek a hiányukban is megvannak.
Az elmúlt két évtized az egyedfejlődés genetikájának látványos haladását hozta. Ma már képesek vagyunk az egyedfejlődési mutánsok segítségével számos részfolyamatot genetikailag elkülöníteni: a rendszer normális mûködéséről a torzulások árulják el a legtöbbet. A nyelvészeti genetikában hasonló haladást várunk. A feladat azonban sokkal nehezebb, mivel a nyelv az ember kizárólagos sajátsága, így - ahelyett, hogy tetszés szerint keresztezhetnénk az egyedeket vagy válthatnánk ki bennük mutációkat - be kell érnünk a meglévő családfák elemzésével.
A vészkiáltásoktól Bábel tornyáig: a nyelvi képesség evolúciója
Az áthidalandó evolúciós szakadék az „előnyelv" és a Chomsky-féleegyetemes nyelvtan között húzódik. Előnyelvnek tekinthető a pidzsin, a kétéves kor alatti gyermekek nyelve, az emberszabású majmok számára elsajátítható szint és a nyelvi környezet nélkül felnőtt emberek nyelve. (Táblázatban sorolunk fel néhány példát.) Az „előnyelv" a következősajátságokkal rendelkezik:
2. ábra. Egy saussure-i jel szerkezete. A nyilak közvetlen kapcsolatokat jelölnek. Vegyük észre, hogy a „kinti" objektum és az annak megfelelő szó között nincs közvetlen kapcsolat: a fogalom a kettő közé ékelődik. Ha valaki leopárdot hall vagy lát, az felidézi benne a leopárd fogalmát, amely azután előhívja a „leopárd" szót. Fordítva, ha valaki a „leopárd" szót hallja, akkor felidéződik benne a leopárd fogalma, el tudja képzelni a látványát és a hangját is. Csak az ilyen jeleket tekintjük szónak: valamennyi nyílnak meg kell lennie. Amíg a fogalomalkotás (változó mértékben) elég gyakori az állatok körében, a szavak használatának gyakoriságáról nem tudunk biztosat mondani. Amikor például egy cerkóf óriáskígyóra figyelmeztető kiáltást hall, megjelenik-e a fejében a kígyó képzete vagy csak ösztönösen reagál? Nem tudjuk. Végtére is nem volna nehéz olyan gépet tervezni, amely meghatározott módon reagál egy meghatározott hangra anélkül, hogy bármi fogalomra emlékeztető dologgal rendelkezne. | |
| 1.A szavakat saussure-i jelekként használja (2. ábra); azaz a szavak fogalmakat jelölnek a beszélő és a hallgató számára egyaránt.
2.Hiányoznak a tisztán nyelvtani elemek, például ha, hogy, a, mikor, -ban, nem, amelyek semmit sem jelölnek.
3.Nincs hierarchikus szintaxis, például hiányzik a szerkezetek használata (amit korábban már bemutattunk).
Noha a nyelvnek ezen alapvető vonásai hiányoznak belőle, az előnyelv már sok mindenre képes. A nyelvészek egy része persze azzal érvelne, nincs bizonyíték arra, hogy állatok valódi szavakat használnánaktermészetes körülmények között. Vegyük például azokat a jelzéseket, amelyeket a cerkófok használnak vitézsas, leopárd, illetve óriáskígyó közeledtekor. Ismert, hogy a felnőtt majmok a különböző ragadozók láttán eltérő vészjelzéseket hallatnak. A fiatal majmok tanulás nélkül tudják, hogy a saskiáltást például repülő tárgyak láttán kell hallatni, pontos alkalmazását azonban meg kell tanulniuk. Kezdetben más, veszélytelen madarak vagy akár egy hulló falevél is kiválthatja belőlük a jelzést. A többi majom a kiáltás fajtájának megfelelően reagál: az ágak végére mászni jó ötlet, ha leopárd van a közelben, de nem az, ha sas közeleg. De - és ez a kulcsfontosságú kérdés - nincs bizonyíték arra, hogy amikor a cerkóf meghallja az óriáskígyóra figyelmeztető kiáltást, a kígyó képzete valóban megjelenik az agyában; úgy is reagálhat, hogy nem tudja, miért teszi. Az egyik nyíl tehát hiányozhat a 2. ábráról.
Más állatok azonban képesek lehetnek saussure-i jelek (szavak) használatára, talán még természetes körülmények között is. Egyik jelölt a delfin.Figyelemre méltó, hogy a delfinek a testmérethez viszonyított agyméret szempontjából rögtön az ember után következnek (az emberszabású majmok kétszer olyan rosszul teljesítenek ebben). Ez önmagában még nem feltétlenül jelent sokat: a Neander-völgyiek koponyája például nagyobb volt a miénknél. A delfinek azonban a hangjelzések igen széles repertoárját használják, amely bővíthetőnek tûnik: életük végéig tanulhatnak új jeleket. Fajtársaik jelzéseiből el tudják különíteni a lényeges információkat, és aszerint cselekszenek. A jelzések egy része a kibocsátó egyedet jellemző „egyéni azonosítónak" tûnik. Nagyon valószínû, bár még nem bizonyították, hogy a delfinek képesek saussure-i jeleket, azaz szavakat használni. Amikor például a delfin „mond" valamit a neki mutatott tárgy láttán, akkor egy másik delfin képes ugyanannak a tárgynak egy másik darabját kiválasztani, anélkül hogy látta volna, mit mutattak az első egyednek.
Úgy néz ki, hogy a szórend jelentőségét is megértik, így a „mondatértés" képességét is feltételezik róluk. Megtaníthatók például arra, hogy különbséget tegyenek a cső visz karikaés a karika visz csőközött. Néhány száz különböző, kétöt „szó" hosszúságú „mondatra" tudnak helyesen reagálni a megfelelő feladat végrehajtásával. Ha hozzászoknak egy adott szintaktikai szerkezethez, amilyen például a közvetlen tárgy + cselekvés + közvetett tárgy, akkor ezt a mintát már a legelső alkalommal képesek új szavakkal is használni. Ha egy delfin már megtanulta, hogy a karika visz csőazt jelenti: „vidd a karikát a csőhöz", és ismeri a hálóés a kosár szó jelentését, akkor, úgy látszik, már az első alkalommal helyesen fogja értelmezni a háló visz kosár mondatot, azaz „vidd a hálót a kosárhoz".
Ez figyelemre méltó teljesítmény, de vannak korlátai:
1.A megértés általában egyszerûbb, mint a képzés: mindannyian tudjuk, hogy egyszerûbb megérteni, mint elmagyarázni valamit.
2.A delfinek nem alkottak mondatokat a kísérletben.
3.Sejtelmünk sincs arról, használnak-e a delfinek szavakat, nemhogy szerkezeteket természetes körülmények között, bármit tegyenek is fogságban.
ÚjhelyiMáriahívta fel a figyelmet arra, hogy a területvédő dalok, amelyeket bizonyos monogám párokban élő majmok, és a hasonló társas rendszerben élő gibbonok hallatnak, nyelv előtti rendszereknek tekinthetők. E dalok diszkrét (elkülönülő) elemek sorozatai, a sorrendbeli különbségek pedig a nemről, az egyénről, a területről stb. közölnek információt. Különösen érdekesek a gibbonok, amelyeknél a „házaspárok" tagjai duettet is énekelnek. Úgy tûnik, a csimpánzok és a bonobók (törpecsimpánzok) is megőrizték ezt a nyelv előtti készséget, amint azt hosszú kiáltásuk szemlélteti, bár nem monogámok. A legfontosabb kérdés természetesen a hangadások közlésértéke: tulajdonképpen mit jelentenek?
|
Az eddigiekből egyértelmûen kiderülhetett, hogy úgy gondoljuk, a nyelvtan fejlődésében köztes állomásoknak is lennie kellett. DavidPremackpéldául felvetette, hogy elképzelhető egy olyan lépcsőfok, amikor azt már lehetett mondani, hogy A kutya megharapta Jánost, de azt még nem, hogy Jánost megharapta a kutya (az angolban még markánsabb a különbség: a második mondat passzív szerkezetet használ, amit a magyar még most sem enged meg -a ford.). A mondat alanyának tehát az első helyen kellett állnia, és az aktív cselekvőre kellett utalnia. Valójában több lépést is felismerhetünk, amelyekkel a nyelv fokozatosan bővülhetett. Ezek: a tagadás eszközei, például a nem, a kérdőszavak, például mi, ki és hol, a névmások (a teljes nevek ismétlése helyett), a segédigék, mint a kellés a fog, az időbeli sorrendet kifejező szavak (például az előttés az után) és a mennyiséget kifejező szavak, ilyen a sokés a kevés. Természetesen, ha e bővítések bármelyike is hiányzik, akkor lesznek olyan dolgok, amiket nem tudunk elmondani. De baj ez? Amint láttuk, egy tökéletlen szem még mindig sokkal jobb, mint ha egyáltalán nincsen.
A nyelvészek egy része, például Derek Bickerton mégis úgy gondolja, hogy a szintaxis (mondatszerkesztés) nagy része az evolúciós időskálán nézve hirtelen jelenhetett meg. Az evolúció során igen gyorsan felbukkanhatnak újdonságok, ha egy más célra kifejlődött struktúra megváltozásával jönnek létre. A genetikai kód olyan rendszerből fejlődhetett ki, amelyben az aminosavak az RNS-enzimek koenzimjeiként mûködtek. Hasonlóképpen, a madártoll is először a hőszabályozásra, nem pedig a repülésre fejlődött ki. Amikor ilyesmi történik, a régi struktúra kezdetben nem lesz túlságosan hatékony az új szerepben, amíg a szelekció el nem végzi a finombeállítást.
Bickerton felvetette, hogy a szintaxis két, korábban kialakult képesség összekapcsolódásával alakulhatott ki: az egyik egy társas „csalásérzékelő", a másik pedig az előnyelv lehetett. Ez egyfajta szimbiózis lenne, de nem két, korábban független szervezet, hanem ugyanannak a szervezetnek két genetikai rendszere között. Ismeretes, hogy a szimbiózis valóban lehet hirtelen újítások forrása. Ha ez az elképzelés - vagy valami hasonló - igaznak bizonyulna, az egyszerre magyarázná az emberi nyelv gyors megjelenését és komplexitását. Az elmélet kritikus része az, hogy a „machiavelliánus" gondolkodással (amelyre a főemlősök képesnek látszanak) szükségképpen együtt jár-e valamiféle kifejezésszerkezettel rendelkező szintaxis. Ez könnyen igaz lehet: nehéz olyan machiavellistát elképzelni, aki ne tudna azon gondolkodni, hogy ki, kivel, mit és miért tett/tesz/fog tenni, és ne tudná ezt sokszorosan ismételni; például: ha elmondom Jánosnak, ő elmondja Máriának.
Az agy előnyelvi és társas moduljának összekapcsolódása Steven Mithen elképzelésében is szerepet kap. Szerinte a korai emberi elme körülbelül százezer évvel ezelőtt, különböző feladatokra szakosodott mentális modulokból állt: társas intelligenciából, természetrajzi (vadászatra, élelemgyûjtésre vonatkozó) intelligenciából, technikai intelligenciából és nyelvből (ez utóbbi a társas intelligenciához kapcsolódva). A régészeti adatok azt mutatják, hogy körülbelül ötvenezer évvel ezelőtt hirtelen és ugrásszerûen megnőtt a technikai találékonyság és a mûvészi alkotókészség. MithenThe prehistory of the mind (Az elme őstörténete) címû könyvében amellett érvel, hogy az ugrásszerû változást a korábban meglehetősen elszigetelt modulok közötti kommunikáció javulása okozta: a szerszámok sokféleségének szembetûnő növekedéséhez abban az időszakban például az kellett, hogy az emberek egyszerre gondolkodjanak a vadászatról és az eszközkészítésről. A nyelv segíthetett ebben a kommunikációban: a gondolkodás bizonyos értelemben beszéd önmagunkhoz.
Az ötletek szépségét az adja, hogy elvileg ellenőrizhetők, ha szemügyre veszszük az agy kapcsolódó részeinek mûködését, fejlődését és zavarait. Különösen meggyőző lenne, ha kiderülne, hogy bizonyos idegrendszeri rendellenességek a modulok szétkapcsolódásából erednek. Egy rejtély még magyarázatra vár: a nyelvtani újítások hogyan tudtak elterjedni a populációban? Nincs értelme annak, hogy egy egyed új szerkezetet használjon, ha a többiek úgysem értik meg. Az újdonságot nem rostálná-e ki a szelekció, mint egy „reményteljes szörnyet", amely reményteljes a szavakban, de reménytelen a valóságban? Az első dolog, amit meg kell jegyeznünk, hogy amikor ismeretlen nyelvi elemmel találkozunk, nem adjuk fel egykönnyen: megpróbáljuk kitalálni a jelentését úgy, hogy másokat figyelünk, és magunk is megpróbálkozunk vele. Másodszor, a nyelvtani újítások szükségképpen a meglévő idegrendszeri struktúrákra épülnek, így jó eséllyel kompatibilisek lesznek a korábbi rendszerrel, amint a legújabb (és rendszerint többet tudó) számítógépes szoftverek is rendszerint kompatibilisek korábbi változataikkal.
A nyelvi képességeket kiterjesztő új mutáns tehát túlélne, mivel a többiek megtanulnák és elfogadnák az újítást. Ahhoz azonban, hogy a mutáció a természetes szelekció révén terjedjen, előnyt kell adnia. Miért lenne a mutáns rátermettsége nagyobb, ha egyszer tanulás útján a többiek is el tudják sajátítani azt, ami neki veleszületett képessége? Két nyelvész, Steven Pinker és Paul Bloom felvetették, hogy ebből a csapdából a „genetikai beépüléses tanulás" lehet a kiút. Ez egy olyan evolúciós folyamat, amely tanult viselkedési formákat genetikusan programozottá tehet anélkül, hogy a szerzett tulajdonságok öröklődését feltételezné. Az ötlet legjobban G. E. Hinton és S. J. Nowlan szellemes számítógépes szimulációjával szemléltethető. Tételezzük fel, hogy adott mûködés végrehajtásához a neuronális kapcsolóknak megfelelő állásban kell lenniük. A kapcsolókat a gének és a tanulás állíthatják be. Ha csupán a génekre hagyatkozunk, a populáció soha nem fogja kifejleszteni az adott mûködést, mivel annak az esélye, hogy a valamennyi kapcsolót helyesen beállító genotípus véletlen mutációkkal megjelenjen, elhanyagolható. Még ha megjelenik is a megfelelő genotípus, azt a genetikai rekombináció már a következő generációban felbomlasztja. Pusztán génekkel, a kapcsolók 99 százalékának helyes beállítása semmivel sem jobb mint alig 10 százalék.
A helyzet alapvetően megváltozik, ha feltételezzük, hogy az egyedek tanulhatnak életük során, azaz ha a gének csak a kapcsolók egy részét állítják be, és sok véletlen beállítást lehet kipróbálni a többi kapcsolón. Minél korábban találja el a megfelelő kombinációt az egyed az életében, annál több utódot hagy hátra a következő nemzedékben. Így minél magasabb a génekkel eleve helyesen meghatározott kapcsolóállások aránya, annál kisebb a többi helyes beállításához szükséges várható idő, és annál magasabb az utódok várható száma. Ha a genetikát tanulással párosítjuk, 90 százalékos helyes beállítás sokkal jobb, mint 70 százalékos. Az olyan adaptív tulajdonságok tehát, amelyek kezdetben tanulással sajátíthatók el, az evolúció során beépülhetnek az agy genetikai alapszabásába, mivel a tanulás a megfelelő irányba terelheti a természetes szelekciót.
3. ábra. A cselekvési nyelvtan. A gyermekek háromféleképpen rakhatják egymásba a növekvő méretû poharakat. Az egyes stratégiák formai hasonlóságokat mutatnak a mondatszerkesztés lehetséges módszereivel. A párosító módszer egyszerû mondatra emlékeztet, például Mária megette a halat. A fazékmódszerrel két mondat kapcsolható össze, például János kifogta a halat, és Mária megette a halat.Végül az alegységmódszerben először egy kifejezést alkotunk, amelyet azután a mondatba illesztünk, például Mária megette a halat, amit János fogott. | |
| A felvetés lényege tehát, hogy a genetikai beépülés segíthet megmagyarázni a nyelvtan elsajátítását lehetővé tévő, előre huzalozott képességeink evolúcióját. Az új nyelvtani elemeket először egy-egy ősünk próbálhatta ki, ahogyan az az új szófordulatokkal ma is történik, azután a populáció többi tagja is megtanulhatta őket. Ha a kommunikációs készség fejlődése növelte a rátermettséget, azoknak lett a legtöbb utódja, akik a leggyorsabban voltak képesek megtanulni az új nyelvtani trükköket, így a kezdetben tanult nyelvtani újdonságok beépülhettek a genomba.
Vannak-e olyan emberi készségek, amelyek evolúcióját elősegíthette a nyelv fejlődése? Könnyen elképzelhető, hogy a tárgyak használatának oly jellegzetes emberi képessége - melynek segítségével úgy tudjuk összerakni őket, hogy annak „értelme legyen" - a nyelvkészséggel együtt fejlődött ki. Az elképzelés azon alapszik, hogy a tárgyak tudatos használatakor egyfajta „cselekvési nyelvtan" érvényesül. Tekintsük például azt a mondatot, hogy több szőlőlét akarok.A mondatszerkesztés az alegység módszert követi: a többa szőlőlévelpárosulva jelzős szerkezetet alkot, amely azután az igéhez társul (és a magyar nyelv szabályai szerint még megkapja a tárgy kötelező toldalékát - a ford.). Hasonló stratégia figyelhető meg például, amikor kanállal eszünk: először az ételt és a kanalat kapcsoljuk össze, azután ezt a párosítást a szánkba tesszük.
Az analógia azonban ennél mélyebb. A neuropszichológus Susan Greenfield gyermekeket figyelt meg a jól ismert játék közben, amelyben növekvő méretû poharakat kell egymásba rakni. Úgy találta, hogy a cselekvési nyelvtan a nyelv elsajátítása során megfigyelhető stádiumokhoz hasonló lépésekben fejlődik. A gyermekek háromféle módszert használnak: a párosító, a fazék- és az alegységmódszert (3. ábra). A sorrend a növekvő bonyolultságot tükrözi és egyben megfelel annak, ahogy az egyes stratégiák megjelennek a gyermekek fejlődésekor. A mondatszerkesztés megfelelő állomásai némi késéssel követik őket. Greenfieldazonban rámutatott, hogy hasonló lépések figyelhetők meg abban is, ahogyan a gyermekek megtanulnak fonémákból szavakat összeállítani. Elképzelhető tehát, hogy a cselekvési nyelvtan valójában a szóalkotással párhuzamosan fejlődik.
Az emberszabású majmok természetes körülmények között nem használják az alegységmódszert tárgyakon, bár azt fogságban néhányan elsajátították. Figyelemre méltó, hogy két csimpánz, amely a pohárösszerakós kísérletekben felfedezte az alegységmódszert, korábban intenzív nyelvi képzést kapott. Talán ennél is fontosabb, hogy a tanítás (amely nem keverendő össze a tanulással) egyetlen természetes körülmények között bizonyított példáját csimpánzoknál figyelték meg. Az anya megtanította kölykeit, hogyan törhetik fel a diókat kalapács és üllő segítségével. Greenfieldtehát olyan koevolúciós folyamatot képzel el, amelyben az egyre több szót és nyelvtant használó tanítás és az egyre bonyolultabb feladatokra kiterjedő eszközhasználat együtt haladt. Könnyen lehet, hogy így történt. Nem szabad azonban elfelejtenünk a nyelv azon fontos sajátosságát, hogy olyan dolgokról is tudunk beszélni, amiket soha nem tudnánk végrehajtani. Ahhoz, hogy bonyolult, értelmes cselekvéseket végezzünk, előbb számos, kevésbé célszerû lehetőséget kell átgondolnunk. Ahhoz, hogy komoly tudományt mûveljünk, fejlett képzelőerőre van szükség.
|
A nyelv és a jövő
Cikkünkben a nyelv eredetét tekintettük az utolsó nagy evolúciós lépésnek. Ez is mutatja, hogy biológusok, nem történészek vagyunk. Valóban a nyelv volt az utolsó átmenet, amely biológiai evolúciót, azaz a genetikai üzenet megváltozását igényelte. Az információ átviteli módjában azonban két fontos változás is bekövetkezett a nyelv megjelenése óta. Az első az írás megszületése volt. Írás - vagy valamilyen azzal egyenértékû információtárolási mód - nélkül nem létezhet nagy léptékû civilizáció (már csak azért sem, mert tartós feljegyzések nélkül nem lehet adót kivetni). A legutolsó, a mi életünkben zajló átmenet pedig, az információtárolás és -továbbítás elektronikus módjainak elterjedése. Úgy gondoljuk, ez éppoly gyökeres változásokat hoz majd, mint a genetikai kód vagy a nyelv megjelenése, de nem vagyunk olyan elhamarkodottak, hogy a változások természetét illetően jóslásokba bocsátkozzunk. Vajon utódaink virtuális valóságban töltik majd életük nagyobbik részét? Kialakul-e valamiféle szimbiózis a genetikai és az elektronikus információtárolás között? Az elektromos berendezések képessé válnak-e önreplikációra, hogy azután felváltsák a kezdetleges életformákat, amelyek megalkották őket? Nem tudjuk.
|